2014. március 12., szerda

Önzőségem jutalma

Magányos árnyék az éjben,
balsorsod börtönbe zárt.
Az ég engem küldött, hogy meglásd,
van, ki gondol rád.
~ Az operaház fantomja

Lefordultam a lányról. A könyökömre támaszkodva néztem szürke szemeit. Gyönyörű volt, de nem szerettem.
És soha nem is fogom megszeretni, és nem is akarom.
Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy velem van, hogy szóba állt velem, hogy feljött hozzám. Gyűlölöm, hogy mellettem fekszik, ugyanott, ahol Klára is feküdt. Meg tudnám ölni, amikor vonaglik, és messze hajítja a plüss sárkányt. A Kláráé volt. És az érzéketlen ribanc eldobta.
Gyűlölöm.
Lassan elalszik. Nézem ütemesen emelkedő, süllyedő mellkasát. A mellét, ahogy a szoba melegétől megkeményednek a mellbimbói. Gyűlölöm, mert Klárát is így néztem mindig, amíg elaludt, sőt volt, hogy akár reggelig is ébren voltam mellette.
Hallgatom a szuszogását, és abban reménykedem, hogy nem ébred majd fel, azt sem bánnám, ha soha.
Egykori kedvesem, emléke soha sem halványul, már halott. Már több mint négy éve, de nekem még mindig hiányzik. Hiába minden. Három éve már, hogy más nőket hurcolok fel magamhoz. Lefekszek velük, aztán elhajtom őket. Tetszenek, de aztán gyűlölni kezdem őket.
Klára óta csak egy lány volt, akit kedveltem. Zsuzsa.
De őt is kirúgtam, amikor már majdnem szerelmes lettem belé.
Őt nem gyűlölöm. Csak sajnálom. Összeomlott. Illetve az idegei omlottak össze, és most egy sárgafalú ház vastag, gumifalú szobájában van, és őrjöng. Kéthetente elmegyek meglátogatni, és mindig szomorúan jövök haza. Még mindig nagyon szép és még mindig fantasztikus alaknak örvend. Néha csak ül a szoba sarkában és bámulja a padlót. A szemei a semmit fürkészik, miközben izzadt arcába beletapad gesztenyebarna haja. Felnéz az ajtóra, és tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok, és őt figyelem. Mosolyog. Épp olyan, mint rég, és a szívem megsajdul, ahogy ránézek. Talán szeretném magamhoz ölelni, talán tévedtem. Aztán felugrik és tiszta erőből a gumírozott ajtónak ront. Hallom a tompa puffanást. Látom, ahogy hanyatt esik, és zokogva gömbölyödik össze a padlón. Nézem keskeny rángatózó vállait, csapzott, remegő haját, és a pizsamáján terjengő vizeletfoltot.
Sírni kezdek. Először csak belül, aztán amint a kocsiba beülök, kitör belőlem a zokogás. Mindig megfogadom, hogy ez volt az utolsó látogatásom, de mire a kezem eléri az indítókulcsot, már alig várom, hogy újra jöhessek.

