Azonosság

"Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok."

~ Gyökössy Endre

Minden mozzdulatomra sírva nyikorog az ágy. Egy kicsi szobában fekszem, nem régen ébredtem fel. A vastag sötételőfüggöny résén befolyó sápadt holdfény lassan kúszik ágyékomtól a mellkasom felé.  

Mindig ez van, mert beteg vagyok. A fotofóbia a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Soha sem mehetek a napra, mert elégek. Nem láthatom a napsütötte tópartokat, a fürdőruhás lányokat. Nem érezhetem a meleg simítását a bőrömön. Csak annyiban ismerem a nap melegét, amennyire a tűzkorong eltüntével a betonjárda emlékszik rá. Régen elszomorított, de megtanultam együt élni ezzel és már ismerem az előnyeit is. Barátságot kötöttem az éjszakával.

Nézem a vándorló holdnyalábot. Legközelebb jobban kell vigyáznom. Ahol a hold besüt, ott a nap is. Még szerencse, hogy egyetlen ablakom úgy néz a külvilágra, hogy  a közvetlen napfény soha sem juthasson el ágyamig.

Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába, melytől már hónapok óta nem tudok szabadulni.

És persze ott van a kényszer is, a bűn vágya, a megnyugvás akarata. Rég nem éreztem már félelmet. Nagyon remélem, hogy ez az érzés, amely a torkomban dobogtatja szívem sem az, csak egy átmeneti zavarodottság.

Nehezemre esik elfogadni, de zavarodottságom oka Ő, a bizonytalan férfi, a nap mint nap gondokkal küszködő, szürke, visszahózódó kis mérnök.

Hiányzik. Soha sem ismertem személyesen, mégis amikor egy hosszú éjszaka után végre lefeküdtem aludni a biztonságot nyújtó sötét szobába, csak róla álmodtam. Az ő élete nem olyan, mint az enyém. Az ővé szegényebb, egyhangú és mégis kellemes.

De most elveszett. Hónapok óta nem látom, nem találkozom vele álmaimban. Elment és még egy üzenetet sem hagyott. Kilépett az életemből magamra hagyva, hogy sohasem láthassam a napfényt.

Először gyermekkorunkban találkoztunk, és rögtön szimpatikussá vált, pedig már akkor is egy szerencsétlen volt. Az iskolatársai folyamatosan verték, megalázták, csúfolták. Az apja, az a vadálat, verte mint a cukrász a tortamázat. Minden nap, ha elég részeg volt, akkor többször is, nem emlékezve rá, hogy elmagyarázta e neki az aznapi leckét. Anyja pedig egy gyenge nő volt, akit ha nem vert meg a férje, hát maga ment oda érte. Csak akkor érezte, hogy él, és akkor, ha nézhette, hogy a fiát verik. Keserves lehetett így felnőnie, és engem mindig is dühített a körülötte zajló kegyetlen világ. Szerettem volna megvédeni, mint ahogy sokszor el is képzeltem az éjszakai utcákat járva. Bosszút állni minden egyes pofonért, minden bántó szóért, minden bántó gondolatért, amit el kellett viselnie. De soha sem volt rá lehetőségem ezért, hogy dühömet  és csalódottságomat enyhítsem portyáim során megöltem a legtöbb nálam kisebb élőlényt. Egereket, mókusokat, kutyát, macskát. Darabjaira téptem az elkapott galambokat miközben a rosszakat, barátom kínzóit láttam magam előtt.

Igen. A barátomnak tekintem Őt, mégha sosem találkoztunk. Hiszen ő világában mindig nappal, az enyémben pedig mindig éjszaka van. Talán ezért is félek annyira, hogy szó nélkül hagyott el.

Mi van, ha baja esett?

Mióta nem látom, úrrá lett rajtam a kedvetlenség és a bizonytalanság, ami eddig soha sem volt rám jellemző.

De meg fogom találni akkor is, ha az életembe kerül, akkor is ha mindenkit, aki eddig bántotta meg kell öljek.

Megtaláltam az utat, ahol rájuk bukkanhatok. Néhányukat már meg is találtam. Sírva könyörögtek az életükért, saját vizeletükben fekve kértek bocsánatot tőlem a sok rosszért, amit tettek. Tévedtek. Tőle kellett volna bocsánatot kérniük, míg volt rá lehetőségük, én csak a büntető kéz vagyok és az aggódó barát, aki elkeseredetten keresi elcsámborgott játszótársát.

Eddig kilenc nyomorultat küldtem az ördög színe elé, és kész vagyok még több áldozatot hozni.

Lassan kimászok az ágyból. Elhúzom a függönyt.

Telehold van. Ez valahogy mindig jobb kedvre derít.

Ma beszélek a feleségével. Ha valakinek, hát neki tudnia kell, hol van régi barátom. Tudom, hogy hol lakik. Jártam már ott többször is. Megszámolni sem tudnám hányszor leskelődtem a hevenyészve elhúzott föggönyök közötti résen, ahogy feleségével alszanak közös ágyukban. Hányszor elátkoztam a nőt, aki csúful kihasználja Őt, buta gondolatait és vasakaratát Rá kényszerítve.

Előkeresem a felszerelésem. Ott van az ágy alá dugva a bőrtáska. Le kell térdelnem, hogy elővegyem. Azért raktam ide, hogy szerszámaim érezzék alázatomat minden nap, ha értüknyúlok. Ők az egyetlenek akik előtt főthajtok.. Tudom, hogy megérdemlik tiszteletemet és ha szükség hozza, meg is szolgálják.

Egy félórás séta után odaértem a házhoz. Szép ház volt, ha drága barátom egy félénk, visszahúzódó és megalázott ember is volt, az ízlésén ez nem tükröződött. Igazi palota volt, melyet saját maga tervezett céda feleségének.

Én nem tettem volna.

Megkerültem a házat. Bent égett a villany a függönyök pedig nem voltak behúzva. A düh első hullámát, hála az Istennek vagy az Ördögnek, sikerült kivételes önuralmammal elcsitítani, összegyúrni és új értelemmel felruházni. A bosszúéval.

Amit láttam maga volt a pokol.

Bent barátom felesége meztelenül és gátlástalanul üzekedett egy vadidegen, általam még soha sem látott férfival. Kéj hangja és bűze töltötte be a szobát. Átérződött még a hőszigetelt üvegen is.

Később zokogtak mindketten. Aztán amikor meglátták ezüstfényben csillogó szerszámaimat kiterítve a dohányzóasztalra, magukra öntötték a megbánás hazug álarcát.

De engem nem tudnak megtéveszteni. Én nem Ő vagyok. Én vagyok Az. És a felemelő igazságot most ezek a kötelékeikben tekergőző, szabadulni vágyó kis pondrók is megtanulják.

Mosolyogva kezdek neki a munkának. Félúton eszembe jut, hogy feltegyek egy lemezt. Hát, jóbarátom ízlésessége sajnos a zenére nem terjed ki. Csak nagy nehezen találok egy hallgatható lemezt.

Amikor végre a feleségére is sort tudok keríteni szólal meg a hangszórókból Steppenwolf Born to be wild nótája. A lendülete magával ragad. Olyanná válok hírtelen, mint egy művész.

Később, mikor már hazaértem és sikerült tisztába tennem magam ledőltem az ágyra. Ugyan nem látom a sötételőtől, de hallom a madarak hangjából, hogy feljött a nap. Hanyat feküdtem az ágyban és kérlelni kezdtem a sorsot, végre hozza utamba újra elveszetnek hitt cimborámat.

Az ajtó hatalmas reccsenésel, tokostól szakadt be.

Az ágyon csendesen alvó férfi rémülten ült fel. A hirtelen támadt fény könnyeket csalt a szemébe. Rémülten nézte a beszakadt ajtón keresztül beáramló bizonytalan fekete foltokat.

Valaki azt üvöltötte, hogy ne mozduljon. Nem hallgatott rá. A rémület hajtotta és nem a gondolkodás. Felugrott. Soha életében nem volt egy atléta tipus, most mégis egy mozdulattal az ablaknál termett, a következővel már fel is tépte.

Ha csak egy kicsivel gyorsabb menekülése a biztos halálba vezette volna. Mikor átlépte a párkányt ébredt rá, hogy a harmadik vagy negyedik emeleten lehet. A mélység hívogató illuziója rémült sikolyt varázsolt ajkaira.

Nemigen értette, hogy mit keres itt.

A halálba vezető első lépést azonban erős karok akadályozták meg. Valaki megragadta a gallérját és kíméletlenül visszarántotta az ismeretlen szobába. Feje nagyot koppant a vékony filcszőnyeggel borított padlón, miközben az imént még segítő kezek durván hátracsavarták a karjait. Hallotta a bilincs kattanását.

Hiába kérdezett, senki sem méltatta válaszra. Begyömöszölték egy rendőrségi autóba. A szirénák süvöltöttek. A város, amelyen keresztül száguldtatták ismeretlenül suhant el tekintete előtt. Csak a torkát szorongató rettegést érezte és egy puska hideg csövének nyomát a füle tövén. Szerette volna elhesegetni az érzést, de akárhogyan is próbálta az autó ülésének dörzsölni tarkóját a jeges kör szinte beleégett bőrébe.

Nem kis káromkodást kicsalva az elől utazókból elhányta magát. 

Később egy háromszor hármas gyéren berendezett szobába vitték. Mindenfélét kérdeztek tőle, amikre nem tudott válaszolni. Kérdezték a feleségéről, a főnökéről, a nőről a szomszédjában, volt iskolatársairól.

Furcsák voltak, megijesztették.

Lehetett egy perc, de akár egy óra is mire feladták a kérdezősködést, melyre minduntalan csak azt tudta válaszolni, hogy: nem tudom. Meg, hogy: sajnálom.

A két nyomozó végül felállt az asztaltól és kiment a helyiségből. Nemsokára három egyenruhás jött érte. Összebilincselték kezét lábát, aztán elvezették egy cellába. Útját hangos sustorgás övezte. Olyan volt, mintha rajta kívül mindenki tudná miért van itt. A vádló és gyűlölködő tekintetek elől leszegte fejét.

Egész éjjel ébren volt. A kétszer kettes cella nem nyújtott túl sok teret a mozgásra, így az időt azzal töltött, hogy gyors köröket rótt a falak között. Végül addig könyörgött az őrnek, míg meg nem engedték neki, hogy telefonáljon egyet.

A készülék a cellátol nem messze lógott a falról. Nem kellett bele aprót dobni, a központon keresztül kapcsolták a kért számot.

A feleségét hívta, de az a tizenötödik csörgésre sem vette fel. A vonal szétkapcsolt. Visszavitték a cellájába.

Reggel az egész kihallgatás kezdődött előről. A két nyomozó tovább bombázta unott kérdésekkel, de azt hogy miárt tartják fogva egyikük sem volt hajlandó elárulni.

Már jócskán benevoltak a délutánban, amikor végre nyílt az ajtó és egy magas, feketehajú férfi lépett be rajta hóna alatt egy nagyméretű, barna borítékkal.

Végre minden megváltozott.

Hamarosan kiderült miért van itt.

Állítólag megölt tizenegy embert. Köztük a feleségét, amelynek hírére összeomltt, és a szeretőjét, amitől ordítani támadt kedve.

Követelte, hogy engedjék szabadon, aztán könyörgött, végül erős nyugtatókat kellett adni neki, hogy ne tegyen kárt magában vagy másokban.

Alibit kértek tőle, de még azt sem tudta megmondani, hogy mi történt vele az elmúlt néhány hónapban. Nem hogy egyik vagy másik nap.

Zokogva kérte a nyomozót, hogy pihenhessen.

A férfi végül maga kísérte vissza a cellájába. Szó nélkül terelte be a rácsos ajtón és búcsúszó nélkül távozott, a boríték még mindig a hóna alatt volt.

Végre megtaláltam. Azt, hogy mi történt vele eddig nem sikerült kiderítenem, de legalább tudom, hogy él. Nekem ez a legfontosabb.

Nagyon sokat aludtam. Valami nem stimmel velem. Gyenge vagyok és közömbös. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha valaki egyszerüen csak kitörölte volna az agyamból az érzelmeket.

Üres vagyok.

Nehezen ébredtem fel és kábának éreztem magam. Álmomban viszont láttam Őt. Egy kicsi szobába van bezárva, nagy bajban lehet. Szüksége van rám.

El kell mennem érte, de nem találom a szerszámaimat. Se az ágy alatt, se a szekrényben nincs. Nincs a párna alatt, a dohányzó asztalon, nincs a konyhában, nincs a fürdőben.

Aztán bevillant, hogy amikor elindultam visszafelé nekiütköztem egy nőnek. Talán akkor eset ki a táska a zsebemből.

Tenyeremmel dörzsölöm a szemeimet. Nem emlékszem a nőre, csak hogy annak ellenére, hogy majdnem fellöktem kedvesen mosolygott, talán még kérdezett is valamit. Nem emlékszem.

Mióta Ő nincs velem álmaimban teljesen szétestem.

Alig bírok visszamászni az ágyamba. Még emlékszem az örvényre, ami beszippant az álmok világába.

Alig másfél órát sikerült aludnia, aztán felpattant a szeme. Fel akarta hívni ismét a feleségét, de eszébe jutottak a nyomozó szavai: "Sajnálom, de nincs módomban felhívni a feleségét, mert halott. Maga ölte meg!"

Látta maga előtt az asszony tekintetét, a lobot vetett vágyat a sötét szemekben, érezte az illatát, halotta a sóhajt, ahogy elhagyja ajkait.

Tiszta erejéből nekirohant a rácsnak, aztán mégegyszer és mégegyszer. Végül a fogda orvosa tűt döfött a karjába, de csak azután, hogy végre sikerült a két őrnek lefogni.

Ismét a kis kihallgató szobában ült a magas nyomozóval. Most is ugyan azok a kérdések, ugyan azok a vádak.

Kapott egy ügyvédet is, de az nem jött még meg.

Csak hallgatott. Ezredszer is, hogy mikor, kivel, mi történt. Elege volt már az egészből.

Semmire sem válaszolt. Végül a nyomozó felállt és az elengedhetetlen kelléket, a barna borítékot felszakította és az asztalra dobta.

Lassan nyúlt értük, de örökre megbánta. A borítékban vagy harminc fekete-fehér a/4-es fénykép lapult.

Mind az áldozatokról készült. Rengeteg volt mindegyiken a vér. El sem hitte, hogy ennyi vér van egy emberben. Csak rakta egyiket a másik alá, szemeiből könny csorgott és rázta a fejét.

Ez nem ő volt, ilyet ő nem tehet. Az utolsó hat képen a felesége volt. Szörnyű képek voltak. Nem bírta a látványt.

Üvöltve ugrott fel, de a láncok lefogták, így hát a fejével támadt az asztallapra. Több helyen felszakadt a bőr, mire sikerült ismét az orvosnak lenyugtatnia.

Eddig ez volt a legrosszabb álom. Nem is értem. Hiszen Ő nem gyilkos, én tettem. Akkor vajon miért akarják ráverni a balhét?

Cselekednem kell.

A rendőrség nem volt túl messze. Simán besétálltam, ilyenkor egyébként sincsenek sokan bent, de az akevés is aki dolgozott nemigen foglalkozott a jelenlétemmel.

Könnyen rá akadtam. Még annak ellenére is, hogy napok óta, mióta végre újra megtaláltam Őt, kába vagyok kicsit.

Egy kicsi kihalgató szobában találtam rá. Az asztalra borulva aludt. Előtte kiterítve feküdtek a képek.

Tudom, hogy nem illendő, de mosolyt csalnak az arcomra az emlékek. Mindegyik műalkotás. Főleg szerencsétlen barátom felesége. Az igazán jól sikerült.

Leültem az asztal másik oldalára. Mindig is meglepett, hogy a hivatalos épületek berendezésénél mennyire keveset adnak az emberek a kényelemnek és az ízlésességnek. Ez a szoba is úgy ahogy van ocsmány. A két jelentéktelen és kényelmetlen szék, ennél a seszínű asztalnál. Ráadásul mindegyik lecsavarozva.

Mintha az itteni emberek legalábbis kevesebb időt töltenének itt, mint otthon. Pedig ez nem igaz. Egyikük másikuk legszívesebben haza sem menne.

Az asztalra könyökölök úgy nézem az alvó cimborámat. Szánalmat és meglepőmód haragot érzek iránta.

Ez új. Soha sem hittem volna, hogy valaha is haragudni fogok rá.

Erősen markolom meg a válát és kíméletlenül megrázom. Felébred. Látom a szemén, mennyire elgyötört. Néz rám. Csodálkozik.

Mosolygok.

Ő pedig azt mondja. Én már láttalak, szoktam rólad álmodni. Olyan jó érzés ez. Tenyerembe fogom az arcát úgy válaszolok. Én is testvérem.

De hát… kezdene bele valamilyen bizonytalan mondatba. Hallgass! Előzöm meg. Gyenge vagy ehhez, hogy elviseld. Majd én vállalom a terheidet barátom. Ez itt nem neked való. Még mondana valamit, de aztán elalszik ismét. Senki sem veszi észre, ahogy kisétálunk az épületből. Hazaviszem. Befektettem az ágyamba. Az Ő súlya alatt meg sem nyikordulnak a deszkák.

Sajnálom szegényt, hogy ilyen gyenge és félénk.

Lassan hajnalodik. Hátat fordítok az alvó testnek és elindulok kifelé a házból. Mire feljön a nap vissza kell érnem az örsre.

Az asztalra van hajtva a fejem. Érzem a képeken a tinta szagát. Kicsit hasonlít a vérére. Lassan emelem a fejem. Egyenesen a nyomozó szemébe nézek. Látom, hogy látja a változást. Halkan beszélek, de a nyomozó tekintetében a fellengzés helyét átveszi a rémület.

Én tettem nyomozó. Vegye le a láncokat és megmutatom hogyan.. Nevetésemre többen a szoba felé kapják a fejüket.

VÉGE 

A saját képére

"Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.""

~ Ady Endre

Kellemes, napsütéses, tipikusan késő márciusi időjárás uralkodott. Az égen sehol egy felhő, de mégis az eső ismerős illatát hordozta a szél. Lágy szellő fújdogált, amely jótékony kézként simogatta a tél csapadékától nehéz földet.

Már megjelentek az első gólyák, hogy előkészítsék fészkeiket a jövő, új nemzedékének fogadására. A szántók felett sirályok kerengtek, a sirályok felett pedig héják, sólymok és ki tudja még milyen ragadozók várták a megfelelő pillanatot, hogy kinyilatkoztathassák felsőbbségüket borotvaélesre fent karmaikkal és csőreikkel.

A lustán hömpölygő folyó halk csobbanásokkal ütődött a kavicsos partnak. Annak idején itt sóderbánya volt, de mára már átvették az uralmat a halra és a fogás izgalmára éhes horgászok. Sorban álltak egymás mellett a padok és a kialakított beállók.

Ugyan az idő már alkalmas lett volna eme felemás érzelmekkel fogadott sportra, ezen a napon mégis csak egyetlen kalapos, idős úr álldogált hosszú botjával a folyószélen.

Egy régi, egykor barna, mára már inkább sárgára kopott padon üldögéltem. Innen néztem a kalapos urat és az agyagos hordaléktól sárga, áradni készülő folyót. Szerettem volna gyermekkori emlékeket fűzni ide, de sajnos nem találtam emlékeim mély kútjában egyetlen egyet sem.

Az öreg ajkai mozogtak, de nem hallhattam, mivel a gyenge szellő éppen az ellenkező irányba fújta hangját. Az ősz borostás arc keretezte ráncos szélű száj azonban mosolyra görbült. Hát vele mosolyogtam én is.

Néha szeretek eljátszani a gondolattal, hogy maradéktalanul ide tartozom. Ezekben a pillanatokban is kezdtem magam beleélni soha sem volt életembe, ami idekötne. Rá gondoltam. Aztán váratlanul megcsörrent a mobil a zsebemben.

Ijedten kaptam az oldalamhoz. Soha sem volt mobiltelefonom, így annak váratlan megjelenése meglehetősen felbosszantott. Hangja idegenül és nem ide illően hasította fel a nyugalom szövetét. Másodpercekbe tellett, mire kopott farmerom zsebéből elővarázsoltam.

Felvettem. – Igen? – A vonal másik végén buja, érdes, mégis kellemes női hang szólalt meg. Ő volt az, mintha csak megérezte volna, hogy gondolataim körülötte forognak. – Szia Angyalom, remélem megismersz még? – Maradéktalan jókedvem a másodperc törtrésze alatt az enyészeté lett. – Meg. És félek nem a hogylétem felől akarsz érdeklődni. – Saját hazugságom, mellyel a pokolra kívántam volna égette lelkem. Szerettem volna azt hinni, hogy gyűlölöm, de nem hittem benne. A hang olyan édes volt és bársonyos fülemnek, emlékek egész hadát zúdítva rám. Szinte már éreztem langyos leheletének csiklandozását a fülem tövén. Megijedtem az egykor volt érzések intenzív felbukkanásától. Észre sem vettem, de körülöttem lassan beborult az ég. A kalapos úr gyanúsan méregetni kezdte a keletről feltornyosuló acélszürke fellegeket. A távolból égzengés moraját sodorta az egyre erősödő szél. – Sajnálom Édes, ha megrémítettelek. – A lapockáim iszonytató viszketéséből és megmagyarázhatatlan feszülő fájdalmából már előre tudtam mit fog mondani. – Ma este összegyűlünk, fontos dolgokat kell megtárgyalnunk. Szedd össze magad! Éjközép előtt egy órával ott vagyok érted. – Érzelmei vibráltak a vonalon keresztül. Nem igazán tudtam eldönteni öröm vagy bánat okozza. A vonal kattant a kapcsolat pedig megszűnt, a képernyőn villogni kezdett: Érvénytelen SIM-kártya, csak segélyhívás!

Éjközép? Hol élt ez eddig?

Szóval sok-sok év után újra látom Őt. Pazar.

Zsebembe süllyesztettem a készüléket és lassan elindultam a híd felé. Célom olyan nyilvánvaló volt, hogy el sem gondolkodtam rajta, merre is induljak. Még hallottam az öreget, ahogy sűrűn szitkozódva rángatni kezdte magára esőkabátját. A magam részéről élveztem a jegesen hideg esőcseppek szúrását meztelen alkaromon és nyakamon. S mert úgy akartam, arcomat megkímélte az eső.  A lapockámon halk reccsenéssel felszakadt a bőr. Az első fekete vércseppek csiklandozva futottak le derekamon egészen fenekem vágatáig.

Néha undorodom magamtól.

Mire beértem a közeli városba már sikerült annyira úrrá lennem az érzéseimen, hogy ismét kisütött a nap. Az első utamba kerülő boltban vettem egy kötött pulóvert. A norvégminta fehérjében vidáman szaladgáltak a szarvasok.

Az eladóhölgy mosolygott, ahogy megköszöntem kedvességét. Én nem tudtam viszont mosolyogni, fiatal kora ellenére tüdeje jobb féltekén feketén lüktetett egy baracknyi rákos daganat.

Talán még nem késő. Odaléptem hozzá, ijedtében lépett egyet hátra, de további menekülését megakadályozta a hangtalanul mögé csúszó asztal. Sikoltani akart, de addigra már kezem a mellkasába mélyedt. Elkerekedett, szép szemeiben könnyek gyűltek, aztán összecsuklott.

Halk csengettyűszó kíséretében távoztam az üzletből.

Lassú léptekkel kicammogtam a vasútállomásra. Az egyik üres teleknél eldobtam a véres, rohadó húscsomót. Alig ért földet, máris rávetette magát egy kölykeit terelgető fakószürke, girhes anyamacska.

Nem sokkal fél öt után értem ki a pályaudvarra. Szerencsére még ott volt a könyvárus, és összecsukható pavilonján zsúfolásig álltak a papírkötésű könyvek. Vettem tőle két számomra teljes mértékig semmitmondó nevű írótól származó művet.  Istenhozzádot mondtam az árusnak és elvonultam a nyitott peron legtávolabbi pontjába. Volt még időm bőven, így hát nekiláttam olvasni és igyekeztem nem gondolni az előttem álló éjszakára. Nehezen ment főleg, hogy felszakadt hátamon egyre kellemetlenebbül dudorodott lapockám átalakuló formája. Így, az egyetlen kényelmes pózt, hátradőlve, arcomat a napba tartva, elfelejthettem, kénytelen kelletlen előre hajolva kezdtem bele legújabb szerzeményeim egyikébe.        

A nap hamarosan vadludak seregével együtt eltűnt a horizonton. Egyedül maradtam az állomás peronján. Sötétedésig mindenféle csavargó, hajléktalan és hivatásos kéregetők próbált különböző trükkökkel kicsalni némi aprópénzt tőlem. Végül annyira kihoztak a sodromból, hogy végtelen haragomban kénytelen voltam megbocsájtani szerencsétlen páráknak, aztán útbaigazítani a legközelebbi templom felé. Azóta is igazhívő mind és beállt a katolikus egyházközösség könyörületesség programjába, mint önkéntes.  

Rám sötétedett, bár ez nemigen zavart az olvasásban, sőt akkor vettem csak észre, amikor fülbántóan hangos fékcsikorgás közepette megállt mellettem egy már téglaszínűre kopott, régi, egykor piros villanymozdony. Lámpája kifejezetten zavarta látásom, de a fülkéből felém szálló izgatottan trillázó hang hamar feledtette velem ezt a kis kellemetlenséget, jeges félelmet és megmagyarázhatatlan izgatottságot varázsolva oda, ahol a gyomromnak kellett volna lennie normális helyzetben.

- Jeliel! – mindig úgy mondta a nevem, mintha egy kutyafajtára utalna, bizonyos értelemben az is vagyok. – Annyira örülök, hogy végre láthatlak.

- Bárcsak én is elmondhatnám ezt kedves Araqiel. – De a lassan felszívódó húscsomó a mellemben még nagyot dobbant búcsúzóul. Igenis jó volt újra látni.

- Ugyan már, ha úgy lenne, nem itt ülnél, - hát ige, sajnos jobban ismert, mint az kívánatos lenne, olykor meg merem kockáztatni a gondolatot, hogy saját magamnál is – szállj fel, rettentően szorít az idő! – Mutató ujjával, ajkán hamiskás mosoly kíséretében hívogatóan intett. Nem most történt először.

Felszálltam. Kényelmetlenül nagyokat kellett lépnem a rozsdás lépcsőként szolgáló létrán.

Most is, mint mindig gyönyörű volt. Fájdalmasan hasítottak belém az egykor együtt töltött évek túlságosan is éles emlékei, amikor még doromboló macskaként bújt hozzám felrúgva minden írott és íratlan törvényt, figyelmen kívül hagyva minden intést és tiltást. Szép idők voltak, de mára már csak valóban emlék mind. Mégis gyötört a kín, hogy újra megérinthessem finom bőrét, magamhoz húzhassam törékenynek tűnő, karcsú testét és öleljem, amíg rövidre szabott óráink elfogynak. De szomorúan gondoltam visszaalakult, egyenes, gyermekien sima ágyékomra.

Lassan visszanyerem eredeti alakom, hiányzott már, talán csak a repülés miatt, de az is csak kicsit, sajnos vannak helyzetek, amikor az embernek – fintorba torzult az arcom – amikor nincs választásunk.

- Jól nézel ki Araqiel. Gyönyörű vagy, mint mindig.

- Ugyan Jeliel! Sajnos az elmúlt órákban lényegesen apadt mind a csípő, mind a – két kezével megérintette egykor dús és gömbölyű mellei vonalát és csábítóan megemelgette őket – melltartó méretem. – Most hogy így mondta, valóban kisebbnek tűntek, mint amire emlékeztem. Bár soha az életben nem hordott melltartót. Viszont aranyos kis villás farok kandikált ki hosszú, nap-sárga ruhácskája alól. Amellyel, vélhetőleg akaratán kívül is ide-oda csapkodott. – És aligha találnál többet a nadrágomban, mint a sajátodéban. – Hamiskás, kislányos mosoly. Imádtam érte mindig is.

Kinézett az ablakon és mérgesen húzta össze szépen ívelt szemöldökét, kellemesen telt ajkai sarkában mély ráncba futott a bőr a közeledő állomásfőnök láttán. Mindig is szexinek tartottam azt a gödröcskét is. Hálát adtam hát a váratlanul felbukkanó embernek alkalmatlankodásáért.

A fickó láthatólag idegesen, már messziről integetett sötétkék kalapjával. Valószínűleg nem értette, mit keres itt egy régi vágású mozdony hívatlanul az ő állomásán.

- Egy perc és elintézem – mondtam bizonytalanul és már kászálódni is akartam lefelé.

- Hagyd a francba Kedves, majd én. – ezzel leugrott a mozdonyról. Rugalmassága, amivel földet ért megdobogtatta volna a szívem, ha lett volna, de nem volt, mert sajnos a szívem már az imént végleg, talán örökre felszívódott. Nem is akartam belegondolni ebbe.

Viszont volt két hatalmas, hófehér szárnyam. Éppen ezért húzódtam mélyen a mozdonyfülke árnyékába. Nem hiszem, hogy megőrizte volna épp eszét a szerencsétlen, ha meglát.

Néhány pillanatig beszélt egymással az idős, sokat látott vasutas és a még idősebb, el sem lehet mondani, mennyit látott entitás, majd a férfi elindult kifelé az állomásról. Araqiel pedig visszakapaszkodott mellém.

Addig figyeltem az egyre távolodó alakot, míg az én szemem elől is elnyelte az éjszaka.

- Hát ez meg hová megy? – kérdeztem én, bár nem voltam bizonyos benne, hogy tudni akarom a választ.

- Ja, csak beleugrik a Tiszába, nincs már miért itt lennie.

- Mi? Ezt még te sem csinálhatod Araqiel! A fickóból áradt, hogy igaz keresztény, azzal, hogy öngyilkos lesz, egyenes az útja a pokolba. És ezt csak azért mert látott bennünket. Az Isten verjen meg, régen sem voltál túl kegyes. – Természetemnél fogva is irtóztam az emberi élet elvételétől, bár néha komolyan elgondolkodtam rajt, hogy jól van-e ez így. De ez most őszintén felkavart a dolog.

- Ugyan ne játszd itt a Szentet. És ha jól emlékszem mindketten jelen voltunk, amikor az Isten vert. Különben is, kell odalent az utánpótlás. Ráadásul, ha nem tévedek, ma éppen elvettél tőlünk egyet ott a boltban. Én csak rendbe hoztam az egyensúlyt. – Nevetett és játékosan belebokszolt a vállamba. Bütykei nyomán füst szállt fel. Hiába, lassan mindketten visszazökkenünk a saját szerepünkbe. – Ha van némi drámai érzéke, akkor nem ugrik, csak belesétál és hagyja magát elsodorni. Hát nem lenne romantikus? – Bukott Angyal létére olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy majdnem elhittem a szavait. És nem is igen tudtam ezzel az érvvel vitába szállni. Meg nem is nagyon volt hozzá kedvem látva a konok elszántságot világszép arcán. Inkább gyorsan témát váltottam.

- Tehát hová megyünk?

- Hamarosan lesz egy leágazás, ott letérünk, és az majdnem egészen odáig visz. – A távolba mutatott, de én csak sötétet láttam, és semmi kedvem nem volt megerőltetni magam.  – Aztán kéz a kézben sétálunk egyet, már ha te is akarod.

Kinéztem az ablakon. Előttünk talpfák jelentek meg, rajtuk a sínnel, mögöttünk pedig eltűntek, mintha soha sem léteztek volna. Valójában így is volt.

Lekuporodtam a fülke aljára, onnan néztem fel rá, nemes arcélére, pisze orrára és sokat látott mogyorószín szemeire. Meglepően emberi volt a szeme sarkában tornyosuló szarkalábak. Szárnyaim szétterültek a padlón.

Talán észrevette vagy csak megérezte vizslató tekintetem, mert a legváratlanabb dolgot cselekedte, amire csak számítani mertem. Lekuporodott mellém. Beült lábam terpeszébe és hátát mellkasomnak vetette. Teste nyomán kénes füst csapott fel ruhámból, miközben hatalmam megnyilvánulása gyanánt arcomat csiklandozó mézszín fürtjein kiütközött a dér. Beletúrtam tökéletes formájú tarkóján a hajába. A lassan megfagyó szállak fekete csíkokat hagytak egyre fakuló kézfejemen.

Hangja váratlanul ért. Suttogott: - Félek Jeliel! Rettegek, hogy lehet már holnap meg kell, öljelek!

Könnyezett. A lehulló cseppek lyukakat égettek vállamon. – Szeretsz Angyalom?

Én pedig képtelen lettem volna hazudni neki. - Szeretlek! – Tudtam jól, ha arra kerül a sor és ott állunk a csatamezőn, nem lesz erőm megölni őt. Mintha csak véletlen lenne villás farka a lábszáramra tekeredett.  

Akaratom egyetlen kis rezdülésével kinyitottam a mozdony ablakát, élveztem a becsapódó szelet. Élveztem a pillanatot, ahogy a karjaimban tarthatom, még ha mindkettőnknek nehezen viselhető fájdalmat is okoz közelségünk – Miért éppen mozdony?

- Tessék?

- Miért mozdonnyal jöttél? Annyi minden van már a világon, amit az emberek készítettek saját kényelmük érdekében. Meg aztán, elég lett volna csak odaképzelni magunkat?

- Szeretem a kattogását. Megnyugtat és Indiára emlékeztet, amikor még azt hittem örökké szerethetjük egymást. – Mosolya a hidegtől elkékült ajkain is gyönyörűen festett feledtette velem, hogy lassan leég rólam az összes ruha. Magam sem tudom miért, de védelmezően borítottam rá szárnyaimat. – Meg aztán szerettem volna veled lenni még egy kicsit. Tudod?

- Tudom. Köszönöm.

Nevetett. Olyan őszintén, olyan felszabadultan, hogy belesajdult a testem minden porcikája.

- Van egy cigid? – A műszerfal villogó lámpáit nézte. Fogalmam sem volt mit láthatott, hol járhatott ekkor és ha többen vagyunk talán fel sem fogom, hogy kérdését nekem szánta.

- Ugyan, sosem vetemedtem rá. – de már nyúltam is lassan porladó nadrágom zsebébe és egy cseppet sem lepett meg, hogy a mobil cigis dobozzá alakult át. Mindig is imádta ezeket a játékokat.

Elvette. Egyszerre két szálat vett ajkai közzé. Mutatóujja hegyén apró lángocska kelt életre, azon gyújtotta meg őket, aztán az egyiket a számba dugta. Ráfújtam a lángra és az apró lidércfényként repült ki a nyitott ablakon. Arrébb piciny ólomszívként pottyant a megújuló puszta sarjadó füvébe.  

- Sosem késő. – Mondta. Nem vitatkoztam vele. Csak a dobozt vettem vissza, magam sem tudom miért. Talán mert megérintette, talán mert azt gondoltam ezzel örökre magamba zárom.

Telt az idő. A percek másodperceknek tűntek csupán, száguldottak, aztán a mozdony nagyot zökkenve megállt. Keserűséggel a szívemben néztem bele a sötétségbe, megérkeztünk.

Ott álltunk a semmi közepén. Araqiel a távolba mutatott karcsú kezeivel. – Oda megyünk, ahol azok az imbolygó kis fények vannak, már várnak ránk. Sőt azt hiszem csak ránk várnak.

A régi mozdony halk pukkanással eltűnt, csak az a néhány olajfolt maradt árulójául. Megcsóváltam a fejem a szándékos trehányságon és egyetlen intésemmel tócsává alakítottam. Csak úgy a magam kedvére még néhány vidáman ficánkoló ebihalat is teremtettem bele. 

Késésünktől függetlenül nem siettünk. Kéz a kézben, gyalog indultunk a fények felé. Titkon reméltem, hogy soha sem érünk oda. Persze feleslegesen. Mint minden teremtmény e földön, a magunkfajta sem kerülheti el a sorsát.

Hamarosan elérkeztünk a dombok övezte futballpályányi tóhoz. Valóban csak ránk vártak már. Hosszú életemben először éreztem ennyi hozzám hasonló tekintetét egyszerre magamon. Isten, a maga szentségében, a dombtetőn ült színarany trónján.

Az enyémek felsorakoztak a rendnek megfelelően egy domboldalon szép egyenletes félkörben. Legfelül álltak az első kör angyalai a szeráfok, kerubok, trónusok. Őket követték a második kör katonái, a dominionok, erények és hatalmak. Alattuk a harmadik kör a fejedelemségek, arkangyalok és angyalok hadával. És persze a domb alján rémült tekintettel és behúzott nyakkal a közrendű angyalok.

A másik oldal, mintha csak bosszantani akarná Isten hű szolgáit a legnagyobb káoszban, kisebb csoportokba verődve, halk morajjal várakoztak.   

Soha sem gyűltünk még így össze, furcsa volt látni az egykor barát, ismerős arcokat, akik most Lucifer mögött sorakoztak. Nithael vidáman intett felém a tömegből. Régen sokat munkálkodtunk együtt, aztán Szerinte hibázott így el kellett hagynia a Kertet. Az enyémek közül csak Omael és Menadel emelte köszöntésre jobbját, a többiek gyanúsan méregették a mellettem álló démont.

Araqiel rám nézett: - Úgy látom, ideje mennem az enyéimhez. – Bizonytalanul toporgott, mint aki menne is meg nem is. Nem lett volna szabad megtennem, de átkaroltam a derekát és ajkát ajkaimhoz húztam, talán ellenkezett, de csak annyira, hogy vágyaimat még inkább felkorbácsolja. Ajkaim cserepesre száradtak, az övéi kékre fagytak, és számunkra rövid időre elnyelt bennünket egy sosem volt, mégis valóra vált álom.

Beelzebub felüvöltött, hangjára mind az angyalok, mind a démonok összerezzentek, itt-ott karmok és lángoktól ölelt pallosok jelentek meg mindkét táborban. Mikhael pedig olyannyira elfelejtkezett magáról, hogy hirtelen lángoszloppá változott alakja. Azt hiszem ilyet utoljára Mózesnek csinált. Raguel mérgesen ugrott arrébb kezeivel oltva szárnytollait. Néhányan röhögtek, néhányan morogtak. Lucifer és Isten csak a fejüket csóválták, miközben a hűvös tavaszi szél elkergette az égett toll jellegzetes bűzét. Más helyzetben talán azonnal Lesújt rám haragjával, most egyelőre csak elméje erejével kényszerített térdre, és tartott fogva.

Araqiel felsikoltott és mindenki meglepetésére az Úr trónja felé vetette magát, de Samael gyorsabb volt. Egyetlen gyors mozdulattal fekete korbácsát Araqiel felé lendítette. A fekete bőr a nyakára tekeredett és hanyatt rántotta a porba. Ösztönösen megráztam csillagfényből szőtt bilincseimet. A mentális csapás váratlanul ért és a földre taszított. Orromból és füleimből dőlni kezdett a vér. Hiába tekergőztem, saját testem alá szorult szárnyaimtól képtelen voltam magam visszatornázni térdre. Szánalmasan festettem.

A tisztáson beállt a tökéletes csend. Senki sem nézett ránk, de a tekintetekben zavart láttam véres könnyeimen át is. Az angyalok között sokan most láttak először büntetést, a démonok pedig fájdalmasan vájták körmüket saját tenyerükbe. Ők már mind egy szálig átestek ezen vagy hasonlón, már mindannyian érezték amint szárnyukat láthatatlan erő tépi le. Mindannyian emlékeik között hordozták milyen is elhagyni a Kertet. 

Azután percek, órák, talán napok is elteltek. Egymást követték az emelvényen az angyalok és démonok. Érvek és ellenérvek hangzottak el a háború és a béke mellett. Néha dühödt kiabálás kelt hol egyik, hol másik oldalon. Olykor úgy tűnt felbomlik a rend és egymás torkának ugranak a seregek.

Végül Mikhael szavai zárták a gyűlést. Nem volt meglepő, hogy önteltségével és nagyravágyásával elindítja azt, amire mindenki várt, és amitől mindenki irtózott.

Mikhael Arkangyal, Isten fénye, az emberek szerint Szent Mihály, az akarat hordozója egyszerűen kettéhasította pallosával az emelvényt elindítva ezzel a nagy csatát, a Végső Háborút.

Sosem hittem volna, hogy Isten, mindannyiunk teremtője egyszer eljut idáig. Ott, akkor megakadályozhatta volna ezt az egész őrületet. Egyetlen szava elegendő lett volna, hogy mindenki szépen hazamennyen és folytassa az évezredes játékait az emberiség uralmáért. De nem! Mert Atyánk úgy döntött, itt az ideje, hogy szabadjára engedje pórázon tartott ebeit. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre pontot tegyen műve végére.

Dühös voltam magam is, tekeregtem béklyóimban és átkoztam Mikhaelt, Lucifert és talán Őt magát is. Haragudtam az Úrra, hiszen neki csak hat napjába került játékszereinek megteremtése. Hat rövidke kis napba, hogy berendezzen egy másik kertet, egy emberkertet, ahová néha elment szétnézni, kikapcsolódni. Ahol szórakozást talált mindennapi gondjait feledve.

De mi. Akik évezredeken keresztül gondoztuk ezeket az embereket, most arra kapunk parancsot, hogy mennyünk oda és vívjuk meg a Nagy Csatát, mintha csak ezért lett volna az egész.

A földhöz szegezve is tekintetemmel Araqielt kerestem, de már csak azt láttam, hogy Asmodeus szorosan tartja karjait és Lucifert körülállva igyekeznek vissza a mélybe. Felbolydult az egész mező. Mindenfelé elkezdtek szétáramlani az angyalok és démonok seregei. Mindenki rohant a maga kis szánalmas fészkébe, hogy ott várja ki a harsonák hívó szavát. Megnyílt a föld és az ég.

Tíz napunk maradt.

Én mégsem tudtam megmozdulni. Csak bámultam a felfordulást.

Olykor társaim, hű testvéreim talpa tiport szárnyaimra. Éreztem, ahogy elroppanak benne az apró csontok.

Üvöltöttem.

Végül elcsendesedett minden. Csak a szél zúgott.

Ismét elveszett az idő, én pedig összetörve, nehéz bilincsektől bénán feküdtem. Eleredt az eső. Elveszítettem az eszméletemet.

Már magasan járt a tavasz nap, amikor magamhoz tértem. Meztelenül feküdtem a vizes fűben. Köröttem bogarak neszeztek és tücskök ciripeltek. Az égen átsuhant egy szarka. Árnyéka egy pillanatra eltakarta a napot szemem elől.

Legnagyobb meglepetésemre alig néhány méterre tőlem Uriel arkangyal üldögélt a nedves fűben és éppen nagy gonddal egy botot farigcsált.

- Éppen ideje, hogy felkelj! – Nyugodt volt a hangja. Fogalmam sem volt mi történik. – Tudod Jeliel, mindannyian átesünk azon a ponton, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy hová is tartozunk valójában. Feltámad bennünk a kétség, hogy amit teszünk helyes e, és legfőbbképpen van e bármi értelme. Az Úr ismer téged és azért kellett maradnom, hogy elmondjam neked akaratát. Tíz nap múlva megindul a háború. Ha megszólalnak a harsonák, számít rád a kapunál. Jó katona vagy és jó angyal, az Ő gyermeke. Rád bízta a közrendűek bal szárnyát. Te fogod őket a harcba vinni. Így hát jól vigyázz mit teszel.

- Miért Uriel! Engem miért kímélt meg, mikor másokat ettől sokkal kevesebbért is kitaszított kegyeiből. Engem miért nem? – Szinte már kiabáltam, és hangom nyomán szél támadt.

- Ez a büntetésed Angyal és tudd, hogy Araqiel ott fog várni rád a csatatéren, végezd a dolgod és az Úr megbocsájt, keresd Őt a csatatéren és végezz vele! – Azzal kiterjesztette szárnyait és válaszomat meg sem várva elszállt kelet felé.

Azt hiszem Isten hosszú életében először óriásit tévedett. Igen, ott leszek a kapunál, ha megszólal a hívó jel, harcba viszem a közrendű angyalok seregét. Ha kell akár Lucifer torkát is átharapom, de egyetlen dologra nem leszek képes, nem fogom megölni Araqielt. Hiszen elpusztítani azt kit szeretünk Isten ellen való bűn. Annak idején Araqielnek azért kellett távoznia, mert megölt egy angyalt, aki egy másikra támadt. A saját fegyverét fordítom ellene, és ha pusztulnom is kell, a győztesek elégedettségével teszem azt.

Kellemes, napsütéses, tipikusan késő márciusi időjárás uralkodott. Az égen sehol egy felhő, de mégis az eső ismerős illatát hordozta a szél. Lágy szellő fújdogált, amely jótékony kézként simogatta a tél csapadékától nehéz földet. A távolból azonban már égzengés moraját hozta a szél.

A parton ültem a kalapos öreggel a kopott padon. Az elmúlt napokban sokat találkoztunk. Néha leült mellém beszélgetni. Megkedveltem.

Éppen egy újságcikkről diskuráltunk.

- Tudja, ez is, amikor egy anya megöli saját gyermekét, arról tanúskodik, - kellemes rekedtes hangja volt, azt kell mondjam, szerettem hallgatni -  hogy mennyire félreismerjük Isten akaratát. Mennyire egocentrikusak vagyunk, amikor azt mondjuk, Isten a saját képére formált bennünket. Hiszen hogy tehetné meg Isten, hogy megöli saját gyermekeit.

Rá néztem. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, amikor meghallottam az emberi fülnek hallhatatlan hangot. A kapuhoz hívó harsonák hangját. Felálltam és jobbommal megszorítottam az öreg vállát.

Elindultam a híd felé, miközben magamon éreztem az öreg értetlen tekintetét. Néhány lépés után aztán csak megálltam és a vállam fölött szóltam vissza: - Tudja öreg barátom semmiben sem különböznek az emberek tőle. És higgye el uram: Isten nagyon is a saját képére formálta az Embert.

VÉGE