Önzőségem jutalma

Magányos árnyék az éjben,
balsorsod börtönbe zárt.
Az ég engem küldött, hogy meglásd,
van, ki gondol rád.

~ Az operaház fantomja

Lefordultam a lányról. A könyökömre támaszkodva néztem szürke szemeit. Gyönyörű volt, de nem szerettem.

És soha nem is fogom megszeretni, és nem is akarom.

Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy velem van, hogy szóba állt velem, hogy feljött hozzám. Gyűlölöm, hogy mellettem fekszik, ugyanott, ahol Klára is feküdt. Meg tudnám ölni, amikor vonaglik, és messze hajítja a plüss sárkányt. A Kláráé volt. És az érzéketlen ribanc eldobta.

Gyűlölöm.

Lassan elalszik. Nézem ütemesen emelkedő, süllyedő mellkasát. A mellét, ahogy a szoba melegétől megkeményednek a mellbimbói. Gyűlölöm, mert Klárát is így néztem mindig, amíg elaludt, sőt volt, hogy akár reggelig is ébren voltam mellette.

Hallgatom a szuszogását, és abban reménykedem, hogy nem ébred majd fel, azt sem bánnám, ha soha.

Egykori kedvesem, emléke soha sem halványul, már halott. Már több mint négy éve, de nekem még mindig hiányzik. Hiába minden. Három éve már, hogy más nőket hurcolok fel magamhoz. Lefekszek velük, aztán elhajtom őket. Tetszenek, de aztán gyűlölni kezdem őket.

Klára óta csak egy lány volt, akit kedveltem. Zsuzsa.

De őt is kirúgtam, amikor már majdnem szerelmes lettem belé.

Őt nem gyűlölöm. Csak sajnálom. Összeomlott. Illetve az idegei omlottak össze, és most egy sárgafalú ház vastag, gumifalú szobájában van, és őrjöng. Kéthetente elmegyek meglátogatni, és mindig szomorúan jövök haza. Még mindig nagyon szép és még mindig fantasztikus alaknak örvend. Néha csak ül a szoba sarkában és bámulja a padlót. A szemei a semmit fürkészik, miközben izzadt arcába beletapad gesztenyebarna haja. Felnéz az ajtóra, és tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok, és őt figyelem. Mosolyog. Épp olyan, mint rég, és a szívem megsajdul, ahogy ránézek. Talán szeretném magamhoz ölelni, talán tévedtem. Aztán felugrik és tiszta erőből a gumírozott ajtónak ront. Hallom a tompa puffanást. Látom, ahogy hanyatt esik, és zokogva gömbölyödik össze a padlón. Nézem keskeny rángatózó vállait, csapzott, remegő haját, és a pizsamáján terjengő vizeletfoltot.

Sírni kezdek. Először csak belül, aztán amint a kocsiba beülök, kitör belőlem a zokogás. Mindig megfogadom, hogy ez volt az utolsó látogatásom, de mire a kezem eléri az indítókulcsot, már alig várom, hogy újra jöhessek.

A lány pedig csak alszik. Szaporán veszi e levegőt, és a szemgolyója vadul mozog a szemhéja alatt. Álmodik, és én kíváncsi vagyok, hogy mit. A kezem a két melle közé rakom, és érzem, ahogy zakatol a szíve. A homlokán megindul egy izzadságcsepp. Kövéren és reszketve. Reszketve, akár a kocsonya, melyet mindig anya készít, sőt olykor még Klári is megpróbálkozott vele, hozzá kell tennem nem sok sikerrel; legurul az orrnyergén, majd a szája sarkához ér. Látom, ahogy a kiszáradt ajak magába szívja a sós cseppet. Valamit mosolyog az orra alatt és a gyöngynyi tenger, eltűnik az ajkai között.

A hajnal még messze van. És én azt kívánom, hogy soha ne jöjjön el. Tudom jól, hogy reggel minden más lesz. Kipihenten fog ébredni, talán még rám is mosolyog, én pedig tálcán szolgálom fel neki a reggelit, de nem csókolom meg.

Aztán kirúgom. Valószínűleg a kávé az arcomban fogja végezni pályafutását. A tányér pedig a falon. Biztos ez lesz, mindig ez van. Éppen ezért vásároltam tavaly műanyag tányérokat. Elég munka a tükörtojást leszedni a falról, nincs szükségem még arra, hogy a talpamat össze-vissza vagdossák a cserepek.

Aztán a nap a semmiről fog szólni. A semmiről szól már rég porrá lett kedvesem halála óta. Talán Zsuzsa idejében volt egy kicsit jobb. Hétfőn pedig majd újra megyek gályázni. Megcsinálom a félévi kimutatásokat, elrendezem a találkozóimat, prémiumot és fizetésemelést kapok, aztán elutazok Írországba és leiszom magam a sárgaföldig. Meglátogatom a mamát Mátraalmáson és nézem a végtelen hegyeket és a zöld füvet, amely egészen felér az égig.

Amikor visszatértem még mindig aludt. De már lassult a légzése és a szíve sem vert úgy. A haja szétterült a párnán. Hullámzott, akár a búzamezők. Eltűnt és feltűnt a gyűrődésekben, és körbeölelte a vállát. Gyűlöltem érte. Nem haragudtam, csak gyűlöltem. Pedig szerencsésnek kellett volna tekintenem magam, hogy ilyen gyönyörű nő fekszik az ágyamban. Még a nevét is elfelejtettem.

Hajnal volt. Szakadt az eső. A levegő beszorult a szobába. Felkeltem az ágyról és kinyitottam azt. Az esőcseppek hűvös nyilakként szurkálták a mellkasomat. Néztem az éjszaka fényeit. Az alvó emberekre gondoltam. A szomszédjaimra, barátaimra, akik mély álomba zuhanva, kedvesüket ölelve várják a reggelt. A reggelt és egy új nap kezdetét. Klárira gondoltam, aki most valahol máshol van, talán egy csillagon, egy bolygón vagy a fákban, a virágokban, és engem figyel, ahogy félmeztelenül állok az ablakban, és rá gondolok. Talán haragszik rám, és olykor, ha sírok csak elégedetten bólint, és reménykedik, hogy egyszer gondolkodni kezdek. Talán majd később, most semmiképpen, most még nem megy. Olykor elgondolkozom, hogy valóban így van-e, vagy csak megkínzott elmém hamis csillogása az egész. De mindig a szemétkosárba dobom, mielőtt megtudhatnám az igazi választ.

A lány összegombolyodva feküdt az ágyon. Egész testében remegett, és lúdbőrözött a háta. Gyorsan bezártam az ablakot. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ha már el kell küldenem még beteggé is tegyem.

Egy szürke Ford gurult el a ház előtt. Gondoltam biztos keres valakit. Hiába próbáltam kivenni a sofőrt, nem ment. Valahonnan ismerős volt az autó, de nem jöttem rá honnan. A törött hátsólámpa, a behorpadt hátsó ajtó, a félig leszakadt lökhárító. Figyeltem, amíg el nem tűnt a szemem elől, aztán visszafeküdtem. Egy könnyű nyári pléddel betakartam a lányt, én pedig a párnám alatt összekulcsolt kézzel, hanyatt fekve bámulni kezdtem a plafont.

Mintha léptek zaját hallottam volna a bejárati ajtóból. Hallgatóztam egy kicsit. Semmi. Már épp el akartam felejteni az egészet, amikor megcsörrent a telefon. Gyorsan felvettem. Azért, mert gyűlöltem még nem akartam, hogy egy éjszakai telefon felébressze. Kiszaladtam a konyhába és felültem a mosogató szélére. Éreztem, ahogy egy foltban átázik az alsógatyám.

A vonal másik végén megszólalt egy kellemesen búgó, némiképp ismerős és határozottan sexi hang. Talán nem is ez a búgás, inkább a hang mögött rejtőző, a visszafojtott zokogás éle miatt nem raktam le. Kíváncsivá tett. Csak beszélt, beszélt és néha zokogott egy kicsit, néha nevetett. Olykor nyugodt, olykor hisztérikus volt a hangja.

Elmondta, hogy megölte a szeretőjét, mert az átejtette, többször megcsalta és hülyének nézte. Sőt sohasem törődött vele, pedig már rég nem volt együtt a feleségével. Ő mindent megadott neki, de az még csak meg sem próbálta viszonozni. Ezért egy este felhívta, hogy szakítanak, majd másnap reggel egy levelet hagyott neki a postaládában, amely az út szélén állt és könnyű volt hozzáférni. Aztán amikor a férfi olvasni kezdte a levelet, mert egyből érdekelte, akkor ő kétszer mellkason lőtte, aztán otthagyta megdögleni a porban. Ő pedig boldog lett.

Meg akartam tőle kérdezni, hogy ha ennyire boldog, akkor az éjszaka közepén miért hívogat vadidegen embereket sírva, de már lerakta a telefont, én pedig kezemben a kagylóval bambán álltam az asztal előtt és gőzöm nem volt, hogy mit kellene tennem. Talán hívnom kellett volna a rendőrséget.

Aztán főztem egy kávét, és visszamentem a szobába.

Lassan megindult az utcákon az élet. Hallottam, hogy szomszédjaim munkába sietnek. Ahogy anyák sürgetik gyermekeiket, ahogy a kocsik, mint méhkasból a munkások kirajzanak a város belseje felé.

Kimásztam az ágyból és elindultam behozni az újságot. Egy gatyában és egy papucsban kimentem az út szélére, ahol a postaláda volt és kiürítettem a tartalmát. Az összegöngyölt újság mellett egy rózsaszín borítékot is találtam, amelyen a címzett Klára volt. Elöntött a düh. Ízléstelennek és durvának tartottam. Fogalmam sem volt, hogy ki űzhet velem ízetlen tréfát. Kivettem a borítékból a lapot, amelyre csak annyi volt írva, hogy:

"Vannak emberek, akik túlságosan nagyra tartják magukat és fájdalmukat, önzővé és gonosszá válnak. Észre sem veszik, hogy mikor, kinek és milyen fájdalmat okoznak. Nem képesek a szimpátiára és a tiszta érzelmekre. Önzőségük, mint egy muszlin függöny, homályosítja el tekintetüket, melyet a világra vetnek. Nem figyelik az apró jeleket, amelyekkel mások nyilvánvaló igazságokat fednek fel előttük. Így nem képesek észrevenni sem azt, hogy szeretik őket, sem azt, hogy saját nemtörődömségük és önzőségük pengeként aprítja miszlikbe mások lelkét, elvéve ezzel azok esélyét a normális életre. Mert lássuk be, az ember társas lény, és én hiszek abban, hogy mindenki csak egyszer választ igaz társat. És ennek az embernek a halála saját halálunk és szabadságunk kulcsa is egyben. Őszintén sajnálom, de ahhoz, hogy elnyerjem szabadságom, neked ma meg kell halnod.

Zsuzsa"

Magam mellé ejtettem a kezem és hagytam, hogy a finom, illatos papírt kifújja kezemből a feltámadó, nyári szél. Ekkor lépett ki a bokorból. Valami volt a kezében, én rá akartam ordítani, de ekkor két erős ütés érte a mellkasom, aztán rögtön meg is hallottam a két lövés otromba, ide nem illő hangját.

Elzsibbadt a mellkasom és hörögve dőltem el az útszéli porban. Hallottam Angéla – még a neve is eszembe jutott - sikolyát. Beugrott az ismerős hang, a szürke Ford. Hát vége van. A gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. Még egy lövés jutott el a tudatomig, és hogy egy test valahol a jobb oldalamon a földre omlik. Orromat még megcsapta Zsuzsa parfümjének illata. Éreztem, ahogy lassan elfolyik az életem.

Nem bántam.

Klára!

Klára!

Azt hiszem, megyek.

A sötétség határán

"Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat,

nem máshol kell lenned, hanem másnak."

~Lucius Annaeus Seneca

 

Öt éves vagy. Anyád "dolgozószobájának" szekrényében kuporogsz. Utálod a sötétet és rettegsz is tőle. Még nem láttad, de tudod, hogy a naftalinszagú ruhák között valahol egy szörny lapul. Hangosan korog a gyomrod. Csak érzed, hallani nem hallasz semmit, mert apró kezecskéidet a füledre szorítod, hogy kizárd a hangokat. Éhes vagy. Egyetlen társad egy műanyagból öntött katona. A legjobb barátod, az egyetlen barátod. Fenekedet nyomják anyád régi, kopott cipői. Az előtt hordta még őket, hogy megszülettél. Akkor dobta ide őket, amikor a világra jöttél.

A sűrű meleg levegőben vizelet szaga terjeng. Fojtogat. Rá kellene ülnöd a bilire, amit gondoskodó anyád a sarokba lökött, de nem mersz. Nem bírnál elviselni több bűzt.

Óvatosan leveszed tenyered a jobb füledről. A régi ágy nyikorgása megszűnt, most egy férfi mormog valamit. Aztán anyád hangja, a pokol hangja. Húgod távoli sírása.

Végre kinyitja az ajtót. Csapzott haja az arcába van ragadva. Egyik kezében a húgodat szorongatja. Alig egy éves még. Ártatlan szemeiből sugárzik a félelem és a kétségbeesés. Anyád a másik kezében egy tányér mikrós-kaját tart és feléd nyújtja. Szája sarkából cigaretta fityeg. Próbál mosolyogni rád, de az elnyelt alkoholtól és a felszippantott kokótól eltorzult arca inkább vicsorog. A sminkje el van mosódva. Jobb arcán kezd kialakulni a lila monokli, amit még apád csinált oda reggel neki. Egyébként teljesen pucér. A túlzott szoláriumtól öreg bőre tele van mindenféle színű foltokkal.

Elveszed a tálat.

Csengetnek.

Anyád belöki melléd a húgodat, kezedbe nyomja a cumisüveget, meg valami zöldes, sűrű pépet egy dobozban. Egy használt gumit és egy szétszakadt bugyit is bedob mellétek. Felkap egy egykor rózsaszín fürdőköpenyt. Aztán rátok zárja az ajtót. Az elforduló kulcs csikorgásától kiráz a hideg.

A húgod sírni kezd. Te átöleled, megpróbálod megnyugtatni. Nem akarod, hogy anyád megüsse, megint. Félre rakod a kajádat és mivel nem kaptál kanalat a kezeddel eteted meg a gyanús péppel. Utána a karodba fonod, hogy védd a szörnytől, ami legalább olyan fogoly a szekrényben, mint ti és ringatni kezded. Elalszik.

Nincsen szabad kezed, hogy befogd a füled, így anyád szuszogására és idegen férfiak artikulálatlan hörgéseire, éhesen álomba szenderülsz.

 

Hét éves vagy. Arra ébredsz, hogy valaki megragadja a bokád és kiránt az ágyból téged is meg a húgodat is. Tegnap volt három éves. A fejed iszonyatos erővel csapódik a kemény, szőnyeg nélküli padlónak. A szemeid könnybe lábadnak, húgod pedig hangosan felbőg. Egy láb pont gyomron rúgja, amitől vinnyogva arrább csúszik a padlón. Ráveted magad, a testeddel véded így a következő rúgás a vesédet éri. Még nem tudod, de egy hétig véreset fogsz vizelni.

Hallod a rugóskés jellegzetes hangját és a matrac meg az ágyneműk szakadását. Felnézel apádra. Részeg. Alig áll a lábán és anyáddal üvölt. Pénzt követel. Anyád megpróbálja visszafogni, de olyan pofont kap, hogy nekitántorodik a szekrénynek és rázuhan a babaházra, amit húgod kapott tegnap. Az ripityára törik, pedig anyád nem lehet több negyvenöt kilónál.

Végre apád megtalálja, amit keres. Egy nejlonzacskót tart a kezében, amiben pénz van. Anyád rejtette el. Te nem tudtál róla, mégis akkora pofont kapsz, hogy elered az orrod vére és felhasad a szád. Árulónak, fattyúnak, szemétládának nevez. Nyála az arcodba csapódik. Bűzlik a szesztől és az ápolatlanságtól. Borostás. Megragadja a húgod bal csuklóját, az meg felvisít fájdalmában. Halod a csont pattanását.

Aztán apád az ágyra löki. Felkapsz egy építőkockát. Néha, ha anyádnak voltak tiszta pillanatai, játszott veled, ezekkel a fakockákkal. Olyankor mosolygott és te szépnek láttad. Elhitted, hogy szeret. Mindent elhittél, amit mondott, minden mesét, minden ígéretet.

Az első ütés apád halántékát éri és felszakítja a bőrt. Meglepetten fordul feléd, tekintetéből a hitetlenség sugárzik. A második bezúzza az orrát. Aztán átszeled a szobát és a falnak csapódsz. Minden homályos előtted. Még látod, ahogy anyád tíz körömmel ront apádnak. Látod, ahogy a hatalmas, izmos test maga alá gyűri a másikat. Látod, ahogy húgod eltűnik az ágy alatt. Kicsit megnyugszol és megfogadod, hogy megölöd az öregedet, aztán elnyel a sötétség.

Néhány órával később az önkívület jótékony tengere a partra dob. Sajgó testtel és zakatoló fejjel ébredsz. Húgod kisírt szemmel simogatja verejtékező homlokodat. Amikor rájön, hogy életben vagy a nyakadba borul. Hüppög, de már nincsen könnye a síráshoz. Kicsikarsz magadból egy halvány mosolyt aztán a szőnyegre hánysz.

Miután sikerül egy kicsit összeszedni magad. Megvizsgálod a húgodat. A karja már csúnyán dagadt és lila. El kell vinned orvoshoz. Rád is rád férne, de ezzel most nem akarsz foglalkozni. Anyád az ágyatokon fekszik hason, meztelenül. A matracot vér borítja a lábai közt. Az arcára is vér alvadt. Halkan, fájdalmasan nyögdécsel. Benneteket néz, de fátyolos tekintete miatt nem tudod, hogy lát-e egyáltalán. A szoba romokban hever. Törött bútorok, szétdobált cuccok mindenhol. Ráparancsolsz a húgodra, hogy maradjon a szobában, csendben. Kilopakodsz a szobából. Apád a nappaliban a kanapén hangosan hortyog. Előtte a padlón egy üres vodkásüveg.

A hűtőből előveszel néhány előre csomagolt szendvicset, két flakon ásványvizet és halkan visszamész a szobátokba. A húgod sérült kezét markolászva, összegörnyedve alszik a földön. Anyád valami segítségféléért könyörög. Felveszed a takarót a padlóról és hanyagul rádobod. Így már nem lát és te sem látod őt. Még halod a hangját, de már elég gyenge. Felveszed az egyik törött széklábat. Anyád mellett állsz, felemeled akár egy bunkót. Gondolkodsz, hezitálsz, aztán lefekteted mellé az ágyra. Nem.

Néhány dolgot beledobálsz egy régi katonai zsákba a kaja és a víz mellé. Tiszta ruha, fehérnemű, két baba, a műanyag katonád. A zacskó, amiben a pénz van, a pulóvered zsebébe tömöd. Apád még arra sem vette a fáradságot, hogy magával vigye, mielőtt leitta magát.

A hátadra veszed a zsákot, felnyalábolod a húgodat. A teste tüzel a láztól. Aztán kimész a házból a hátsó ajtón.

Gyalog indulsz el az utcán a kórház felé. Az utca tele van mindenféle emberrel. Senki sem segít neked, mert ez nem az a környék. Itt vagy megoldod a problémáidat, vagy megdöglesz.

Egy ismerős nő jön szembe veled. Miniszoknya, harisnya, egy sárga ing melltartó nélküli mellei alatt összekötve. Veletek lakik szemben. Anyáddal strichelt együtt, amíg ti meg nem születtetek, ő meg be nem kényszerült a lakásba lebonyolítani a forgalmat.

Rátok néz. Úgy be van lőve, hogy összepisilte magát, érzed a szagát az orrodban. Sminkje el van kenődve. Próbálja megtudni, hogy mi történt. Gyorsan eldünnyögöd neki, aztán mész is tovább. Nem hiszed, hogy bármit is felfogott az egészből.

Négysaroknyira vagy a kórháztól, éppen a temető mellett, amikor egy autó, csikorgó fékekkel leparkol melletted. Két férfi ugrik ki belőle. Az egyik kitépi a kezedből a húgod ájult testét, a másik megragadja a válladon a ruhát és áthajít a jó két méter magas kőkerítésen. Arccal érkezel a sárba a túloldalon. Szédülsz, hányingered van, apró fénykarikák és fekete pöttyök táncolnak előtted, hiába próbálsz küzdeni a sötétség újra rád veti magát.

Négy nappal később és három államhatárral arrébb, egy illegális kórház koszos szobájában térsz magadhoz. Melletted egy középkorú férfi ül világos kabátban, mögötte egy fekete orvosszerű, legalábbis fehér köpenyes alak, éppen abortuszt hajt végre egy fiatalnak tűnő lányon. Persze még nem érted az egészet, de hamarosan magad is megtapasztalod mit jelent ez.

Tizenegy éves vagy. Egy négyszintes bérlakás első emeletén élsz a férfival és a nőjével. Miután felépültél magukkal hoztak a kórházból. Az első fél évben kétszer próbáltál megszökni, hogy megkeresd a húgod, bár fogalmad sem volt róla, hogy hová indulj. Fogalmad sem volt róla, hogy honnan jöttél, hogy hol éltél, ezt anyád sosem kötötte az orrodra. Azt sem tudtad sokáig, hogy most hol vagy.

Mind a két szökési kísérlet az illegális kórházban végződött. Először három hónapba telt, hogy újra összerakjanak, mert a kabátos férfi úgy ellátta a bajod. Törött karok, bordák, álkapocs, koponya, orr. Soha sem éreztél még hasonló fájdalmat a testedben. Második alkalommal a fenekedet kellett összevarrni tizenegy öltéssel. A kabátos férfi rendesen megdolgozott, hogy többé ne akarj meglépni. Könyörögtél, sírtál, fenyegetőztél, miközben a nője ördögi vigyorral fogta le a kezed az ebédlőasztalhoz és a férfi mögéd állt. A cipzár zajára összerezzentél. Soha nem éreztél még ilyen fájdalmat a lelkedben.

A következő három és fél évben eltanultad a szélhámosság minden fogását, profi csalóvá, hamiskártyássá, zsebtolvajjá és koldussá válltál. A férfi pedig soha többé nem nyúlt hozzád. Gyűlölted és szeretted egyszerre. Félig meddig barátokká váltatok.

A bérház első szintjén még él tíz-tizenkét férfi. Ők a felvigyázók, pénzbeszedők, testőrök és még ki tudja mik.

A második szint bordélyházként működik, a harmadik és negyedik pedig szállást ad a lányoknak.

Vannak köztük anyáddal egykorúak és veled egykorúak is. Változatos kínálattal rendelkezik a kabátos férfi. Nem győzi hangsúlyozni, hogy olyan első osztályú üzletembert akar faragni belőled, mint ő maga.  

Az élet nem megy rosszul, főleg ha számításba veszed azokat a melókat, amelyeket a saját szakálladra végezel. Bolti lopások, rablás, zsebmetszés. Soha nem felejted el a húgodat. Arra gyűjtesz, hogy leléphess innen és megkeresd őt. Soha nem voltál még iskolában, de folyékonyan olvasol, számolsz, fújod a történelmet, tudod a fizikát, ismered a számítástechnikát, jó kondiban vagy. A megspórolt pénzt egy varroda lezárt alagsorrészében dugod el egy lakattal zárható szekrénybe. Van abban minden már. Kés, pisztoly, ékszerek, a műanyag katona és a húgod babája. Te vagy az egyetlen, aki ismeri ezt a helyet.

 

A következő hat év eseménydúsan telik el. Megnőttél és megizmosodtál. A veled egykorú, sőt még az idősebb fiúk is félnek tőled. Nem a testi erődtől, nem a profi bokszolókat megszégyenítő ütéseidtől és gyorsaságodtól, nem a higgadt és éles elmédtől, hanem a tekintetedtől és a benne lakozó magányos szörnytől.

Már nem zsebtolvajlásból szerzed a pénzt, hanem a lányokból. Saját vendégköröd és saját lányaid vannak. Mindegyik idősebb, mint Te vagy. Soha sem vette be a gyomrod a fiatal lányok futtatását, de befogod a szád, mert meg akarod találni a húgodat. Kisebb balhékba keveredsz, legtöbbször győztesen kerülsz ki belőlük, begyűjtesz néhány maradandó sérülést. A legdurvább a jobb arccsontodtól az álladig végigfutó vágás, amit egy rohadt törött sörösüveg okozott. Hiába, nem vagy sebezhetetlen.

 

Tizenhét múltál. Profi hamisító és verőlegény vált belőled. Éppen a kórházban vagy megint. Az elmúlt években tizenkilenc lányt hoztál ide és tizennégyet vittél vissza, a többiek mire az orvos kikaparta a magzatukat elvéreztek. Tizenkettő újra munkába állt, a másik kettő a kezeid között halt meg fertőzésben. Az egyikük a te gyermekedet hordta a szíve alatt. Öt évig volt a szeretőd, soha nem volt más, soha nem szeretted, de miközben karjaid közt kiszállt belőle a lélek Te hangosan felzokogtál. Nem tudtál rajtuk segíteni, pedig akartál. Soha nem akartad, hogy bárki is meghaljon, de tudod jól, hogy csak így juthatsz vissza a húgodhoz.

Szóval a kórházban vagy és szeretnél már nagyon menni, amikor két idegen beszélgetését meghallod. Keresnek valakit. A doki azt ajánlja nekik, hogy menjenek egy kórházba, mert a ha valaki egyszer megszületett, és bekerült a rendszerbe, bármikor megtalálható, ha a saját nevét használja.

Az agyad forogni kezd. Soha semmit nem találtál magadról, csak a neved és a születésed dátumát tudod, nagyjából. Ha közel kerülhetnél a kórházi rendszerhez, az már pontosan elég lenne.

Az abortusznak vége. A pénzt odaadod a dokinak, aztán megvárod, hogy a csaj lecerkázza, másra nemigen használható szegény. A doki többet akar, mire észreveszed, már próbálja a lány fenekét bevenni. Az sikítozik. Elkapod a fickót és az arcába vágsz. A csontok ropognak az öklöd nyomán. Francba! Egy mozdulattal kitöröd a nyakát, mielőtt magához térne. Visszaveszed a pénzt.

Kirángatod a csajt, elkötsz egy autót, és a pénzt odaadod neki. Ráparancsolsz, hogy húzzon el, ne a városból, hanem az államból is. Visszarobogsz a lakásba. Azt hazudod, hogy a csaj kinyiffant. Összeszeded minden holmid, elmész a szekrényhez, bepakolod mindened, amid van, igazolványokat, jogosítványokat. A szekrényt befalazod, mert tudod, hogy most néhány évig nem tudsz majd jönni. Aprót dobsz egy nyilvános csomagmegőrzőbe az állomáson. Tudod, hogyan kell megpiszkálni a zárat, hogy ne nyíljon ki, ha az idő lejár. Berakod a szekrényed kulcsát, meg egy stukkert. Aztán bezárod az ajtót.

Kimész az utcára. Gyalog mész a plázáig, a WC-ben alsógatyára vetkőzöl, aztán farkast, meg szörnyeket kiabálva lövöldözni kezdesz és próféciákat üvöltesz a csarnokban. Négy tárat lősz ki a semmire, mire szirénázva megjönnek a mentők és a rendőrök.

Amikor a földre tepernek és rád adják a kényszerzubbonyt, még mindig zavaros próféciákat dünnyögsz és szörnyekről beszél, de a lelked mélyén boldog vagy, hogy egy lépéssel közelebb kerültél a húgodhoz.

 

Tizennyolc vagy és az elmegyógyintézet emeleti lépcsőjén üldögélsz. Unalmasan telnek a napok, lassan az összes őr, összes pénzét elnyered. Néha dührohamokat produkálsz, hogy érdekesebb legyél. Összetöröd néha a berendezést. Egy szem gyógyszert sem nyeltél még le, egy részét elrejted, más részét megsemmisíted. Rohadt sok őrült mászkál körülötted, néha úgy érzed magad is az ő sorsukra jutsz. Sok mindent sikerült megtudnod, de kell még neked néhány hónap, hogy előrébb juss.

Ezen a napon látod meg őt is. Ahogy a lépcsőn tanyázol, pizsamában és mezítláb, ő a kétszárnyú ajtón rohan keresztül. Vérzik az orra és az állán is van egy jó három centis vágás. A ruhája szakadt és cafatokban lóg róla. Nincs rajta nadrág csak a kórházi bugyi. Megtorpan. Rád néz. Láthatóan nem tudja eldönteni, hogy barát vagy, vagy éppen ellenség. Gyönyörű kékek a szemei. A haja szalmaszőke. Okos, magas homloka, szép ívű szemöldöke, pisze orrocskája alatt dús, érzéki ajkai megbabonáznak, merev tagokkal egyenesedsz fel. Kecses nyaka tiszta vér. Bajban van, de te azért csak végigméred. A kerek vállakat, a gömbölyű, telt ciciket, a vékony derekát, széles csípőjét, a bugyit, ami kirajzolja a szeméremajkakat, a hosszú, bársonyos combokat. Ki van festve a lábujja és egy sárkányszerű képződmény van a lábfejére tetoválva. A farka a nagylábujjánál, a tied meg már áll, mint a cövek, de nem is veszed észre, csak a zsibbadást érzed a gerincoszlopod mentén, és kapaszkodik fel formás lábszárán, hogy az orrát és villás nyelvét a térdhajlatába rejtse. Sárkány lennél te is, és ezen jár az agyad akkor is, amikor szinte egyszerre ragadja meg három fickó és leteperik a földre.

Mire megjönnek az ápolók ti már az emeleti folyosón ültök a kávéautomata mellett. A három fickó eszméletlenül fekszik a fordulóban.

Arra hamar rájössz, hogy a lány kétségkívül őrült, mégis olyan gyönyörű, akár egy napfelkeltében fürdőző virágos domboldal.

 

Hamarosan húsz vagy. A lány még mindig veled van és te életedben először megtapasztalod, milyen a szerelem. Szeretnéd, ha .... Szeretnéd, mert .... Szeretnéd, amit ....

Rettegsz a pillanattól, amikor el kell, majd hagyd, azért hogy végre megtaláld a húgodat. Nincs olyan reggel, hogy ne jutna eszedbe húgod és nincs olyan este, hogy a lány, akit te csak Hajnali Napsugaramnak hívsz, el ne feledtetné veled.

Most, hogy Napsugarad elektrosokk kezelést kapott úgy érzed eljött az időd.

Meg van minden, amire szükséged van. Tudod a főorvos számítógépének a kódját, tudod az egészségbiztosítási rendszer kódját. Nem volt könnyű megszerezni, de végül az egyik ápolótól sikerült megszerezned. Sajnos szerencsétlen még aznap túladagolta magát az intézetből lopott nyugtatókkal. Sosem hitted volna, hogy a gyógyszermérgezés ennyire nehéz, hogy a lélek ennyire kapaszkodik a testbe, miközben habos, véres nyálként távozik el. Tartottad a fejét, miközben elment. Ilyen ronda látványban még nem volt részed. Az egyik ápolttól sikerült szerezned egy barkácsolt kést.

Este kimászol Napsugarad ágyából, akit szeretsz és, akit összezúztak. Úgy érzed a tudata összezúzásakor a te szívedet is összezúzták. Nem vagy már boldog, üres vagy. Azért egész nap vele maradsz. Szereted, még ha nem is több most, mint egy darab hús.

Csókot lehelsz a homlokára. Három folyósón és két ellenőrző ponton jutsz át, mire elérkezel a főorvos úr irodájáig. Minden ügyességedet be kellett vetni és kellett jókora szerencse is, hogy most itt legyél. Halkan kopogsz. Az ajtó feltárul, és nem hagysz időt arra, hogy a doki meglepődhessen. Egyetlen ütéssel lenyomod. Bezárod az ajtót és munkának látsz. Vizet hordasz a szoba közepére. Felborítod a polcot és elé fekteted az öreget, hogy úgy tűnjön, mintha nekilökted volna. A szőnyeg tocsog a víztől. Pucérra vetkőzöl és három-három egyenlő, egyenes vágást ejtesz a füled mögött. Piszkosul fáj, és elég bőven vérzik is. Hiába, az a sok ér csak ott van. A ruháidat szorítod rá, hogy ne hagyj nyomot. Alaposan összevérezed a doki kezeit.

Leülsz a gép elé és beütöd a kódokat.

Hamarosan tudod már, hogy hová menj, hogy hol születtél, hogy hol vesztetted el a húgodat. A késsel a bőrödbe karcolod azzal a kóddal, amit még akkor használtál, amikor a lányokat futtattátok.

Megnyomod a vészcsengőt. A véres ruhát a doki közelébe dobod, hasra fekszel a vizes szőnyegen és vársz.

Amikor az őrség betöri az ajtót, te hason fekve azt üvöltöd, hogy cápa vagy és vízre van szükséged, és hogy valaki megpróbálta bevarrni a kopoltyúdat, de neked sikerült újra kivágni azt.

Kérdés nélkül visznek az elektrosokkra.

 

Három hónap telik el a katatón semmittevésben. Arra ébredsz, hogy Napsugarad a karod simogatja, mindened fáj és zsibbadt, és valami városról beszél, ahol nem laknak emberek, kártyából vannak a katonák, egy macska és egy nyúl a barátja és, hogy ő néha óriás, néha törpe. Órákkal később esik csak le, hogy téveszméiben Alice lett.

Sajnálod, magadhoz húzod, csókolod. Vigyázott rád és ez többet jelent neked mindennél. A zagyva beszéde egyikőtöket sem akadályozza meg abban, hogy szeretkezzetek.

Kell még néhány hét, hogy összeszedd a gondolataidat. Értelmezd a kusza forradásokat a karodon. Az agyad még nem a régi, de már tudod, mit akarsz csinálni.

 

Péntek van. Huszonkettő vagy. Az elmúlt egy évben tökéletesen kidolgoztad a meneküléseteket, Napsugarad egészen jól van. Már csak néha vesződik el valamelyik mesevilág labirintusában.

Szerelmes vagy.

 

Kedd van. Szereztél egy kést. Amikor az ápolók ebédelni indulnak, te előkapod a kést és Napsugarad torkának szegezed. Mindenki rémülten néz rád. Jól emlékeznek még rád, ahogy összevagdostad magad a doki irodájában. Próbálnak tenni valamit, de végül feladják. Mire megszólal a vészcsengő, már az előcsarnokban rohantok. Pechedre két zsaru jön befelé az ajtón. Nem hülyék. Az egyik előkapja a fegyverét. Te nekirohansz, megcsavarod a csuklóját, a fegyver meg elsül, a rendőr arca eltűnik. A másik a fegyveréért nyúl, de te belenyomod az arcába a pisztolyt, eldobja, leütöd.

A parkolóban bevágjátok magatok egy '72-es Chevy Impalába. Napsugarad a szabadságról fecseg, te pedig gázt adsz és kilőtök.

Mindennél jobban tudod, hogy mihamarabb el kell hagynotok a várost és az államot, mert hamarosan lezárják az összes kivezető utat.

Rendőrt öltél. Jeges félelem úszik a gyomrodba. Nem számít, ha megtalálod a húgodat.

Elmész a varrodához és egy órával később már kifelé robogtok egy koszos mellékúton. Átöltöztél és vettél egy csinos nyári ruhát és papucsot is a lánynak. Nem figyelsz eléggé, de lehet, nem is számítana. Túl gyorsan hajtasz el egy motoros járőr mellett. Ugyan a rendszámot lecserélted, de érzed, hogy ezt nem úszhatjátok meg. Azon gondolkozol kivel baszhattál ki előző életedben. Azt hitted, már kiértetek a városból és nem jöhet semmi gond. Jött.

A sziréna megszólal mögötted, és te lassítasz. Lehúzódsz az útról. A rendőr arra kér, hogy állítsd le a motort, megteszed, rakd a kezed a kormányra, megteszed. A fegyver a combodon van. Nehéz, érzed a hűvösét.

A zsaru a hátsó ablaknál van. Gyanús lehetsz neki, mert a fegyverét rád szegezi. A csöve szinte égeti a fejbőröd. Hirtelen lebuksz. A lövés betöri a hátsóablakot és a szélvédőn keresztül távozik. Te is lősz. A rendőr kezeit szétvetve zuhan hanyatt.

Mire a feje a betonon koppan te már kettesben vagy. Azt hiszed megvan, de ekkor beszakad a hátsó szélvédő is. Azt üvöltöd Napsugaradnak, hogy bukjon le. Megteszi.

Őrült száguldásba kezdesz.

Amikor már elég messze vagy lassítasz és befordulsz egy erdei útra. Most van csak időd, hogy odanézz a lányra, aki még mindig előre van bukva a műszerfalon.

Megszólítod. Nem válaszol. Megbököd. Nem mozdul.

Óvatosan megfogod a vállait és hátrahúzod.

Halott. A golyó a tarkóján ment be és fél arcával együtt a műszerfalon távozott a kesztyűtartóba.

Üvöltesz.

 

Két hét telt el. A házatok előtt állsz. Egy harmincnyolcas van a nadrágod hátuljába tűzve. Becsengetsz. Egy fiatal, szőke nő nyit ajtót, karjában egy kislánnyal, akinek csokoládétól maszatos az arca. Rád mosolyog. Szép mosolya van. Olyan, mint Napsugaradé.

Azt mondja, nem tudja mi lett a szüleiddel, ő már üresen vette a házat. Megköszönöd és megfordulsz.

A kerítésen kívül jársz már, amikor kinyílik a szemközti ház ajtaja. Egy nő áll ott, feléd integet.

Mikor odaérsz, ismered csak meg a nőt, akivel akkor délelőtt találkoztatok karodban a húgoddal.

Közli veled, hogy anyád halott. Behív, te meg bemész. Kapsz egy sört, ő meg egy dupla vodkát iszik. Azt kérdezed, hogyan halt meg, pedig baromira nem érdekel, te csak a húgodat akarod megtalálni. Azt mondja az egyik kuncsaftja részegen, bekokózva, kúrás közben egy negyvenötös colt pythont dugott a seggébe, az meg elsült. Elvitte az ipse farkát, meg anyád összes belső szervét. Egy óra is eltelt, mire elvéreztek. A rendőrség szerint akár gyilkosság is történhetett, de ő nem hiszi.

Talán kellene érezned valamit, de az egyetlen, a szánalom. Apádról kérdezel. Megtudod, hogy két sarokra lakik egy fiatal, szinte még gyerek kurvával.

Indulnál, de a nő visszanyom a székbe. Levetkőzik. Harminckilenc éves, de ötvennek tűni, mégis szeretkezel vele. Megtudod, hogy anyád halála előtt is és nemrég is itt járt. Megismerte. Ugyanolyan angyali volt most is, mint kölyöknek. Egy fekete terepjáróval jött. Egy cetlit ad neked, rajta van a száma. Azt mondja a bal keze kacska, mintha rosszul forrt volna össze a csont. Apád hagyatéka. Sírni tudnál. Megvan. Jól van. A melledre hajtja a fejét, azt kéri, maradj vele éjszakára. Csak még egyszer, utoljára. Eltolod magadtól és hang nélkül távozol.  

 

Apád háza előtt állsz. Este van.

Becsengetsz. Apád nyit ajtót. Szinte alig változott valamit. Most is csap részeg. Alig áll a lábán, egyik kezében piásüveg a másikkal a kilincset szorongatja. Azt mondod, szia apa. Neki meg leesik az álla. Éppen annyira, hogy a fegyver csöve befér, igaz kiüt néhány fogat is. Valamit mondana, de te meghúzod a ravaszt. Elzuhan, mint egy zsák, te meg becsukod az ajtót magad mögött. Egyszer megfogattad, hogy megteszed.

A lány a kanapén kuporog. Meztelen és ki van kötve egy hosszú lánccal. Végigméred. Csinos. Áttúrod apád zsebeit, kiveszed a kulcsot. Leülsz a kanapéra. Kisepred a lány haját a kékre-zöldre vert arcból aztán eloldozod. Sír. Az öledbe hajtja a fejét és elalszik.

 

Később apád gépe előtt ülsz. A winchestere tele van mindenféle pornóval. Asszonyok, anyák, gyerekek, állatok. Kimész az ajtóhoz és még egyszer belerúgsz a rohadékba. Nem tart sokáig megtalálnod a számot és a tulajdonosát. A neve más, de egyértelműen a húgod az. Egy bárban dolgozik, táncol.

Felhívod a számot. Beleszól, de te képtelen vagy válaszolni a torkodat szorító gombóc miatt. A vonal megszakad. Lezuhanyozol. A fülke ajtaja kinyílik, a lány áll ott meztelenül. Meg akarja köszönni, amit érte tettél. Engeded neki. Tudod, hogy mire visszajössz már nem lesz itt. Csak remélni mered, hogy mindent elvisz, ami mozdítható. Tiszta ruhát veszel fel. A cuccaidat bedobod apád autójának a hátsó ülésére és elindulsz, hogy végre találkozhass a húgoddal.

 

A bár szinte üres. Két lány táncol és kényezteti egymást a színpadon. Egy sötét sarokban egy idős pasas van összefonódva egy fiatal meztelen lánnyal kétséget sem hagyva afelől, hogy mi történik az asztal takarásában. Magányosan ülsz egy asztalnál, sört iszol. Valaki megérinti a hátad. Amikor megfordulsz, egy csinos nőt látsz elsétálni a hátsóbejárat felé. Felugrasz és követed, közben a söröd kiborul az asztalra. Rálököd a hamufoltos terítőt és sietve indulsz a nő után. Tudod, hogy ő az. Minden porcikád tudja.

Ahogy kilépsz a sötét sikátorba ott áll veled szemben. Gyönyörű. Szeretnél megszólalni, de nem találod a szavakat. Nem is kell. A nyakadba ugrik és arcon csókol, könnyei olyan forróak. Azt kérdezi hol voltál. Azt feleled őt kerested. Hátralép. Olyan gyorsan üt meg, hogy még felfogni sincsen időd. Zokog. Azt mondja nézz rá, nézd meg mi lett belőle, azt mondja, hogy egy szajha. Válaszolni akarsz, de folytatja. Azt mondja megígérted neki, hogy vigyázni fogsz rá, és tizenöt évre eltűntél. Hogy tizenkét évig minden nap azért könyörgött, hogy gyere, éveken át minden nap. Akkor, amikor használták, akkor, amikor kidobták az út szélére, mert már semmire nem volt jó. Akkor, amikor az orvosok elárulták, hogy ki kellett venniük a méhét és a petefészkeit, amikor azt mondta, hogy ki kellett cserélniük a szétszakadt végbelét. Amikor plasztikai műtétet kellett végrehajtaniuk a mellein, amikor a szétzúzott fogait eltávolították. Amikor megkeresték és meggyanúsították, hogy a saját anyját különös kegyetlenséggel megölte. Te azt akarod mondani, hogy sajnálod, hogy jöttél volna hamarabb is, de nem tudtad, hogy hová kellene jönnöd. Hogy annyi mindenen mentél keresztül, hogy végre itt lehess, hogy megtaláltad és csak ez számít. Már nyitnád a szád, amikor kicsapódik mögötted az ajtó és rendőrök özönlenek ki. A húgod pedig lesüti a szemét és elfordul. Üvöltesz, amikor a földre tepernek. Egyik rúgás ér a másik után. A rendőrgyilkosokkal nem bánnak túl finoman. Tekinteted homályos a könnyektől. Az árulástól, amely kitép belőled mindent.

Hátrabilincselik a kezed. Látod, ahogy a húgod zokog. Aztán az egyik nyomozó, akit csak most láttál meg odalép hozzá és a hüvelykujját végighúzza a szája szegletén. Rohadék.

 

Négy évet vagy a halálsoron. Egyedül csak a kiöregedett ribanc látogat meg. Üres vagy.

 

Szombat. A székben ülsz. A kezeidet már lekötözték. Megvolt az utolsó vacsora. A vén ribanc meglátogatott előző este. Nem akarod tudni, hogyan jutott be hozzád. Sokáig csak ültetek, aztán hosszan szeretkeztetek, aztán egy újságcikket adott neked. A húgod van a fényképen, egy hétre rá készült, hogy téged lesitteltek, és hogy minden vádat ejtettek ellene az anyátok megölésével kapcsolatban. A bizonyítékok eltűntek, így a vád megbukott.

Felnézel a négy méterszer két méteres tükörre. Magadat látod. Fáradt vagy és meggyötört. A lábaidat is lekötik. Te a tükörnek álcázott ablak jobb alsó sarkát nézed és tudod, hogy húgod ott van és téged néz. A tekintetetek összefonódik. Fejedre rakják a vizes szivacsot. A hideg folyadék becsorog a gallérod mögé. Kényelmetlen a pelenka, amit rád adtak. Fejedre kerül a kupakszerű elektróda is. Még mindig a tükröt nézed.

 

Mielőtt a fejedre húznák a fekete csuklyát, az ajkaid hangnélküli szavakat formálnak. Bocsáss meg nekem.               

                             

     

        

 

     

Csak Te ragyogsz még

Csak te ragyogsz még

"Éj lettem, csend a hangom,

A napot akartam, s elégett minden.

Éj lettem, álom, árnyék,

Csak te ragyogsz még,

Gyönyörű kincsem."

~ Kimnovák

Talán csak Isten vagy a Sátán a tudója annak, hogy valójában ki is vagyok én. Jó magam már réges-régen elfelejtettem. Az éjszaka lakója lettem, egy olyan teremtmény, akit és amit nem tűr meg a világ, mégis szinte nap mint nap, új és új megbízást ad.

Furcsák az emberek és furcsa a világ is, melyet maguk köré építenek.

Pedig régen, jó néhány évvel ezelőtt magam is közéjük tartoztam. Középszerű életet éltem, mégis a mai életemmel, ha életnek lehet ezt nevezni, szemben akkor meg volt mindenem, lakás, autó, egy gyönyörű és csodálatos nő, egy minden területen szerencsétlen korcs kutya (róla még később mesélek) és egy munkahely, ahol dolgozhattam, ahol számíthattak rám. Egy ideig.

Az egész akkor kezdődhetett, amikor 99' tavaszán, egy borongós reggelen elindultam a munkahelyemre.

Micsoda reggel volt. A szemem felpattant még az óracsörgés előtt. A résnyire nyitott ablakon sápadt fény és esőszag szűrődött be. Egyébként meleg volt. A feleségem még mélyen aludt. Egy darabig figyeltem a halkan szuszogó kedvesem arcát. Mindig is csodálkoztam rajta, hogyan képes úgy aludni, hogy a szája sarkában ott bujkál egy kis mosoly apró gödröcskét varázsolva pofijára. Mint mindig, most is nyugtáztam, hogy mennyire szerencsés vagyok. Aztán végigsimítottam alvó párom kellemesen gömbölyű vonalain. Nem volt vékony, de még teltnek sem lehetett nevezni. Az a fajta nő volt, aki úgy csinos, hogy itt-ott van rajta egy kicsi felesleg, amit csak az lát, aki esténként lehúzza róla a ruhát. Beleborzongtam a gondolatba és éreztem, ahogy a kísértés ördögi kis manója lassan kúszik az ágyékom felé.

Villámgyorsan betakartam és kiugrottam az ágyból.

Emlékszem kinyitotta a szemét résnyire, mosolygott, dünnyögött valamit aztán ismét elcsendesedett.

Kibotorkáltam a konyhába és egyre inkább éreztem, hogy nem akarom ezt a napot. A konyhát is, mint annyi mindent ebben a kis harmadik emeleti lakásban, mi csináltuk a saját kezünkkel órákat töltve a legapróbb részletekkel is. Bár azt kell, mondjam én inkább csak segédmunkaerő voltam. Az én kreativitásom mindig is eltörpült az övé mellett. Azt hiszem ez így is volt rendben.

Felraktam a kávémat főni, és az előtörő folyadék oly jellegzetes hangja életet csalt a konyhába. Mindig is szerettem ezt a hangot és a hozzá társuló kellemes illatot. Ilyenkor nem tudtam sajnálni a Dél-Amerikába hurcolt négereket.

De ez a hang nem csak a konyhába, hanem másba is csalt egy kis életet.

Halkan kinyílt a folyosói beépített szekrény ajtaja és álmos, csipás szemekkel egy igen csúnya, de kedves kutyafej bukkant elő.

Senki se kérdezze mi volt a fajtája. Azt se, hogy a sok fajta felmenője közül mi volt az uralkodó gén, mert nincs az az ember, aki erre válaszolni tudna. Én talán a szörnyecskékből a bóbitásra tudtam volna hasonlítani, azzal az egyetlen eltéréssel, hogy ezen volt szőr. Talán barna, olyan sárgás, kicsi fekete cirádákkal. A hasa fehér, a farka fekete és kurta. Egy ideig azt hittem levágták neki, vagy egy utcai harc során veszítette el még kölyök korában, de rá kellett ébrednem, hogy ez egy ilyen dizájn. Hihetetlen, de igaz. Nyulak irigyelik érte azóta is. A fülei, ha annak lehetett nevezni őket inkább szamár rokonokról, míg az orra koala felmenőkről tanúskodott. Hosszú, nyurga lábai pedig ijesztően libegtek saját súlya alatt. Nem is mertük nagyon etetni, nehogy eltörjenek. Ugatni soha sem hallottuk és vicsorát sem láttuk soha. Lényeg az, hogy egyszer színházból jövet találtunk rá nem messze az akkori lakásunktól.

Akkor még egészen kutyaszerű volt. Vagy csak azért esett meg rajta a szívünk, mert még kölyök volt vagy a szakadó hó és kegyetlen fagy tette. De az is lehet, hogy egyszerre mind. Mindegy is. Befogattuk. Meglepően hamar lett szobatiszta. Igaz én magam is az lettem volna egy kiadós jeges zuhanytól a kanapéra pisilés után. A feleségemnek soha sem mondtam el, mert valószínűleg én magam is egy nagy kád hidegvízben kötöttem volna ki.

Aztán találtuk ezt a lakást és a kutya, a neve is ez, egyszerűen beköltözött a folyosói beépített szekrény aljába. Bombával sem lehetne onnan kiszedni, ha ő nem akarja.

Visszatérve arra a reggelre. Megittam a kávém, magamhoz vettem az ebédem és elindultam dolgozni. Jó szokásomhoz híven még beszaladtam a hálóba, hogy csókot nyomjak kedvesem arcára, aztán indultam is.

Volt egy seat leon típusú autóm. Megvétele igazi tortúra volt. Én valami sötét színűt akartam, a feleségem pirosat. Én egy kisebb kocsit akartam, ő persze nagyot a majd születő gyermekeink miatt. Én gyors és mozgékony kocsit kívántam, neki mindegy volt, csak ne legyen túl gyors.

A helyzetet végül az egyik nagyáruház mentette meg. Év végi sorsolás főnyereményeként hazahoztuk.

Ez nem is nagy nem is kicsi, elég gyors, de nem egy Porsche, ráadásul mély bordó.

Összecsaptuk a tenyerünket. Jó lesz.

Itt kellett volna befejeznem a napot, de nem tettem, hanem beszálltam az autóba és elhajtottam soha sem fejlődő vállalatom soha sem fejlődő irodájába, hogy soha sem fejlődhessek szakmailag. Nem az én hibám, ilyen az iparág, amiben dolgozok.

Nem értem be dolgozni.

Három sarokkal később zöldre váltott a lámpa és én belehajtottam a kereszteződésbe. A merőleges utcában a lámpa éppen az ellenkezőjét tette. Pirosra váltott. Az utcán felém száguldó volvo kamion sofőrje azonban ugyan azt tette amit én. Belehajtott a kereszteződésbe.

Még százhúsz méteren tolta az autómat lefelé az utcán mire végre megállt körülbelül konzervnyire, szalontüdő zsemlegombóccal, összenyomott autómmal.

Volt valami a fém fémhez való feszülésében és csikorgásában, ami arra kényszerített, hogy elájuljak és ne is térjek magamhoz a következő harmincnyolc hétben.

Állítólag ez idő tájt sok minden történt.

A jobbak.

Egy; mint kiderült a feleségem terhes, sőt világra hozta gyönyörű kislányunkat. Voltak olyan kedvesek, hogy mindenféle létfenntartó masinával együtt betoltak a szülőszobába. Állítólag végig szorította a kezemet.

Kettő; a biztosító eleget fizetett, hogy a feleségem eladja a leont és vegyen egy használt suzukit, gondolom ő még nem sejtette, hogy soha többet nem akarok autóba ülni. De a gesztus a lényeg.

Három; anyáink felváltva jöttek segíteni kedvesemnek a nehéz helyzetben.

Négy; tisztességes végkielégítést kaptam.

Öt; lett egy új munkám, mint kiderült.

A rosszabbak.

Egy; kirúgtak az állásomból. Jó fejek.

Kettő; mivel kirúgtak, ezért el kellett adni a suzukit, így legalább nem kell majd beleülnöm.

Három; ébredésem után még jött egy három hónapos rehabilitáció.

Négy; a rehabilitáció igen fájdalmas volt.

Öt; az első hónap után kezembe vehettem a válóperes papírokat. Két hétre rá mehettem egy eredménytelen békítő tárgyalásra, és a harmadik hónapban már elvált ember voltam egy fél lakás árával a zsebembe és keserűséggel a szívemben.

A feleségem soha sem árulta el, miért ment el. Azzal magyarázta, hogy sokáig voltam "távol". Erre csak annyit tudtam mondani, hogy: rohadj meg! Azt hiszem le is zártuk ezzel.

A bírósági végzés ellenére nem sokkal később egykori kedvesem, a mindig gyönyörű és kedves, állandóan mosolygós és mindig vidám nő, egyik napról a másikra eltűnt. Senki sem mondott semmit. Kitartó próbálkozásaim megtalálásukra egyetlen eredménnyel járt, távoltartási végzést hoztak ellenem. Nem mehettem sem a gyermekem, sem a feleségem és annak szülei közelébe sem. Vicces volt, mert mióta eltűntek nem is láttam őket.

Úgy éreztem kisiklott az életem. Elveszítettem mindent, ami egykor fontos volt nekem. Egy egyszobás garzonban laktam. A világgal csak a net, az alattam lévő kocsmáros és a kisbolt tulajdonosa jelentette a kapcsolatot.

Hét hónapon keresztül éltem így és a pénzem erős apadásnak indult. Munkát kellett keresnem. Hát regisztráltam egy internetes álláskereső portálon. 2001-et írtunk akkor és betöltöttem a harminchatot. Nem sok jóra számítottam. Aztán mégis.

Egy rohadásszagú őszi reggelen kaptam egy e-mailt egy telefonszámmal és egy névvel. Valami román névnek tűnt, és mint később kiderült az is volt. De a szám az magyarországi volt.

Kihalásztam egy sört a hűtőből, bekucorodtam vele a fotelembe és tárcsáztam a számot.

Meglepetésemre az első csörgésre felvette a telefont és érezhető akcentussal elmondta a munka lényegét.

Így lettem futár.

Az első munkanapom sok meglepetéssel járt. Először a hely maga is meglepő volt. Egy lerobbant épület a közeli ipari park mellett, hatalmas udvarral és idegesítő vízköpőkkel. Ahogy végigsétáltam a járdán a bejáratig folyamatosan azt éreztem azok a valamik figyelnek. Ez az érzés egyébként azóta sem múlt el.

Bekopogtam. A dobbanások visszhangot vertek a ház belsejében. Körülbelül úgy éreztem magam, mint Jonathan Harker Drakula kastélya előtt. Közeledő csoszogás válaszolt kopogásomra, és az az elképesztő gondolatom támadt, hogy valóban Drakula gróf fog nekem ajtót nyitni. Végül az erős faajtó lassan feltárult, a szívem pedig a torkomban dobogott.

Amikor végre feltárult a titokzatos ház ajtaja önkéntelenül is felkacagtam. Az ajtóban egy körülbelül százhetven magas, pocakos, tógába vagy mibe öltözött, hatvanas évei végén járó, kerek, füstös képű, borvirágos orrú, ősz öregember állt. 

Megosztottam vele a félelmeimet. Ő is nevetett, aztán beinvitált. Míg elsétáltunk az irodájáig, mely valójában inkább tűnt egy öreg könyvtár olvasószobájának, egy árva szót sem mondott, így én is csendben sétáltam utána. Legalább volt időm néhány pillantást vetni a falakat díszítő egyházi témájú festményekre. Akárcsak a vízköpők, ezek sem voltak túl jó hatással rám. A legtöbben Jézus keresztre feszítése volt ábrázolva. De akadt ott olyan, ahol papok ítélkeznek férfiak fölött, boszorkányégetések, középkori elmegyógyintézetek, katonákat megáldó papok, és hatalmas hegyeken álló kolostorok. Be kell vallanom akkor, ott igen kényelmetlenül éreztem magam és ma sincs ez másként.

Végül az irodában leültünk. Elmondta miket kell tudnom a munkáról. Nem hittem neki, sőt hülye, szenilis vénembernek gondoltam és gondolataimat szavakba is öntöttem. Az öreg pedig csak bólogatott.

Kristály tisztán emlékszem a rekedtes szavakra. Azóta sem értem, hogy miért nem álltam fel rögtön az első mondatánál, amikor elhagyta a száját az a szó, hogy rontás.

Nem akarok senkit sem fárasztani a részletekkel, de tömören elmondom miről is szólt az állásajánlat.

A munka végül is egyszerű. Apró csomagokat kell kiszállítani a megadott címekre, a megadott időpontban és a megadott helyre kell őket letenni. Ezek mind benne lesznek a szállító levélben. A kiszállítás csak éjszaka történik és nem lehet kapcsolatba lépni a célszeméllyel. A csomagot mindig és mindenképpen kötelező kézbesíteni. Aztán jött egy adag vallásos sóder. Például, hogy a csomagot rendelők nem mások, mint olyan emberek, akik kétségbe esésükben nem tudnak már máshoz fordulni és a célszemélyek mind valami rosszat csináltak velük, a csomagok pedig nem mások, mint átkok és rontások. És hogy ő valójában egy román szerzetes és ha elfogadom az állást, itt mosolygott – futnom kellett volna, de nem tettem – akkor én egy amolyan segítő leszek, vagy micsoda, akinek csak annyi dolga van, hogy elvigye ezeket az átkokat.

Felálltam, le marháztam és elindultam kifelé. Nyilvánvalónak tűnt, hogy minimum zavart elméjű, de inkább őrült az öreg.

Amikor megfordultam, hogy egyenesen kisétáljak a bejáraton, ott állt két körülbelül velem egykorú férfi. Kicsit meglepődtem, de mint aki tudja, mit csinál elindultam feléjük. Magam sem tudom honnan ért az első ütés, de olyan lendülete volt, hogy egészen az asztalig hátráltam tőle. Mire felocsúdtam, már hason feküdtem a régi tölgyfa asztalon nyakamban a két martalóccal és közvetlen közelről könnyes szemmel bámultam a vénember fekete szemeibe.

Lassan, tagoltan, talán azt hitte még a pofon hatása alatt vagyok, beszélni kezdett és egy régi már sárguló félben lévő nyomtatott papírt lengetett a szemem előtt.

A papír egy szerződés volt. Ijedten láttam rajta az öreg és a volt feleségem aláírását. Kezdtem kapizsgálni a dolgot, azt hiszem.  

A hallottak után ki akartam törni, egyrészt mert nem hittem el, másrészt mert tudtam, éreztem, hogy igaz. A dolog nagyon is egyszerű volt. Amikor keresztülgyalogolt az életemen a kamion valójában eltávoztam az élők sorából és csak a gyors segítségnek köszönhettem, hogy a mentők kiragadtak végül a halál torkából. Igaz, mint kiderült olyan súlyos állapotban voltam, hogy mindenki leírt már. A kórház egyik professzora is azt javasolta a feleségemnek, hogy szedjenek le a gépekről és hagyjanak csendben eltávozni. Hiszen ha valami csoda folytán fel is kelnék a kómából kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy súlyosan agykárosult leszek. Persze nem ment bele. Mindig is ő volt az optimista kettőnk közül.

Meglepődve hallgattam a vénembert, amikor arról kezdett mesélni, hogyan talált rá a feleségem és kérte meg, hogy segítsen rajtunk. Persze mint mindenek, ennek is meg volt az ára. Egészen pontosan nagyon is súlyos ára volt. Az ígéretért, hogy felébredek a kómából és értelmi képességeimet megőrizhetem, egy szerződés volt az ár. A szerződés pedig kikötötte, hogy életemért cserébe születendő gyermekünk életét vagy az én hűségemet és örök szolgálatomat kéri cserébe vállalkozásához.

Egyszeriben megértettem mindent. Ha most innen kisétálok ez az ember vagy ezek az emberek megkeresik a kislányomat és elrabolják, talán meg is ölik. Ezért tűnt hát el a feleségem ilyen hirtelen. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Megmentette az életemet, de nem tartott elég megbízhatónak ahhoz, hogy ezeket elmondja. Gondolom attól félt, hogy kibújok a felelősség alól.

Ellenállásom csökkent és ezt érezték fogva tartóim is, mert enyhült a szorításuk. Én pedig felzokogtam. Könnyeimen keresztül láttam a sajnálatot azokban a sötét, fekete szemekben.

Így lettem hát egy román szerzetes-boszorkány alkalmazottja.

Örökké.          

A következő hetek igen gyorsan teltek. A nap tizenhat – tizenhét órájában tanultam. Mindent megtudtam az átkokról, rontásokról, babonákról. Az egyház történelméről. Boszorkányperek, boszorkányok és pápák nevei kavarogtak a fejemben.

Miközben minden este kaptam egy új tetoválást a mellemre, melyek lassan már beborítják azóta az egész testemet. Minden egyes tetoválás után úgy éreztem része vagyok a háznak és része vagyok az öreg dolgozószobája mögötti kis kápolnában elhangzó furcsa imáknak.

Közben felmondtam az albérletemet és beköltöztem a Nagy Házba. Egyrészt mert soha sem voltam ott, másrészt mert egyre kevesebb emberrel tudtam fenntartani a kapcsolatot.

Az elején még mosolyogtak rám az ismerőseim, de ahogy telt az idő, már alig akartak megismerni. Sokan pedig egyszerűen levegőnek néztek. Ha mélyen vallásos emberrel találkoztam, érezni kezdtem a félelmüket. Sokan keresztet vetettek és akadt olyan aki sót hintett maga elé. Azt utálom, a só a világ legrémisztőbb dolga.

Harmadrészről pedig nem is kívánkoztam máshova. Azt hiszem ekkor értettem meg, hogy többé már nem vagyok ember a szó szoros értelmében.

Földszint szobám volt, hogy éjszakai kimenőimmel ne zavarjam a ház többi lakóját.

Sokan voltunk, bár elég kevesen voltak az én fajtám. A legtöbben nem is sejtették, hogy egy igazi boszorkányt szolgálnak.

Délutánonként a Nagy Ház alagsorában gyűltünk össze. Én voltam a friss hús, ezért az elején nekem kellett befűtenem a cserépkályhába. Még nyáron is, mert valami oknál fogva, ha mind a heten egy helyen tartózkodtunk hamarosan a falakat és bútorokat vastag dér borított.

Általában ezeken a találkozókon a Mester is ott volt és hallgatta a beszámolókat. Csak én és egy húsz körüli lány nem szóltunk soha semmit. A lány igen furcsa volt, hiszen mindig meztelenül jelent meg, mintha nem zavarná, hogy férfiak előtt osztja meg bájait. Igaz a többiek sem adták jelét, hogy foglalkoznának pucérságával. Nekem nem volt mit mondanom, a lány pedig nem akart beszélni.

A többiek szavai azonban mélyen megrendítettek akkor. Azóta már tudom, az ő munkájuk gyermekcsínyek az enyémhez és a fehérhajú lányéhoz képest. A beszámolók főként arról szóltak, hogyan valósították meg, hogy a tolvajokat a hideg rázza egész életükben, egy gazdag ember hogyan szeret bele egy hónaljszőr által egy szegény és csúnya lányba. Egy lépcsőn hagyott fejkendő hogyan áll bosszút a hűtlen férjen. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókat hallgattam két hosszú éven át.

Nem igazán értettem én miért nem kapok semmi munkát. Aztán 2004 tavaszán a Mester behívott az irodába, ahová első megérkezésem óta be sem tettem a lábam. Semmi sem változott a helyiségben, talán csak egy két könyvel lett több a polcokon.

A vén román szerzetes a régi és kopott karosszékében ült az ablaknál. Láthatólag élvezte a beáramló napsütést. Én inkább elhúzódtam a fénytől. A fene sem tudja miért, de egy ideje nem kedveltem már a napot. Valahogy jobban szerettem az árnyékot, a sötét sarkokat vagy, ha kint vastag felhő takarta az eget.

A vén rám nézett. És amikor megszólalt hangja, mint a mennydörgés, fogai mint az éjjeli viharok villámai, szeme akár az éjnél is sötétebb viharfellegek, légzése mint az orkán. Évekkel korábban a szekrénybe bújtam volna magam is akár csak egykor volt kutyám, de most csak hallgattam és ittam szavait.

Minden szava után éreztem, hogy a tetoválásaim felizzanak, de rájuk nézni nem mertem. Úgy éreztem tiszteletlen lenne Mesteremmel szemben. Teltek a percek és a fájdalom átjárta az egész testemet. A szoba képe elhomályosult, a hangok elmélyültek és minden illat egyé vált valami fémes szaggá. Nem tudom mikor ájulhattam el.

A következő napokból csak pillanatokra emlékszem. Lent voltam a szentélyszerű szobában, összekuporodva feküdtem egy hatalmas krétával rajzolt varázskörben. Gyertyákra emlékszem pirosra, feketére, zöldre. Keserű és édes illatokra, füstre. És, hogy a meztelen lány néha egy puha ronggyal letörölte ugyancsak meztelen testemről a verejtéket.

Amikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem. Jól éreztem magam. Erősnek és súlytalannak. Hálásan gondoltam arra, aki gondosan behúzta a vastag sötételőket az ablakom előtt. Kikeltem az ágyból. Tudom éppen a mosdóba akartam menni, amikor rájöttem, hogy valójában nincs is rá szükségem. Semmi sem takarta tetoválásokkal borított testemet. Az öltözőszekrényemhez mentem, hogy kerítsek magamra valami ruhafélét, de a nagytükör előtt megtorpantam. Amit én láttam magamon a saját szemeimmel, és amit a tükrön keresztül láttam egészen más volt, ugyanis a tükörben csak egy árnyékot véltem felfedezni. Nem a sajátomét, hanem egy kivehetetlen alakú, fekete ködgomolyt, amely minden mozdulatomra vad kavargásba kezdett.

Tátott szájjal bámultam a különös látványt, amikor mögöttem szinte a semmiből egy másik ködfelhő bukkant fel ijesztő tükörképem mögött.

Megpördültem, aztán végleg leesett az álam. Ott állt teljes valójában a lány, nem köd volt vagy felhő, hanem hús és vér, meztelen bőre centiről centire kitetoválva. Jól emlékszem, hogy a tetováló mester még a bimbókat sem hagyta ki.

Hátranéztem a vállam fölött. Két fekete felhő. Vissza nézve a lány. Mosolygott.

Hamarosan ráébredtem ki is vagyok igazából. Nem ember és még csak nem is olyan, mint a lány kivételével a többiek a házban. Egy entitás lettem. Fajtánk legrosszabbja. Munkám a legkegyetlenebb mindannyiunk közül. Láthatatlan az emberek és saját társaim szeme előtt is. Akaratom a tett maga, hangom egyszerre gyermekek sírása, asszonyok sikolya, férfiak könyörgése, érintésem nyomán végtagok sorvadnak el, gennyes fekélyek és eleven kelések, testet szétrágó tumorok keletkeznek. Én lettem a végzet. Egy Rontás.

Megszülettem hát, hogy a tettekre gyáva emberek legmocskosabb gondolatait valósítsam meg. Az eltelt évek alatt emberek ezreit tettem el így láb alól.

Eddig a napig.

Soha sem figyelmeztetett senki rájuk. Vagy mert nem tudtak róluk ők sem, vagy mert nem akartak, ezt már soha sem tudom meg.

Egy éjjel jöttek el értem. Éppen a Nagy Házba tartottam dolgom végeztével, amikor a semmiből toppant elém egy férfi, szemei kéken ragyogtak, ujjai hosszúak voltak és korbácsszerűek. Még csak éppen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán itt az alkalom, menekülőre fogni, amikor a vékony ujjak rám tekeredtek. Felvisítottam fájdalmamban és felé csaptam. Talán el is találtam volna, de valami megragadta a kezemet, újabb és újabb csápok tekeredtek rám fájdalmamat az elviselhetetlenségig fokozva.

Életemben harmadszor is elájultam.

Minden ébredés közül a mostani volt a leggyötrelmesebb. Egy kétszer kettes kamrába voltam bezárva. Izzó bilincsekkel egy frissen megmunkált fa illatát árasztó székhez kötözve. Tenyerem az plafon felé fordítva ezüst keresztekkel odaszögezve a karfához. Fejemet a háttámlához kötözték egy olvasóval. Éreztem minden gyöngyszemet, ahogy a húsomba vág. Körülöttem minden vasból volt. A plafon, a falak, a padló, bár a padlón apró lyukak voltak fúrva, fogalmam sem volt miért. A terem egyetlen kijáratát is acélajtó zárta el. Belül is volt kilincse, de még ha meg is szabadulhattam volna kötelékeimtől sem bírtam volna hozzáérni. Mert egy borotvaéles kés volt az, még a látványától is irtóztam, ráadásnak jól láttam a padlón széthintett tengeri sót. Bűze felkúszott az orromba és összeszorította a torkomat. Ha szükségem lenne ilyen világi dolgokra, mint az evés, gyomrom minden tartalmát kiraktam volna. De nem ettem már semmit évek óta, így csak szárazon öklendeztem. A cellámon kívülre csak az ajtón lévő ablakon láttam ki.

Nem tudom meddig voltam itt ebben az állapotban. Néha jött le hozzám egy-egy papszerű alak olvasóval és bibliával. Órákon keresztül imádkozva cellám előtt.

Egyikük végzetes hibát követett el. Belenézett a szemembe. Azonnal megvakult és hirtelen támadt tébolyában megfojtotta rendjének vezetőjét. Fogalmam sincs mi lett vele, de kacajom sokáig visszhangzott az acélfalak között.

Ezután az eset után senki sem jött a közelembe.

Csak egyetlen látogatóm volt. A lány. Egyik éjjel arra eszméltem, hogy ott áll cellám ajtaja előtt. Csak az ő megjelenéséből tudom, hogy este lehetett. Szomorúan állt ott. Percekig néztük egymást így, aztán ajkai néma szavakra nyíltak. Azt mondta "Sajnálom" és mintha szemeiben könnycsepp csillant volna.

Megrendülve ültem ahogy elment.

Furcsa.

És hogy miért is mesélem mindezt el? Nagyon egyszerű. Még nagyon hosszú ideig voltam bezárva. Aztán egyszer csak emberek jelentek meg cellám előtt. Mindegyikük egy széket hozott magával.

Tizenketten jöttek. Egy kivételével mind annyian fekete reverendát viseltek. Még fiatal koromban hallottam és most eszembe jutott, hogy a reverenda fekete színe, bősége, hossza a halandóságot és a régi ember halálát szimbolizálja, annak az embernek a halálát, aki a bűn embere volt. Hihetetlen részletességgel jutottak eszembe a már elfeledett dolgok. Az hogy a reverendán harminchárom gomb van, hogy az öv a cingulus és a fehér, hivalkodó gallér a koláré.  

Kiszáradt torkomból felköhögtem egy adag véres nyálat és a padlóra köptem. Hivalkodó majmok. Hiszen nekik csak a ruhájuk fekete, de nekem a megjelenésem az, mi sem bizonyíthatná jobban szentségemet. Néztem, ahogy a só szemcséket csomóba rántja a padlón köpésem.

Az utolsónak érkező nem feketét viselt, hanem lilát, mint az érsekek. Megértettem, hogy vége és hogy történetem végéig már csak percek vannak hátra.

Végre mindannyian elfoglalták helyüket, de szemembe egyik sem mert nézni. Gyengék voltak és gyávák.

Aztán egyikük elfordított egy kékre festett gombú csapot a falon. Érdekes, hogy eddig észre sem vettem. Nem váratott sokáig a magyarázat tettére. Cellámat betöltötte a földgáz állhatatos bűze, amely a padló kicsi lyukain áramlott, hogy betöltse végső küldetését.

Szemem kitágult, és utolsó gondolatom, feleségem és növekedni soha nem látott lányom felé szállt. Tudtam, hogy biztonságban vannak.

Végül meghallottam a piezokristály összenyomásával járó össze nem téveszthető, jellegzetes recsegést, és még láttam a kék és narancssárga lángokat fellobbanni a különös nézőseregem szemeiben.

Aztán végleg elsötétült minden.

VÉGE

A pit-Yu blog: Vers

A pit-Yu blog: Vers

Varázs-orom

Barátság: finom fészekmeleg.

Összegömbölyödsz benne, és jól érzed magad.

Csak annyi kell hozzá, hogy megtaláld azt, akit szeretni mersz.

~ Vavyan Fable

Pedig siettem, mert késésben voltam már így is. Már délután ide kellett volna érnem, de annyi dolgom akadt, hogy egyszerűen nem jutottam ide el a kellő időben. Be is sötétedett, a szél is elkezdett viharos mértéket ölteni. Majd letépte rólam a dzsekimet, pedig igazán szép darab, és nagyon sajnálnám elveszíteni. Pedig nem új, valójában baromi régi és kopott is.

Az ajtó, ahová igyekeztem, nyitva állt.

Remek, remek. 

Lendületesen léptem be, aztán megtorpantam. Néha elfelejtem, hogy vannak szituációk amikor nehéz cselekedni.

Ez most az volt. Ott ült az ágya mellett, remegő, jobb kezében táncot járt a ceruza, szemei karimásak és kisírtak. Baljával olyan erősen szorította az ágyon fekvő, huszas évei elején járó nő kezét, hogy bütykei kifehéredtek. A szék lábának rajzokkal, festményekkel, grafikákkal telezsúfolt rajztartó mappa állt.

Írt. Lázas munkája közepette észre sem vett, hogy mögé léptem. Sosem csinálok ilyet, de most a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

Olvasni kezdtem a kusza, bizonytalan sorokat.

Emlékszem ősz volt, mert útban a nevelőintézet felé, ahol anyám dolgozott és olykor magával vitt, ha nem tudott hová lepasszolni, leveleket gyűjtöttem. Imádtam már akkor is az ősz csodálatos színeit. A sárga juharleveleket, a barna tölgyét, a narancsos szilfáét. Mindegyiket.

Ráadásul ott voltak a csodálatos gesztenyék, amelyekből esténként a szüleimmel különböző figurákat gyártottunk. Én leginkább csak emberforma szobrocskát tudtam csinálni, de apa ügyes kezeivel készített lovat, macskát, madarat és még ki emlékszik már rá miket.

Ilyen nap volt ez is.

Hétfő volt. Óvodába sajnos nem tudtam menni, mert beteg voltam. Mandulagyulladás. Különösen barátságtalan betegség, akkor még azt gondoltam bizonyára halálos is.

Szüleim nem tudtak otthon maradni velem, így a legkisebb bánatomra, be kellett mennem anya munkahelyére. Szerettem bejárni oda, mert rengeteg hasonló korú gyerek volt, bár csak ritkán sikerült velük játszanom, mert nagyon zárkózottak voltak minden kívülről érkező emberrel szemben. Mindegy volt, hogy gyermek vagy felnőtt-e.

Néhány napja múltam el öt éves. Kaptam egy nagyon szép lovat igaz, hogy műanyagból volt és az orránál hiányzott a festék egy picike foltban, de aprólékos, igazán valósághű ló volt. Illésnek neveztem el, nyilvánvalóan azért, mert egésznap az ment otthon a lemezjátszóról.

Az omladozó falú épület a Kartács utcában állt, kapuját nehéz tölgyfából ácsolták és olyan magasan volt a hatalmas bronzkilincs, hogy még anyámnak is a válla fölé kellett emelnie a kezét, hogy elérje.

Jobban szerettem, mint az óvodát, mert egy óriási játszóháznak gondoltam. Ma már tudom, hogy inkább volt börtön.

Mivel torokfájásom és lázam is volt, anya bevitt az intézet egyik szobájába, ahová a bent lakó gyerekeket szokták vinni, hogy nyugodt körülmények között tudják kipihenni magukat. A tömegszállásokkal ellentétben ez elég barátságos volt. Három ágy is volt, bánatomra egyiknek sem volt éppen lakója. A frissen mosott ágyneműből mosópor és öblítő illata szállt fel. A fal melletti asztalon váza állt üresen. Gerberát képzeltem bele meg szegfűt. Talán nem is ismertem más virágot akkor még. A kézzel horgolt terítőn sorakoztak a gyógyszeres fiolák. A beépített szekrények ajtóit gyerekrajzok fedték el. Mindig újak, a régiek pedig a fal mellett lévő komódon pihentek újságpapírok között. A szemközti falnál állt a polcos szekrény rajta millió könyv. Persze egyiknek sem tudtam elolvasni még a címét sem, de a betűkbe rejtett szavakra mintegy varázslatra gondoltam. Lenyűgöztek. Otthon, ahol apunak százszor ennyi könyve volt, órákig képes voltam üldögélni.

A nagy, kétszárnyú ablak az udvarra nézett. Csak a madarak csicsergése hallatszott be, ahogy búcsúztatva a nyarat vidáman ugráltak az öreg diófán. Délutánra persze már az tanítás utáni gyerekzsivaj is beszűrődött.

A falat egy ósdi kép díszített, amelyen Mária üldögélt egy csomó birka között kezében a kis Jézussal. Nem tetszett. Csupa barna, meg okker, meg fekete, meg piros árnyalat, nem olyan szép és vidám, mint a gyerekek rajzai a szekrényen.

A tv az egyik polcra volt bezsúfolva a könyvek közzé.  

Akkoriban még nem olyan volt a tv adás, mint most. Nem volt mesecsatorna sem, csak egyetlen egy volt, hétfőn még az sem.

Nem számított, ott volt nekem Illés és a kifestőim, ceruzáim. Aztán pedig ott volt ő is. Délelőtt volt már, sőt közelebb voltunk már a délhez inkább, amikor egyszer csak nyílt a szoba ajtaja és Lujza néni lépett be. Kedveltem a mindig vidám, pirospozsgás, kicsit túlsúlyos hölgyet.

Vigyorogtam rá és csak amikor végre belépett láttam meg, hogy nem egyedül érkezett. Számomra óriási, dagadt ujjait apró, törékeny kezecske markolta. A kezecske pedig a világ legszebb kislányához tartozott. Kicsi, törékeny lányka volt, de a legmeglepőbb benne mégis a fenekét verdeső hófehér hajzuhatag volt. Sosem láttam még ilyet, csak nagyon idős embereken. Talán egy kicsit meg is rémültem.

Lujza néni aztán elmagyarázta, hogy a pigmentek hiánya teszi.

Nos ezen a kora őszi napon láttam meg először őt. Bodzát, mert ez volt a neve. Valószínűleg hófehér hajáról és törékeny alkatáról kapta ezt a csodálatosan szép nevet.

Befeküdt a mellettem lévő ágyba. Láztól csillogó, fekete szemeiben vidámság és kíváncsiság bujkált. Délutánra olyannyira összebarátkoztunk, hogy saját ágya helyett az enyémben feküdt. Anya először visszafektette a sajátjába, aztán mikor másodszorra is rajtakapott bennünket, végül összehúzatta a két ágyat. Estére aztán kiderült, hogy százszor jobban színez, mint én. Sőt jobban is rajzolt.

Végül eljött a hazafelé menetel ideje és én tudtam, hogy újdonsült barátomnak egyedül kell töltenie az éjszakát. Magam sem tudom miért, de hirtelen ötlettől vezérelve otthagytam neki Illést, hogy vigyázzon rá.

A következő egy hetet együtt töltöttük. Csütörtök körül, már kimehettünk az udvarra és játszhattunk ott is. Mindegy volt mivel. Hol babáztunk, hol műanyag katonákkal harcoltunk, fogócskáztunk és egy új, barátságosabb világot kezdtünk építeni. Varázsoromnak neveztük el. Ebben a világban furcsa lények éltek. Sok gonosz akadt köztük, de a legtöbb jó volt. Ebben a világban nem volt fájdalom, félelem, irigység. Nem volt benne csúfolódás és kirekesztettség. És főként nem volt benne magány.

Akkoriban el sem tudtam képzelni Bodzának milyen sokat jelent Varázsorom létezése.

A következő hetekben megritkultak és megrövidültek találkozásaink. Sokat kellett anyámnak rimánkodni, hogy bevigyen a munkahelyére, szerinte nem nekem való hely volt. Pedig akkori fejem azt gondoltam, bárcsak én is árva lehetnék, nemigen fogtam fel a szó jelentését, és bent lakhatnék az én Bodzámmal. Esténként sokat gondoltam arra, hogy együtt vagyunk képzelt világunkban.

Hosszú, könnyeket hullató, sértődött és szomorkodós időszak következett, persze csak szüleim előtt és az óvodában. Ha besikerült jutnom az intézetbe mindig vidám és jókedvű voltam még akkor is, ha nem volt rá okom. Sajnos túl sokszor nem volt. A legkedvesebb és egyetlen barátom egyre magányosabbá és egyre szomorúbbá vált. Talán csak egyetlen öröme, hogy mindig új történeteket hoztam neki Varázsoromról.

Végül az egyre romló helyzetet apukám oldotta meg. Heves vitába szállt anyámmal és sikeresen meggyőzte arról, hogy Bodzát kéthetente hétvégén hozzák ki magunkhoz.

El sem mondhatom mennyire boldog voltam.

Persze sokkal jobb lett volna, ha mindig ott van, de erről nyilvánvalóan egyik szülőm sem akart hallani.

Pedig hányszor próbáltam őket gyermeki érveimmel meggyőzni, válaszukat egy lehetséges testvérről meg sem hallottam.

Végül nem is lett, mivel anyámat félévvel később méhnyak rákkal kellett műteni.

Így teltek az óvodás éveink, kéthetente egy kis szobában a legnagyobb világ képzeletével a lelkünkben és a legigazabb, legőszintébb barátsággal és szeretettel a szívünkben.

Iskolás éveink azért már könnyebbek voltak, hiszen tanítás után minden nap láttam őt. Az intézet hátsó kovácsoltvas kerítésénél volt a találkozó. Én kívül, ő belül hátunkat a kerítésen keresztül egymásnak vetve. Legtöbbször én beszéltem. Mindent elmeséltem neki, ami velem történt. Az iskolai tanórákat, a játékokat, a kirándulásokat. Eleinte féltem ugyan ezekről beszélni neki. Nem akartam megbántani azzal, hogy az ő élete hasonló, de mégis sokkal sivárabb. Mégis mesélnem kellett és ő csillogó szemmel hallgatta történeteimet. Ráadásul már nem a főépületben, hanem a nagyobb lakóknak fenntartott szárnyban lakott, ahol az élet sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb volt.

Ott már nem csak árvák laktak, hanem sokszor a szülők nevelési csődjétől szenvedő nehezen kezelhető, magatartászavaros lányok is. Azok pedig nem kíméltek semmit és senkit. Gyűlöltem őket és magam is, amiért nem tehetek semmit ellenük.

Hetedikesek voltunk, amikor az első gyönyörű pasztellrajzot átnyújtotta a kerítésen. Arra kért őrizzem meg, mert a bent élők nem szeretik és már több rajzát is elloptak vagy tönkretettek. Pedig tényleg csodálatosan rajzolt. Legtöbb képében Varázsorom világára ismertem rá.

Az ő képeinek hatására kezdtem el írni. Sokszor még a tanórákon is. Történeteimben egyre többet és részletesebb képet alkottam Varázsoromról. Bodza, mint tündérkirálynő jelent meg mindben, én magam a hűséges barátként és a gonosz elhivatott ellenségeként voltam jelen.

Általános iskolai ballagásom alkalmából szüleim csodálatos meglepetéssel szolgáltak. A Balaton mellé vittek két hétre, ha jól emlékszem Balatonfüredre. A igazi meglepetés azonban érkezésünket követő napon történt, amikor a szokásos ebéd helyett a vasútállomásra vettük az irányt.

Tisztán emlékszem az állomáson kalapja előtt üldögélő öregemberre, aki tangó-harmonikájával játszott. A mai napig a fülemben van a tico-tico kedves dallama.

Néhány perc várakozás után, aztán megszólalt a hangosbemondó. A vonat Székesfehérvár felől érkezett. Fogalmam sem volt mit keresünk itt, egészen addig a pillanatig, amíg a vonat nagy zöttyenéssel megállt, a légfékek sziszegtek és a második vagon ajtajában megjelent Bodza.

Könnyek szöktek a szemembe, úgy szaladtam elé. 

A következő néhány nap életem legboldogabb napjai voltak.

Ezen a nyáron láttam meg először fürdőruhában. Amikor a parton levetkőzött még a lélegzetem is elállt. Káprázatosan nézett ki. Mellei korához képest sokkal jobban kigömbölyödtek, mint a korunkbeli lányoké. Bőre hófehér volt. Hosszú formás lábain meg-megfeszültek az izmok mozgása nyomán. Feneke még kislányosan lapos volt, de már látszottak rajta az igazi nő formái.

Biztosan állíthatom, hogy ott, abban a pillanatban szerettem bele.

A víz felé tartottunk. Előttem sétált és lágyan ringó csípőjével, hófehér hajával, karcsú alakjával valóban a bodzára emlékeztetett.

Velem ellentétben, akit már sokszor ért nap és egyébként is valamivel barnább bőrű voltam, mint az átlag, őt hamar pirosra sütötte a tomboló nyári nap heve. Szegénykém estére úgy nézett ki, mint a főtt rák.

Egy szobában aludtunk. Örültem neki, hiszen este engem kért meg, hogy a leégésre való, furcsa, habszerű spray-vel bekenjem érzékeny bőrét.

Ujjaim hegye szinte táncolt finom, lágy bőrén. Bekentem a combját, hasát, karjait ő pedig kacagott, ahogy érintésem csiklandozta.

Megfordult, hogy a hátát is kenjem be. Én pedig vidáman teljesítettem óhaját. Amikor a hab teljesen felszívódott hűvös arcomat a hátához nyomtam. Forró volt, szinte már égetett. Éreztem, ahogy az izmok megmozdulnak a bőre alatt.

Felém fordult. És én nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy megcsókoljam. Ajkai puhák voltak, a lehelete édes.

Aztán persze ijedten húzódtam vissza. Azt gondoltam ennyi, eltaszít magától és holnap hazautazik, vissza a rideg, sivár intézetbe, hogy örökre elfelejtse egy barát álnok árulását. Valami bocsánatfélét hebegtem és gyorsan felálltam, hogy visszamenjek a saját ágyamig. El innen, el ebből a szörnyűségből, el a közeléből. Könnyek gördültek végig az arcomon.

Ő pedig ahelyett, hogy sértődötten vagy utálkozva elfordult volna egyszerre mozdult velem. Megragadta a kezem és magához húzott. Ajkai ajkamhoz tapadtak, lágy ívű mellei az enyémhez nyomódtak.

Olyan édes és hosszú volt a csókja, talán így érezhet a virág is, ha rászáll egy kóbor méhecske. Az arcomat tenyerei közzé fogta, tekintetét az enyémbe mélyesztette, fogvatartott csodaszép szemeivel.

Azt mondta szeret.

Én is ezt mondtam, sosem tudtam, tudnék neki hazudni.

Ezzel az élménnyel mentünk haza és ezután még inkább vártuk a hétvégéket, a szabad kimenőket, mely minden lakónak tizennégy éves kora után alanyi jogon járt és az iskola utáni délutánokat. Amikor csak ültünk a kerítés két oldalán és néztük egymást.

Az egész csodaszép történet hirtelen ért véget. A tizenhatodik születésnapomat ünnepeltem, és mint minden jeles családi összejövetelen ezen is ott volt Bodza.

Anyámék nem tudtak a kettőnk között feszülő gyengéd szálról. Nem is hittem soha, hogy egyszer is megértik. Túlságosan konzervatívak voltak hozzá, és minden bizonnyal idővel unokákat akartak.

Nos, ezen a szomorú kora őszi napon tizenegy évvel megismerkedésünk után nálunk volt az ünnepi vacsora.

Boldogok voltunk mind. Én Bodza és az első Varázsorom kisregény elkészülte miatt, Bodza miattam és az első pályázaton díjnyertes grafikája miatt, a szüleim pedig a sikereink miatt.

Szép este volt, még a napok óta szakadó eső sem, tudta kedvemet szegni.

Vacsora után tortát ettünk, utána pedig játszottunk.

Péntek este volt és már majdnem éjfél, amikor elmentünk lefeküdni. A szobámba mindkét ágy már meg volt vetve, de nekünk eszünkbe sem jutott külön ágyban aludni.

Azon az éjszakán megtörtént.

Ez volt életem legjobb és legboldogabb pillanata. Együtt éltük át az elsőt, együtt remegtünk meg. Magamhoz tudtam volna ölelni a világot.

Sajnos elkövettünk egy óriási hibát.

Reggel halk sikolyra ébredtünk fel. A nyitott ajtóban anyám állt, egyik kezében tálcával, a másik kezét a szája elé kapva. Szemei olyan kerekek voltak, hogy tartottam tőle kiesnek a végén. Mi pedig ott feküdtünk az ágyamban, lecsúszott takaróval, meztelenül, összeölelkezve.

A tálca a földre zuhant és anyám, a mindig higgadt és határozott asszony örült dühvel rángatta ki Bodzát az ágyból. Felugrottam volna, de visszakézből olyan pofont kaptam, hogy szemeimet elöntötték a könnyek. Míg kedvesem öltözködött anyám kizavart a fürdőszobába. Mire kiengedett, már Bodzáért jött az árvaház autója.

Még integetni sem tudtam. Ezután bezártak a szobámba.

Hiába való volt, de üvöltöztem, dobáltam a bútoraimat, dörömböltem az ajtón. Senki sem nézett felém.

Hajnalban nem bírtam tovább a bezártságot és kimásztam a második emeleti ablakomon. Az út, amit már többször megjártam, most nem kedvezett nekem. Alig léptem ki, amikor a vizes párkányon megcsúsztam. Még láttam távolodni az ablakom négyszögét, mielőtt elsötétült minden.

Kórházban tértem magamhoz. Anyám kisírt szemmel ült az ágyam mellett. Nem hozta szóba az előző reggelt, de szemében kétféle érzelmet is láttam. A gyermekéért aggódó anyai fájdalmat és a nőtől bűzlő nő iránti undort.

Tudtam, hogy elveszítettem ezzel anyukámat. De az igazi fájdalmat csak akkor tapasztaltam meg, amikor két héttel később sem adott magáról hírt Bodza. Akkoriban sokat sírtam.

Végre, mikor kiengedtek a kórházból és már el tudtam hagyni a házat, az első utam a nevelőotthonhoz vezetett. Tudtam, hogy anyám nem dolgozik éppen és azt hiszem, ha ott lett volna sem érdekel. Bodza hiánya jobban fájt, mint két helyen törött lábam.

Már nem volt ott. Egyszerre megértettem mindent. Miután tőlünk elvitték, anyám vagy az intézmény vezetője elintézte, hogy átvigyék egy másik helyre.

Hiába könyörögtem anyámnak heteken át nem árulta el hová vitték.

Soha többet nem mehettem a nevelő otthonba sem.

Egyik nap megvártam Lujza nénit a már rég nyugdíjas, de a neveltjeitől szabadulni nem tudó nevelőnőt munka után, hogy a segítségét kérjem. Elmondtam neki mindent. Ő pedig egy megsárgult fényképet húzott elő tárcájából.

A képen egy körülbelül velem egyidős, talán egy-két évvel idősebb lány volt fürdőruhában. Mosolygott és fenekét bután kidüllesztve pózolt a kamerának, bár én sejtettem, hogy inkább annak, aki a kamera mögött áll. Alíznak hívták és ő volt Lujza néni egykori kedvese. Még most is elszomorodott, ahogy szerető, idős szemeit a képre vetette. Aztán csak annyit mondott, hogy felejtsem el őt, mert tönkreteheti az egész életemet.

Elveszítettem.

Tizenkilenc voltam, amikor felvettek a színművészetire és egy idős szobrász lakásában laktam. A férfi nem lakott ott, Baja közelében élt egy tanyán. Én egy bárban voltam pultos. Ebből tartottam magam el és fizettem a csekély albérleti díjat.

A szülői házba azóta sem mentem vissza. Csak néha váltok egy-egy telefont apával, anya hallani sem akar felőlem, bár az öregem mindig jótékonyan hazudik, hogy üdvözöl ő is. De tudom, hogy nem. Legutóbb ő vette fel és amikor meghallotta a hangom a vonal megszakadt. Magányos voltam, hiányzott.

Végzős voltam már, amikor megláttam a Blaha Lujzán a metrólejárónál. Egy kisebb társasággal volt, de mire beértem volna őket, felszálltak az érkező szerelvényre. Az ajtóból rám nézett, én mosolyogtam, ő nem. Gyönyörű volt és nyúzott. Fel akartam szállni én is, de kórosan sovány kezeivel a mellkasomhoz ért és visszalökött. Nem értettem. Rá akartam kiabálni, de az ajtó bezárult. A társasága röhögött, nyilván heccnek vélték, de én láttam a szemeiben, hogy baj van.

Hetedikes korában láttam ilyen félelmet a szemében, amikor az első rajzát átadta a kerítésen. A metró elment, én pedig még vagy két órával később is csalódottan és reményt vesztve álltam a lassan kiürülő peronon.

A következő hetekben csak a felkutatásával törődtem. Minden nap kimentem délután a Blahára. A fényképével ellátott papírokat ragasztgattam ki városszerte, amire ráírtam a címem. Hirdetést adtam fel az összes újságban. Kikészültem és többet is ittam a kelleténél. Aztán az egyik reggel a tükörből egy idegen nézett vissza rám. Piától bűzlő, másnapos lehelete egyszeriben felforgatta a gyomrom.

Hirdetéseimre senki sem válaszolt.

Nagyon nehezen ugyan, de sikerült elvégeznem a főiskolát. Nem vágytam rá igazán soha. Azzal, hogy Bodza eltűnt az életemből, eltűntek az álmaim és a vágyaim is. egyetlen hely volt csak, Varázsorom.  

Aztán néhány nappal ezelőtt megcsörrent a telefonom. Ő volt az. A hangjától hevesen kezdett verni a szívem, leizzadtam és le kellett ülnöm, hogy el ne ájuljak.

Segítséget kért tőlem. A Deák téren volt.

Rohantam, ahogy csak bírtam. Mire odaértem a megjelölt fülkéhez, már nagycsapat ember vette körül. A távolból rohammentő hangját hozta a szél. Átverekedtem magam a tömegen.

Ott volt. A földön feküdt hátát a falnak vetve. Elhomályosuló szemeivel rám nézett.

Csak annyit mondott, mielőtt elájult, hogy hiányzott a hátam, hogy hátát nekem vesse. Törékeny, hosszú ujjai között régi mocskos papírt szorongatott. Nagy részét már átitatta a vér, de még mindig ki tudtam venni a telefonszámomat az ő fényképe alatt. Felzokogtam. Fejét az ölembe hajtottam, talán üvöltöttem, nem tudom. A mentősöknek kellett kiszabadítaniuk szorításomból.

A rendőrség szerint prosti vagy táncos esetleg mindkettő volt. A rablásnak álcázott leszámolás pedig igazolta is ezt. Rossz társaságba keveredett, és hiába próbált meg kiszállni, a hűtlenség büntető keze lesújtott rá.

Most, hogy itt ülök és nézem összetört testét tudom, hogy meg fog halni, szinte már érzem a halál közelségét, az életfunkciói már leálltak és csak a gépek tartják életben. Az én hibám. Ha nem esek le, vagy erőszakosabban keresem esetleg hatékonyabban, ha nem hagyom magára akkor, talán most nem így lenne. Most máshol feküdnénk. Ugyan így tartanám a kezét, ő pedig mosolyogna rám. Magához húzna. és ismét megcsókolna.

De ha életében hagytam, hogy magányosan kelljen szenvednie, hát Isten legyen a tanúm, hogy halálában nem hagyom el.

A füzetet nyitva rakta le az éjjeli szekrényre. Mire megkerülte az ágyat már jókora adag morfiumot szívott egy fecskendőbe és belenyomta az infúzió adagolójába. Szemeim előtt a színtelen folyadék vörösen kavargott a szilikon buborékban lévő sóoldatban. A második fecskendővel saját vénáját célozta meg. Arcán átsuhant a szúrás fájdalma és valami meleg, földön és égen túli boldogság.

Bebújt a haldokló lány mellé. Testük összesimult. Arcát a másik nyakába fúrta, kezét a vállára téve csukott szemmel feküdt. Milyen békések, milyen szépek.

Minden bizonnyal az enyém a legmocskosabb és leghálátlanabb meló a világon. Kinéztem az ablakon az éjszakába. Alattam éppen mentő fordult be, éreztem a hívást. Soha sem értettem, hogy egy-egy léleknek miért ilyen sürgős.

Mögöttem a gép felsípolt. Aztán leállt. Kint a nővérszobában azonban még mindig az eredeti állapotot mutatta. Nem akartam, hogy valaki megzavarja őket.

Mire megfordultam már ott álltak mindketten. átkarolták egymás derekát. Szépek voltak és boldogok.

Kaput nyitottam nekik, ők pedig szó nélkül elindultak rajta.

Egy pillanat!

Megálltak mellettem és csillogó szemeikkel rám néztek. A ökölbe zárult kezem nyújtottam feléjük. A felém nyúló fehér, lágy női tenyérbe belejtettem négy, ódon, veretes rézpénzt.

A révésznek!

VÉGE