A lány pedig csak alszik. Szaporán veszi e levegőt, és a szemgolyója vadul mozog a szemhéja alatt. Álmodik, és én kíváncsi vagyok, hogy mit. A kezem a két melle közé rakom, és érzem, ahogy zakatol a szíve. A homlokán megindul egy izzadságcsepp. Kövéren és reszketve. Reszketve, akár a kocsonya, melyet mindig anya készít, sőt olykor még Klári is megpróbálkozott vele, hozzá kell tennem nem sok sikerrel; legurul az orrnyergén, majd a szája sarkához ér. Látom, ahogy a kiszáradt ajak magába szívja a sós cseppet. Valamit mosolyog az orra alatt és a gyöngynyi tenger, eltűnik az ajkai között.
A hajnal még messze van. És én azt kívánom, hogy soha ne jöjjön el. Tudom jól, hogy reggel minden más lesz. Kipihenten fog ébredni, talán még rám is mosolyog, én pedig tálcán szolgálom fel neki a reggelit, de nem csókolom meg.
Aztán kirúgom. Valószínűleg a kávé az arcomban fogja végezni pályafutását. A tányér pedig a falon. Biztos ez lesz, mindig ez van. Éppen ezért vásároltam tavaly műanyag tányérokat. Elég munka a tükörtojást leszedni a falról, nincs szükségem még arra, hogy a talpamat össze-vissza vagdossák a cserepek.
Aztán a nap a semmiről fog szólni. A semmiről szól már rég porrá lett kedvesem halála óta. Talán Zsuzsa idejében volt egy kicsit jobb. Hétfőn pedig majd újra megyek gályázni. Megcsinálom a félévi kimutatásokat, elrendezem a találkozóimat, prémiumot és fizetésemelést kapok, aztán elutazok Írországba és leiszom magam a sárgaföldig. Meglátogatom a mamát Mátraalmáson és nézem a végtelen hegyeket és a zöld füvet, amely egészen felér az égig.
Amikor visszatértem még mindig aludt. De már lassult a légzése és a szíve sem vert úgy. A haja szétterült a párnán. Hullámzott, akár a búzamezők. Eltűnt és feltűnt a gyűrődésekben, és körbeölelte a vállát. Gyűlöltem érte. Nem haragudtam, csak gyűlöltem. Pedig szerencsésnek kellett volna tekintenem magam, hogy ilyen gyönyörű nő fekszik az ágyamban. Még a nevét is elfelejtettem.
Hajnal volt. Szakadt az eső. A levegő beszorult a szobába. Felkeltem az ágyról és kinyitottam azt. Az esőcseppek hűvös nyilakként szurkálták a mellkasomat. Néztem az éjszaka fényeit. Az alvó emberekre gondoltam. A szomszédjaimra, barátaimra, akik mély álomba zuhanva, kedvesüket ölelve várják a reggelt. A reggelt és egy új nap kezdetét. Klárira gondoltam, aki most valahol máshol van, talán egy csillagon, egy bolygón vagy a fákban, a virágokban, és engem figyel, ahogy félmeztelenül állok az ablakban, és rá gondolok. Talán haragszik rám, és olykor, ha sírok csak elégedetten bólint, és reménykedik, hogy egyszer gondolkodni kezdek. Talán majd később, most semmiképpen, most még nem megy. Olykor elgondolkozom, hogy valóban így van-e, vagy csak megkínzott elmém hamis csillogása az egész. De mindig a szemétkosárba dobom, mielőtt megtudhatnám az igazi választ.
A lány összegombolyodva feküdt az ágyon. Egész testében remegett, és lúdbőrözött a háta. Gyorsan bezártam az ablakot. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ha már el kell küldenem még beteggé is tegyem.
Egy szürke Ford gurult el a ház előtt. Gondoltam biztos keres valakit. Hiába próbáltam kivenni a sofőrt, nem ment. Valahonnan ismerős volt az autó, de nem jöttem rá honnan. A törött hátsólámpa, a behorpadt hátsó ajtó, a félig leszakadt lökhárító. Figyeltem, amíg el nem tűnt a szemem elől, aztán visszafeküdtem. Egy könnyű nyári pléddel betakartam a lányt, én pedig a párnám alatt összekulcsolt kézzel, hanyatt fekve bámulni kezdtem a plafont.
Mintha léptek zaját hallottam volna a bejárati ajtóból. Hallgatóztam egy kicsit. Semmi. Már épp el akartam felejteni az egészet, amikor megcsörrent a telefon. Gyorsan felvettem. Azért, mert gyűlöltem még nem akartam, hogy egy éjszakai telefon felébressze. Kiszaladtam a konyhába és felültem a mosogató szélére. Éreztem, ahogy egy foltban átázik az alsógatyám.
A vonal másik végén megszólalt egy kellemesen búgó, némiképp ismerős és határozottan sexi hang. Talán nem is ez a búgás, inkább a hang mögött rejtőző, a visszafojtott zokogás éle miatt nem raktam le. Kíváncsivá tett. Csak beszélt, beszélt és néha zokogott egy kicsit, néha nevetett. Olykor nyugodt, olykor hisztérikus volt a hangja.
Elmondta, hogy megölte a szeretőjét, mert az átejtette, többször megcsalta és hülyének nézte. Sőt sohasem törődött vele, pedig már rég nem volt együtt a feleségével. Ő mindent megadott neki, de az még csak meg sem próbálta viszonozni. Ezért egy este felhívta, hogy szakítanak, majd másnap reggel egy levelet hagyott neki a postaládában, amely az út szélén állt és könnyű volt hozzáférni. Aztán amikor a férfi olvasni kezdte a levelet, mert egyből érdekelte, akkor ő kétszer mellkason lőtte, aztán otthagyta megdögleni a porban. Ő pedig boldog lett.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy ha ennyire boldog, akkor az éjszaka közepén miért hívogat vadidegen embereket sírva, de már lerakta a telefont, én pedig kezemben a kagylóval bambán álltam az asztal előtt és gőzöm nem volt, hogy mit kellene tennem. Talán hívnom kellett volna a rendőrséget.
Aztán főztem egy kávét, és visszamentem a szobába.
Lassan megindult az utcákon az élet. Hallottam, hogy szomszédjaim munkába sietnek. Ahogy anyák sürgetik gyermekeiket, ahogy a kocsik, mint méhkasból a munkások kirajzanak a város belseje felé.
Kimásztam az ágyból és elindultam behozni az újságot. Egy gatyában és egy papucsban kimentem az út szélére, ahol a postaláda volt és kiürítettem a tartalmát. Az összegöngyölt újság mellett egy rózsaszín borítékot is találtam, amelyen a címzett Klára volt. Elöntött a düh. Ízléstelennek és durvának tartottam. Fogalmam sem volt, hogy ki űzhet velem ízetlen tréfát. Kivettem a borítékból a lapot, amelyre csak annyi volt írva, hogy:

"Vannak emberek, akik túlságosan nagyra tartják magukat és fájdalmukat, önzővé és gonosszá válnak. Észre sem veszik, hogy mikor, kinek és milyen fájdalmat okoznak. Nem képesek a szimpátiára és a tiszta érzelmekre. Önzőségük, mint egy muszlin függöny, homályosítja el tekintetüket, melyet a világra vetnek. Nem figyelik az apró jeleket, amelyekkel mások nyilvánvaló igazságokat fednek fel előttük. Így nem képesek észrevenni sem azt, hogy szeretik őket, sem azt, hogy saját nemtörődömségük és önzőségük pengeként aprítja miszlikbe mások lelkét, elvéve ezzel azok esélyét a normális életre. Mert lássuk be, az ember társas lény, és én hiszek abban, hogy mindenki csak egyszer választ igaz társat. És ennek az embernek a halála saját halálunk és szabadságunk kulcsa is egyben. Őszintén sajnálom, de ahhoz, hogy elnyerjem szabadságom, neked ma meg kell halnod.
Zsuzsa"

Magam mellé ejtettem a kezem és hagytam, hogy a finom, illatos papírt kifújja kezemből a feltámadó, nyári szél. Ekkor lépett ki a bokorból. Valami volt a kezében, én rá akartam ordítani, de ekkor két erős ütés érte a mellkasom, aztán rögtön meg is hallottam a két lövés otromba, ide nem illő hangját.
Elzsibbadt a mellkasom és hörögve dőltem el az útszéli porban. Hallottam Angéla – még a neve is eszembe jutott - sikolyát. Beugrott az ismerős hang, a szürke Ford. Hát vége van. A gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. Még egy lövés jutott el a tudatomig, és hogy egy test valahol a jobb oldalamon a földre omlik. Orromat még megcsapta Zsuzsa parfümjének illata. Éreztem, ahogy lassan elfolyik az életem.
Nem bántam.
Klára!
Klára!

Azt hiszem, megyek.

Nincsenek megjegyzések: