Varázs-orom

Barátság: finom fészekmeleg.

Összegömbölyödsz benne, és jól érzed magad.

Csak annyi kell hozzá, hogy megtaláld azt, akit szeretni mersz.

~ Vavyan Fable

Pedig siettem, mert késésben voltam már így is. Már délután ide kellett volna érnem, de annyi dolgom akadt, hogy egyszerűen nem jutottam ide el a kellő időben. Be is sötétedett, a szél is elkezdett viharos mértéket ölteni. Majd letépte rólam a dzsekimet, pedig igazán szép darab, és nagyon sajnálnám elveszíteni. Pedig nem új, valójában baromi régi és kopott is.

Az ajtó, ahová igyekeztem, nyitva állt.

Remek, remek. 

Lendületesen léptem be, aztán megtorpantam. Néha elfelejtem, hogy vannak szituációk amikor nehéz cselekedni.

Ez most az volt. Ott ült az ágya mellett, remegő, jobb kezében táncot járt a ceruza, szemei karimásak és kisírtak. Baljával olyan erősen szorította az ágyon fekvő, huszas évei elején járó nő kezét, hogy bütykei kifehéredtek. A szék lábának rajzokkal, festményekkel, grafikákkal telezsúfolt rajztartó mappa állt.

Írt. Lázas munkája közepette észre sem vett, hogy mögé léptem. Sosem csinálok ilyet, de most a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

Olvasni kezdtem a kusza, bizonytalan sorokat.

Emlékszem ősz volt, mert útban a nevelőintézet felé, ahol anyám dolgozott és olykor magával vitt, ha nem tudott hová lepasszolni, leveleket gyűjtöttem. Imádtam már akkor is az ősz csodálatos színeit. A sárga juharleveleket, a barna tölgyét, a narancsos szilfáét. Mindegyiket.

Ráadásul ott voltak a csodálatos gesztenyék, amelyekből esténként a szüleimmel különböző figurákat gyártottunk. Én leginkább csak emberforma szobrocskát tudtam csinálni, de apa ügyes kezeivel készített lovat, macskát, madarat és még ki emlékszik már rá miket.

Ilyen nap volt ez is.

Hétfő volt. Óvodába sajnos nem tudtam menni, mert beteg voltam. Mandulagyulladás. Különösen barátságtalan betegség, akkor még azt gondoltam bizonyára halálos is.

Szüleim nem tudtak otthon maradni velem, így a legkisebb bánatomra, be kellett mennem anya munkahelyére. Szerettem bejárni oda, mert rengeteg hasonló korú gyerek volt, bár csak ritkán sikerült velük játszanom, mert nagyon zárkózottak voltak minden kívülről érkező emberrel szemben. Mindegy volt, hogy gyermek vagy felnőtt-e.

Néhány napja múltam el öt éves. Kaptam egy nagyon szép lovat igaz, hogy műanyagból volt és az orránál hiányzott a festék egy picike foltban, de aprólékos, igazán valósághű ló volt. Illésnek neveztem el, nyilvánvalóan azért, mert egésznap az ment otthon a lemezjátszóról.

Az omladozó falú épület a Kartács utcában állt, kapuját nehéz tölgyfából ácsolták és olyan magasan volt a hatalmas bronzkilincs, hogy még anyámnak is a válla fölé kellett emelnie a kezét, hogy elérje.

Jobban szerettem, mint az óvodát, mert egy óriási játszóháznak gondoltam. Ma már tudom, hogy inkább volt börtön.

Mivel torokfájásom és lázam is volt, anya bevitt az intézet egyik szobájába, ahová a bent lakó gyerekeket szokták vinni, hogy nyugodt körülmények között tudják kipihenni magukat. A tömegszállásokkal ellentétben ez elég barátságos volt. Három ágy is volt, bánatomra egyiknek sem volt éppen lakója. A frissen mosott ágyneműből mosópor és öblítő illata szállt fel. A fal melletti asztalon váza állt üresen. Gerberát képzeltem bele meg szegfűt. Talán nem is ismertem más virágot akkor még. A kézzel horgolt terítőn sorakoztak a gyógyszeres fiolák. A beépített szekrények ajtóit gyerekrajzok fedték el. Mindig újak, a régiek pedig a fal mellett lévő komódon pihentek újságpapírok között. A szemközti falnál állt a polcos szekrény rajta millió könyv. Persze egyiknek sem tudtam elolvasni még a címét sem, de a betűkbe rejtett szavakra mintegy varázslatra gondoltam. Lenyűgöztek. Otthon, ahol apunak százszor ennyi könyve volt, órákig képes voltam üldögélni.

A nagy, kétszárnyú ablak az udvarra nézett. Csak a madarak csicsergése hallatszott be, ahogy búcsúztatva a nyarat vidáman ugráltak az öreg diófán. Délutánra persze már az tanítás utáni gyerekzsivaj is beszűrődött.

A falat egy ósdi kép díszített, amelyen Mária üldögélt egy csomó birka között kezében a kis Jézussal. Nem tetszett. Csupa barna, meg okker, meg fekete, meg piros árnyalat, nem olyan szép és vidám, mint a gyerekek rajzai a szekrényen.

A tv az egyik polcra volt bezsúfolva a könyvek közzé.  

Akkoriban még nem olyan volt a tv adás, mint most. Nem volt mesecsatorna sem, csak egyetlen egy volt, hétfőn még az sem.

Nem számított, ott volt nekem Illés és a kifestőim, ceruzáim. Aztán pedig ott volt ő is. Délelőtt volt már, sőt közelebb voltunk már a délhez inkább, amikor egyszer csak nyílt a szoba ajtaja és Lujza néni lépett be. Kedveltem a mindig vidám, pirospozsgás, kicsit túlsúlyos hölgyet.

Vigyorogtam rá és csak amikor végre belépett láttam meg, hogy nem egyedül érkezett. Számomra óriási, dagadt ujjait apró, törékeny kezecske markolta. A kezecske pedig a világ legszebb kislányához tartozott. Kicsi, törékeny lányka volt, de a legmeglepőbb benne mégis a fenekét verdeső hófehér hajzuhatag volt. Sosem láttam még ilyet, csak nagyon idős embereken. Talán egy kicsit meg is rémültem.

Lujza néni aztán elmagyarázta, hogy a pigmentek hiánya teszi.

Nos ezen a kora őszi napon láttam meg először őt. Bodzát, mert ez volt a neve. Valószínűleg hófehér hajáról és törékeny alkatáról kapta ezt a csodálatosan szép nevet.

Befeküdt a mellettem lévő ágyba. Láztól csillogó, fekete szemeiben vidámság és kíváncsiság bujkált. Délutánra olyannyira összebarátkoztunk, hogy saját ágya helyett az enyémben feküdt. Anya először visszafektette a sajátjába, aztán mikor másodszorra is rajtakapott bennünket, végül összehúzatta a két ágyat. Estére aztán kiderült, hogy százszor jobban színez, mint én. Sőt jobban is rajzolt.

Végül eljött a hazafelé menetel ideje és én tudtam, hogy újdonsült barátomnak egyedül kell töltenie az éjszakát. Magam sem tudom miért, de hirtelen ötlettől vezérelve otthagytam neki Illést, hogy vigyázzon rá.

A következő egy hetet együtt töltöttük. Csütörtök körül, már kimehettünk az udvarra és játszhattunk ott is. Mindegy volt mivel. Hol babáztunk, hol műanyag katonákkal harcoltunk, fogócskáztunk és egy új, barátságosabb világot kezdtünk építeni. Varázsoromnak neveztük el. Ebben a világban furcsa lények éltek. Sok gonosz akadt köztük, de a legtöbb jó volt. Ebben a világban nem volt fájdalom, félelem, irigység. Nem volt benne csúfolódás és kirekesztettség. És főként nem volt benne magány.

Akkoriban el sem tudtam képzelni Bodzának milyen sokat jelent Varázsorom létezése.

A következő hetekben megritkultak és megrövidültek találkozásaink. Sokat kellett anyámnak rimánkodni, hogy bevigyen a munkahelyére, szerinte nem nekem való hely volt. Pedig akkori fejem azt gondoltam, bárcsak én is árva lehetnék, nemigen fogtam fel a szó jelentését, és bent lakhatnék az én Bodzámmal. Esténként sokat gondoltam arra, hogy együtt vagyunk képzelt világunkban.

Hosszú, könnyeket hullató, sértődött és szomorkodós időszak következett, persze csak szüleim előtt és az óvodában. Ha besikerült jutnom az intézetbe mindig vidám és jókedvű voltam még akkor is, ha nem volt rá okom. Sajnos túl sokszor nem volt. A legkedvesebb és egyetlen barátom egyre magányosabbá és egyre szomorúbbá vált. Talán csak egyetlen öröme, hogy mindig új történeteket hoztam neki Varázsoromról.

Végül az egyre romló helyzetet apukám oldotta meg. Heves vitába szállt anyámmal és sikeresen meggyőzte arról, hogy Bodzát kéthetente hétvégén hozzák ki magunkhoz.

El sem mondhatom mennyire boldog voltam.

Persze sokkal jobb lett volna, ha mindig ott van, de erről nyilvánvalóan egyik szülőm sem akart hallani.

Pedig hányszor próbáltam őket gyermeki érveimmel meggyőzni, válaszukat egy lehetséges testvérről meg sem hallottam.

Végül nem is lett, mivel anyámat félévvel később méhnyak rákkal kellett műteni.

Így teltek az óvodás éveink, kéthetente egy kis szobában a legnagyobb világ képzeletével a lelkünkben és a legigazabb, legőszintébb barátsággal és szeretettel a szívünkben.

Iskolás éveink azért már könnyebbek voltak, hiszen tanítás után minden nap láttam őt. Az intézet hátsó kovácsoltvas kerítésénél volt a találkozó. Én kívül, ő belül hátunkat a kerítésen keresztül egymásnak vetve. Legtöbbször én beszéltem. Mindent elmeséltem neki, ami velem történt. Az iskolai tanórákat, a játékokat, a kirándulásokat. Eleinte féltem ugyan ezekről beszélni neki. Nem akartam megbántani azzal, hogy az ő élete hasonló, de mégis sokkal sivárabb. Mégis mesélnem kellett és ő csillogó szemmel hallgatta történeteimet. Ráadásul már nem a főépületben, hanem a nagyobb lakóknak fenntartott szárnyban lakott, ahol az élet sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb volt.

Ott már nem csak árvák laktak, hanem sokszor a szülők nevelési csődjétől szenvedő nehezen kezelhető, magatartászavaros lányok is. Azok pedig nem kíméltek semmit és senkit. Gyűlöltem őket és magam is, amiért nem tehetek semmit ellenük.

Hetedikesek voltunk, amikor az első gyönyörű pasztellrajzot átnyújtotta a kerítésen. Arra kért őrizzem meg, mert a bent élők nem szeretik és már több rajzát is elloptak vagy tönkretettek. Pedig tényleg csodálatosan rajzolt. Legtöbb képében Varázsorom világára ismertem rá.

Az ő képeinek hatására kezdtem el írni. Sokszor még a tanórákon is. Történeteimben egyre többet és részletesebb képet alkottam Varázsoromról. Bodza, mint tündérkirálynő jelent meg mindben, én magam a hűséges barátként és a gonosz elhivatott ellenségeként voltam jelen.

Általános iskolai ballagásom alkalmából szüleim csodálatos meglepetéssel szolgáltak. A Balaton mellé vittek két hétre, ha jól emlékszem Balatonfüredre. A igazi meglepetés azonban érkezésünket követő napon történt, amikor a szokásos ebéd helyett a vasútállomásra vettük az irányt.

Tisztán emlékszem az állomáson kalapja előtt üldögélő öregemberre, aki tangó-harmonikájával játszott. A mai napig a fülemben van a tico-tico kedves dallama.

Néhány perc várakozás után, aztán megszólalt a hangosbemondó. A vonat Székesfehérvár felől érkezett. Fogalmam sem volt mit keresünk itt, egészen addig a pillanatig, amíg a vonat nagy zöttyenéssel megállt, a légfékek sziszegtek és a második vagon ajtajában megjelent Bodza.

Könnyek szöktek a szemembe, úgy szaladtam elé. 

A következő néhány nap életem legboldogabb napjai voltak.

Ezen a nyáron láttam meg először fürdőruhában. Amikor a parton levetkőzött még a lélegzetem is elállt. Káprázatosan nézett ki. Mellei korához képest sokkal jobban kigömbölyödtek, mint a korunkbeli lányoké. Bőre hófehér volt. Hosszú formás lábain meg-megfeszültek az izmok mozgása nyomán. Feneke még kislányosan lapos volt, de már látszottak rajta az igazi nő formái.

Biztosan állíthatom, hogy ott, abban a pillanatban szerettem bele.

A víz felé tartottunk. Előttem sétált és lágyan ringó csípőjével, hófehér hajával, karcsú alakjával valóban a bodzára emlékeztetett.

Velem ellentétben, akit már sokszor ért nap és egyébként is valamivel barnább bőrű voltam, mint az átlag, őt hamar pirosra sütötte a tomboló nyári nap heve. Szegénykém estére úgy nézett ki, mint a főtt rák.

Egy szobában aludtunk. Örültem neki, hiszen este engem kért meg, hogy a leégésre való, furcsa, habszerű spray-vel bekenjem érzékeny bőrét.

Ujjaim hegye szinte táncolt finom, lágy bőrén. Bekentem a combját, hasát, karjait ő pedig kacagott, ahogy érintésem csiklandozta.

Megfordult, hogy a hátát is kenjem be. Én pedig vidáman teljesítettem óhaját. Amikor a hab teljesen felszívódott hűvös arcomat a hátához nyomtam. Forró volt, szinte már égetett. Éreztem, ahogy az izmok megmozdulnak a bőre alatt.

Felém fordult. És én nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy megcsókoljam. Ajkai puhák voltak, a lehelete édes.

Aztán persze ijedten húzódtam vissza. Azt gondoltam ennyi, eltaszít magától és holnap hazautazik, vissza a rideg, sivár intézetbe, hogy örökre elfelejtse egy barát álnok árulását. Valami bocsánatfélét hebegtem és gyorsan felálltam, hogy visszamenjek a saját ágyamig. El innen, el ebből a szörnyűségből, el a közeléből. Könnyek gördültek végig az arcomon.

Ő pedig ahelyett, hogy sértődötten vagy utálkozva elfordult volna egyszerre mozdult velem. Megragadta a kezem és magához húzott. Ajkai ajkamhoz tapadtak, lágy ívű mellei az enyémhez nyomódtak.

Olyan édes és hosszú volt a csókja, talán így érezhet a virág is, ha rászáll egy kóbor méhecske. Az arcomat tenyerei közzé fogta, tekintetét az enyémbe mélyesztette, fogvatartott csodaszép szemeivel.

Azt mondta szeret.

Én is ezt mondtam, sosem tudtam, tudnék neki hazudni.

Ezzel az élménnyel mentünk haza és ezután még inkább vártuk a hétvégéket, a szabad kimenőket, mely minden lakónak tizennégy éves kora után alanyi jogon járt és az iskola utáni délutánokat. Amikor csak ültünk a kerítés két oldalán és néztük egymást.

Az egész csodaszép történet hirtelen ért véget. A tizenhatodik születésnapomat ünnepeltem, és mint minden jeles családi összejövetelen ezen is ott volt Bodza.

Anyámék nem tudtak a kettőnk között feszülő gyengéd szálról. Nem is hittem soha, hogy egyszer is megértik. Túlságosan konzervatívak voltak hozzá, és minden bizonnyal idővel unokákat akartak.

Nos, ezen a szomorú kora őszi napon tizenegy évvel megismerkedésünk után nálunk volt az ünnepi vacsora.

Boldogok voltunk mind. Én Bodza és az első Varázsorom kisregény elkészülte miatt, Bodza miattam és az első pályázaton díjnyertes grafikája miatt, a szüleim pedig a sikereink miatt.

Szép este volt, még a napok óta szakadó eső sem, tudta kedvemet szegni.

Vacsora után tortát ettünk, utána pedig játszottunk.

Péntek este volt és már majdnem éjfél, amikor elmentünk lefeküdni. A szobámba mindkét ágy már meg volt vetve, de nekünk eszünkbe sem jutott külön ágyban aludni.

Azon az éjszakán megtörtént.

Ez volt életem legjobb és legboldogabb pillanata. Együtt éltük át az elsőt, együtt remegtünk meg. Magamhoz tudtam volna ölelni a világot.

Sajnos elkövettünk egy óriási hibát.

Reggel halk sikolyra ébredtünk fel. A nyitott ajtóban anyám állt, egyik kezében tálcával, a másik kezét a szája elé kapva. Szemei olyan kerekek voltak, hogy tartottam tőle kiesnek a végén. Mi pedig ott feküdtünk az ágyamban, lecsúszott takaróval, meztelenül, összeölelkezve.

A tálca a földre zuhant és anyám, a mindig higgadt és határozott asszony örült dühvel rángatta ki Bodzát az ágyból. Felugrottam volna, de visszakézből olyan pofont kaptam, hogy szemeimet elöntötték a könnyek. Míg kedvesem öltözködött anyám kizavart a fürdőszobába. Mire kiengedett, már Bodzáért jött az árvaház autója.

Még integetni sem tudtam. Ezután bezártak a szobámba.

Hiába való volt, de üvöltöztem, dobáltam a bútoraimat, dörömböltem az ajtón. Senki sem nézett felém.

Hajnalban nem bírtam tovább a bezártságot és kimásztam a második emeleti ablakomon. Az út, amit már többször megjártam, most nem kedvezett nekem. Alig léptem ki, amikor a vizes párkányon megcsúsztam. Még láttam távolodni az ablakom négyszögét, mielőtt elsötétült minden.

Kórházban tértem magamhoz. Anyám kisírt szemmel ült az ágyam mellett. Nem hozta szóba az előző reggelt, de szemében kétféle érzelmet is láttam. A gyermekéért aggódó anyai fájdalmat és a nőtől bűzlő nő iránti undort.

Tudtam, hogy elveszítettem ezzel anyukámat. De az igazi fájdalmat csak akkor tapasztaltam meg, amikor két héttel később sem adott magáról hírt Bodza. Akkoriban sokat sírtam.

Végre, mikor kiengedtek a kórházból és már el tudtam hagyni a házat, az első utam a nevelőotthonhoz vezetett. Tudtam, hogy anyám nem dolgozik éppen és azt hiszem, ha ott lett volna sem érdekel. Bodza hiánya jobban fájt, mint két helyen törött lábam.

Már nem volt ott. Egyszerre megértettem mindent. Miután tőlünk elvitték, anyám vagy az intézmény vezetője elintézte, hogy átvigyék egy másik helyre.

Hiába könyörögtem anyámnak heteken át nem árulta el hová vitték.

Soha többet nem mehettem a nevelő otthonba sem.

Egyik nap megvártam Lujza nénit a már rég nyugdíjas, de a neveltjeitől szabadulni nem tudó nevelőnőt munka után, hogy a segítségét kérjem. Elmondtam neki mindent. Ő pedig egy megsárgult fényképet húzott elő tárcájából.

A képen egy körülbelül velem egyidős, talán egy-két évvel idősebb lány volt fürdőruhában. Mosolygott és fenekét bután kidüllesztve pózolt a kamerának, bár én sejtettem, hogy inkább annak, aki a kamera mögött áll. Alíznak hívták és ő volt Lujza néni egykori kedvese. Még most is elszomorodott, ahogy szerető, idős szemeit a képre vetette. Aztán csak annyit mondott, hogy felejtsem el őt, mert tönkreteheti az egész életemet.

Elveszítettem.

Tizenkilenc voltam, amikor felvettek a színművészetire és egy idős szobrász lakásában laktam. A férfi nem lakott ott, Baja közelében élt egy tanyán. Én egy bárban voltam pultos. Ebből tartottam magam el és fizettem a csekély albérleti díjat.

A szülői házba azóta sem mentem vissza. Csak néha váltok egy-egy telefont apával, anya hallani sem akar felőlem, bár az öregem mindig jótékonyan hazudik, hogy üdvözöl ő is. De tudom, hogy nem. Legutóbb ő vette fel és amikor meghallotta a hangom a vonal megszakadt. Magányos voltam, hiányzott.

Végzős voltam már, amikor megláttam a Blaha Lujzán a metrólejárónál. Egy kisebb társasággal volt, de mire beértem volna őket, felszálltak az érkező szerelvényre. Az ajtóból rám nézett, én mosolyogtam, ő nem. Gyönyörű volt és nyúzott. Fel akartam szállni én is, de kórosan sovány kezeivel a mellkasomhoz ért és visszalökött. Nem értettem. Rá akartam kiabálni, de az ajtó bezárult. A társasága röhögött, nyilván heccnek vélték, de én láttam a szemeiben, hogy baj van.

Hetedikes korában láttam ilyen félelmet a szemében, amikor az első rajzát átadta a kerítésen. A metró elment, én pedig még vagy két órával később is csalódottan és reményt vesztve álltam a lassan kiürülő peronon.

A következő hetekben csak a felkutatásával törődtem. Minden nap kimentem délután a Blahára. A fényképével ellátott papírokat ragasztgattam ki városszerte, amire ráírtam a címem. Hirdetést adtam fel az összes újságban. Kikészültem és többet is ittam a kelleténél. Aztán az egyik reggel a tükörből egy idegen nézett vissza rám. Piától bűzlő, másnapos lehelete egyszeriben felforgatta a gyomrom.

Hirdetéseimre senki sem válaszolt.

Nagyon nehezen ugyan, de sikerült elvégeznem a főiskolát. Nem vágytam rá igazán soha. Azzal, hogy Bodza eltűnt az életemből, eltűntek az álmaim és a vágyaim is. egyetlen hely volt csak, Varázsorom.  

Aztán néhány nappal ezelőtt megcsörrent a telefonom. Ő volt az. A hangjától hevesen kezdett verni a szívem, leizzadtam és le kellett ülnöm, hogy el ne ájuljak.

Segítséget kért tőlem. A Deák téren volt.

Rohantam, ahogy csak bírtam. Mire odaértem a megjelölt fülkéhez, már nagycsapat ember vette körül. A távolból rohammentő hangját hozta a szél. Átverekedtem magam a tömegen.

Ott volt. A földön feküdt hátát a falnak vetve. Elhomályosuló szemeivel rám nézett.

Csak annyit mondott, mielőtt elájult, hogy hiányzott a hátam, hogy hátát nekem vesse. Törékeny, hosszú ujjai között régi mocskos papírt szorongatott. Nagy részét már átitatta a vér, de még mindig ki tudtam venni a telefonszámomat az ő fényképe alatt. Felzokogtam. Fejét az ölembe hajtottam, talán üvöltöttem, nem tudom. A mentősöknek kellett kiszabadítaniuk szorításomból.

A rendőrség szerint prosti vagy táncos esetleg mindkettő volt. A rablásnak álcázott leszámolás pedig igazolta is ezt. Rossz társaságba keveredett, és hiába próbált meg kiszállni, a hűtlenség büntető keze lesújtott rá.

Most, hogy itt ülök és nézem összetört testét tudom, hogy meg fog halni, szinte már érzem a halál közelségét, az életfunkciói már leálltak és csak a gépek tartják életben. Az én hibám. Ha nem esek le, vagy erőszakosabban keresem esetleg hatékonyabban, ha nem hagyom magára akkor, talán most nem így lenne. Most máshol feküdnénk. Ugyan így tartanám a kezét, ő pedig mosolyogna rám. Magához húzna. és ismét megcsókolna.

De ha életében hagytam, hogy magányosan kelljen szenvednie, hát Isten legyen a tanúm, hogy halálában nem hagyom el.

A füzetet nyitva rakta le az éjjeli szekrényre. Mire megkerülte az ágyat már jókora adag morfiumot szívott egy fecskendőbe és belenyomta az infúzió adagolójába. Szemeim előtt a színtelen folyadék vörösen kavargott a szilikon buborékban lévő sóoldatban. A második fecskendővel saját vénáját célozta meg. Arcán átsuhant a szúrás fájdalma és valami meleg, földön és égen túli boldogság.

Bebújt a haldokló lány mellé. Testük összesimult. Arcát a másik nyakába fúrta, kezét a vállára téve csukott szemmel feküdt. Milyen békések, milyen szépek.

Minden bizonnyal az enyém a legmocskosabb és leghálátlanabb meló a világon. Kinéztem az ablakon az éjszakába. Alattam éppen mentő fordult be, éreztem a hívást. Soha sem értettem, hogy egy-egy léleknek miért ilyen sürgős.

Mögöttem a gép felsípolt. Aztán leállt. Kint a nővérszobában azonban még mindig az eredeti állapotot mutatta. Nem akartam, hogy valaki megzavarja őket.

Mire megfordultam már ott álltak mindketten. átkarolták egymás derekát. Szépek voltak és boldogok.

Kaput nyitottam nekik, ők pedig szó nélkül elindultak rajta.

Egy pillanat!

Megálltak mellettem és csillogó szemeikkel rám néztek. A ökölbe zárult kezem nyújtottam feléjük. A felém nyúló fehér, lágy női tenyérbe belejtettem négy, ódon, veretes rézpénzt.

A révésznek!

VÉGE