Csak Te ragyogsz még

Csak te ragyogsz még

"Éj lettem, csend a hangom,

A napot akartam, s elégett minden.

Éj lettem, álom, árnyék,

Csak te ragyogsz még,

Gyönyörű kincsem."

~ Kimnovák

Talán csak Isten vagy a Sátán a tudója annak, hogy valójában ki is vagyok én. Jó magam már réges-régen elfelejtettem. Az éjszaka lakója lettem, egy olyan teremtmény, akit és amit nem tűr meg a világ, mégis szinte nap mint nap, új és új megbízást ad.

Furcsák az emberek és furcsa a világ is, melyet maguk köré építenek.

Pedig régen, jó néhány évvel ezelőtt magam is közéjük tartoztam. Középszerű életet éltem, mégis a mai életemmel, ha életnek lehet ezt nevezni, szemben akkor meg volt mindenem, lakás, autó, egy gyönyörű és csodálatos nő, egy minden területen szerencsétlen korcs kutya (róla még később mesélek) és egy munkahely, ahol dolgozhattam, ahol számíthattak rám. Egy ideig.

Az egész akkor kezdődhetett, amikor 99' tavaszán, egy borongós reggelen elindultam a munkahelyemre.

Micsoda reggel volt. A szemem felpattant még az óracsörgés előtt. A résnyire nyitott ablakon sápadt fény és esőszag szűrődött be. Egyébként meleg volt. A feleségem még mélyen aludt. Egy darabig figyeltem a halkan szuszogó kedvesem arcát. Mindig is csodálkoztam rajta, hogyan képes úgy aludni, hogy a szája sarkában ott bujkál egy kis mosoly apró gödröcskét varázsolva pofijára. Mint mindig, most is nyugtáztam, hogy mennyire szerencsés vagyok. Aztán végigsimítottam alvó párom kellemesen gömbölyű vonalain. Nem volt vékony, de még teltnek sem lehetett nevezni. Az a fajta nő volt, aki úgy csinos, hogy itt-ott van rajta egy kicsi felesleg, amit csak az lát, aki esténként lehúzza róla a ruhát. Beleborzongtam a gondolatba és éreztem, ahogy a kísértés ördögi kis manója lassan kúszik az ágyékom felé.

Villámgyorsan betakartam és kiugrottam az ágyból.

Emlékszem kinyitotta a szemét résnyire, mosolygott, dünnyögött valamit aztán ismét elcsendesedett.

Kibotorkáltam a konyhába és egyre inkább éreztem, hogy nem akarom ezt a napot. A konyhát is, mint annyi mindent ebben a kis harmadik emeleti lakásban, mi csináltuk a saját kezünkkel órákat töltve a legapróbb részletekkel is. Bár azt kell, mondjam én inkább csak segédmunkaerő voltam. Az én kreativitásom mindig is eltörpült az övé mellett. Azt hiszem ez így is volt rendben.

Felraktam a kávémat főni, és az előtörő folyadék oly jellegzetes hangja életet csalt a konyhába. Mindig is szerettem ezt a hangot és a hozzá társuló kellemes illatot. Ilyenkor nem tudtam sajnálni a Dél-Amerikába hurcolt négereket.

De ez a hang nem csak a konyhába, hanem másba is csalt egy kis életet.

Halkan kinyílt a folyosói beépített szekrény ajtaja és álmos, csipás szemekkel egy igen csúnya, de kedves kutyafej bukkant elő.

Senki se kérdezze mi volt a fajtája. Azt se, hogy a sok fajta felmenője közül mi volt az uralkodó gén, mert nincs az az ember, aki erre válaszolni tudna. Én talán a szörnyecskékből a bóbitásra tudtam volna hasonlítani, azzal az egyetlen eltéréssel, hogy ezen volt szőr. Talán barna, olyan sárgás, kicsi fekete cirádákkal. A hasa fehér, a farka fekete és kurta. Egy ideig azt hittem levágták neki, vagy egy utcai harc során veszítette el még kölyök korában, de rá kellett ébrednem, hogy ez egy ilyen dizájn. Hihetetlen, de igaz. Nyulak irigyelik érte azóta is. A fülei, ha annak lehetett nevezni őket inkább szamár rokonokról, míg az orra koala felmenőkről tanúskodott. Hosszú, nyurga lábai pedig ijesztően libegtek saját súlya alatt. Nem is mertük nagyon etetni, nehogy eltörjenek. Ugatni soha sem hallottuk és vicsorát sem láttuk soha. Lényeg az, hogy egyszer színházból jövet találtunk rá nem messze az akkori lakásunktól.

Akkor még egészen kutyaszerű volt. Vagy csak azért esett meg rajta a szívünk, mert még kölyök volt vagy a szakadó hó és kegyetlen fagy tette. De az is lehet, hogy egyszerre mind. Mindegy is. Befogattuk. Meglepően hamar lett szobatiszta. Igaz én magam is az lettem volna egy kiadós jeges zuhanytól a kanapéra pisilés után. A feleségemnek soha sem mondtam el, mert valószínűleg én magam is egy nagy kád hidegvízben kötöttem volna ki.

Aztán találtuk ezt a lakást és a kutya, a neve is ez, egyszerűen beköltözött a folyosói beépített szekrény aljába. Bombával sem lehetne onnan kiszedni, ha ő nem akarja.

Visszatérve arra a reggelre. Megittam a kávém, magamhoz vettem az ebédem és elindultam dolgozni. Jó szokásomhoz híven még beszaladtam a hálóba, hogy csókot nyomjak kedvesem arcára, aztán indultam is.

Volt egy seat leon típusú autóm. Megvétele igazi tortúra volt. Én valami sötét színűt akartam, a feleségem pirosat. Én egy kisebb kocsit akartam, ő persze nagyot a majd születő gyermekeink miatt. Én gyors és mozgékony kocsit kívántam, neki mindegy volt, csak ne legyen túl gyors.

A helyzetet végül az egyik nagyáruház mentette meg. Év végi sorsolás főnyereményeként hazahoztuk.

Ez nem is nagy nem is kicsi, elég gyors, de nem egy Porsche, ráadásul mély bordó.

Összecsaptuk a tenyerünket. Jó lesz.

Itt kellett volna befejeznem a napot, de nem tettem, hanem beszálltam az autóba és elhajtottam soha sem fejlődő vállalatom soha sem fejlődő irodájába, hogy soha sem fejlődhessek szakmailag. Nem az én hibám, ilyen az iparág, amiben dolgozok.

Nem értem be dolgozni.

Három sarokkal később zöldre váltott a lámpa és én belehajtottam a kereszteződésbe. A merőleges utcában a lámpa éppen az ellenkezőjét tette. Pirosra váltott. Az utcán felém száguldó volvo kamion sofőrje azonban ugyan azt tette amit én. Belehajtott a kereszteződésbe.

Még százhúsz méteren tolta az autómat lefelé az utcán mire végre megállt körülbelül konzervnyire, szalontüdő zsemlegombóccal, összenyomott autómmal.

Volt valami a fém fémhez való feszülésében és csikorgásában, ami arra kényszerített, hogy elájuljak és ne is térjek magamhoz a következő harmincnyolc hétben.

Állítólag ez idő tájt sok minden történt.

A jobbak.

Egy; mint kiderült a feleségem terhes, sőt világra hozta gyönyörű kislányunkat. Voltak olyan kedvesek, hogy mindenféle létfenntartó masinával együtt betoltak a szülőszobába. Állítólag végig szorította a kezemet.

Kettő; a biztosító eleget fizetett, hogy a feleségem eladja a leont és vegyen egy használt suzukit, gondolom ő még nem sejtette, hogy soha többet nem akarok autóba ülni. De a gesztus a lényeg.

Három; anyáink felváltva jöttek segíteni kedvesemnek a nehéz helyzetben.

Négy; tisztességes végkielégítést kaptam.

Öt; lett egy új munkám, mint kiderült.

A rosszabbak.

Egy; kirúgtak az állásomból. Jó fejek.

Kettő; mivel kirúgtak, ezért el kellett adni a suzukit, így legalább nem kell majd beleülnöm.

Három; ébredésem után még jött egy három hónapos rehabilitáció.

Négy; a rehabilitáció igen fájdalmas volt.

Öt; az első hónap után kezembe vehettem a válóperes papírokat. Két hétre rá mehettem egy eredménytelen békítő tárgyalásra, és a harmadik hónapban már elvált ember voltam egy fél lakás árával a zsebembe és keserűséggel a szívemben.

A feleségem soha sem árulta el, miért ment el. Azzal magyarázta, hogy sokáig voltam "távol". Erre csak annyit tudtam mondani, hogy: rohadj meg! Azt hiszem le is zártuk ezzel.

A bírósági végzés ellenére nem sokkal később egykori kedvesem, a mindig gyönyörű és kedves, állandóan mosolygós és mindig vidám nő, egyik napról a másikra eltűnt. Senki sem mondott semmit. Kitartó próbálkozásaim megtalálásukra egyetlen eredménnyel járt, távoltartási végzést hoztak ellenem. Nem mehettem sem a gyermekem, sem a feleségem és annak szülei közelébe sem. Vicces volt, mert mióta eltűntek nem is láttam őket.

Úgy éreztem kisiklott az életem. Elveszítettem mindent, ami egykor fontos volt nekem. Egy egyszobás garzonban laktam. A világgal csak a net, az alattam lévő kocsmáros és a kisbolt tulajdonosa jelentette a kapcsolatot.

Hét hónapon keresztül éltem így és a pénzem erős apadásnak indult. Munkát kellett keresnem. Hát regisztráltam egy internetes álláskereső portálon. 2001-et írtunk akkor és betöltöttem a harminchatot. Nem sok jóra számítottam. Aztán mégis.

Egy rohadásszagú őszi reggelen kaptam egy e-mailt egy telefonszámmal és egy névvel. Valami román névnek tűnt, és mint később kiderült az is volt. De a szám az magyarországi volt.

Kihalásztam egy sört a hűtőből, bekucorodtam vele a fotelembe és tárcsáztam a számot.

Meglepetésemre az első csörgésre felvette a telefont és érezhető akcentussal elmondta a munka lényegét.

Így lettem futár.

Az első munkanapom sok meglepetéssel járt. Először a hely maga is meglepő volt. Egy lerobbant épület a közeli ipari park mellett, hatalmas udvarral és idegesítő vízköpőkkel. Ahogy végigsétáltam a járdán a bejáratig folyamatosan azt éreztem azok a valamik figyelnek. Ez az érzés egyébként azóta sem múlt el.

Bekopogtam. A dobbanások visszhangot vertek a ház belsejében. Körülbelül úgy éreztem magam, mint Jonathan Harker Drakula kastélya előtt. Közeledő csoszogás válaszolt kopogásomra, és az az elképesztő gondolatom támadt, hogy valóban Drakula gróf fog nekem ajtót nyitni. Végül az erős faajtó lassan feltárult, a szívem pedig a torkomban dobogott.

Amikor végre feltárult a titokzatos ház ajtaja önkéntelenül is felkacagtam. Az ajtóban egy körülbelül százhetven magas, pocakos, tógába vagy mibe öltözött, hatvanas évei végén járó, kerek, füstös képű, borvirágos orrú, ősz öregember állt. 

Megosztottam vele a félelmeimet. Ő is nevetett, aztán beinvitált. Míg elsétáltunk az irodájáig, mely valójában inkább tűnt egy öreg könyvtár olvasószobájának, egy árva szót sem mondott, így én is csendben sétáltam utána. Legalább volt időm néhány pillantást vetni a falakat díszítő egyházi témájú festményekre. Akárcsak a vízköpők, ezek sem voltak túl jó hatással rám. A legtöbben Jézus keresztre feszítése volt ábrázolva. De akadt ott olyan, ahol papok ítélkeznek férfiak fölött, boszorkányégetések, középkori elmegyógyintézetek, katonákat megáldó papok, és hatalmas hegyeken álló kolostorok. Be kell vallanom akkor, ott igen kényelmetlenül éreztem magam és ma sincs ez másként.

Végül az irodában leültünk. Elmondta miket kell tudnom a munkáról. Nem hittem neki, sőt hülye, szenilis vénembernek gondoltam és gondolataimat szavakba is öntöttem. Az öreg pedig csak bólogatott.

Kristály tisztán emlékszem a rekedtes szavakra. Azóta sem értem, hogy miért nem álltam fel rögtön az első mondatánál, amikor elhagyta a száját az a szó, hogy rontás.

Nem akarok senkit sem fárasztani a részletekkel, de tömören elmondom miről is szólt az állásajánlat.

A munka végül is egyszerű. Apró csomagokat kell kiszállítani a megadott címekre, a megadott időpontban és a megadott helyre kell őket letenni. Ezek mind benne lesznek a szállító levélben. A kiszállítás csak éjszaka történik és nem lehet kapcsolatba lépni a célszeméllyel. A csomagot mindig és mindenképpen kötelező kézbesíteni. Aztán jött egy adag vallásos sóder. Például, hogy a csomagot rendelők nem mások, mint olyan emberek, akik kétségbe esésükben nem tudnak már máshoz fordulni és a célszemélyek mind valami rosszat csináltak velük, a csomagok pedig nem mások, mint átkok és rontások. És hogy ő valójában egy román szerzetes és ha elfogadom az állást, itt mosolygott – futnom kellett volna, de nem tettem – akkor én egy amolyan segítő leszek, vagy micsoda, akinek csak annyi dolga van, hogy elvigye ezeket az átkokat.

Felálltam, le marháztam és elindultam kifelé. Nyilvánvalónak tűnt, hogy minimum zavart elméjű, de inkább őrült az öreg.

Amikor megfordultam, hogy egyenesen kisétáljak a bejáraton, ott állt két körülbelül velem egykorú férfi. Kicsit meglepődtem, de mint aki tudja, mit csinál elindultam feléjük. Magam sem tudom honnan ért az első ütés, de olyan lendülete volt, hogy egészen az asztalig hátráltam tőle. Mire felocsúdtam, már hason feküdtem a régi tölgyfa asztalon nyakamban a két martalóccal és közvetlen közelről könnyes szemmel bámultam a vénember fekete szemeibe.

Lassan, tagoltan, talán azt hitte még a pofon hatása alatt vagyok, beszélni kezdett és egy régi már sárguló félben lévő nyomtatott papírt lengetett a szemem előtt.

A papír egy szerződés volt. Ijedten láttam rajta az öreg és a volt feleségem aláírását. Kezdtem kapizsgálni a dolgot, azt hiszem.  

A hallottak után ki akartam törni, egyrészt mert nem hittem el, másrészt mert tudtam, éreztem, hogy igaz. A dolog nagyon is egyszerű volt. Amikor keresztülgyalogolt az életemen a kamion valójában eltávoztam az élők sorából és csak a gyors segítségnek köszönhettem, hogy a mentők kiragadtak végül a halál torkából. Igaz, mint kiderült olyan súlyos állapotban voltam, hogy mindenki leírt már. A kórház egyik professzora is azt javasolta a feleségemnek, hogy szedjenek le a gépekről és hagyjanak csendben eltávozni. Hiszen ha valami csoda folytán fel is kelnék a kómából kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy súlyosan agykárosult leszek. Persze nem ment bele. Mindig is ő volt az optimista kettőnk közül.

Meglepődve hallgattam a vénembert, amikor arról kezdett mesélni, hogyan talált rá a feleségem és kérte meg, hogy segítsen rajtunk. Persze mint mindenek, ennek is meg volt az ára. Egészen pontosan nagyon is súlyos ára volt. Az ígéretért, hogy felébredek a kómából és értelmi képességeimet megőrizhetem, egy szerződés volt az ár. A szerződés pedig kikötötte, hogy életemért cserébe születendő gyermekünk életét vagy az én hűségemet és örök szolgálatomat kéri cserébe vállalkozásához.

Egyszeriben megértettem mindent. Ha most innen kisétálok ez az ember vagy ezek az emberek megkeresik a kislányomat és elrabolják, talán meg is ölik. Ezért tűnt hát el a feleségem ilyen hirtelen. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Megmentette az életemet, de nem tartott elég megbízhatónak ahhoz, hogy ezeket elmondja. Gondolom attól félt, hogy kibújok a felelősség alól.

Ellenállásom csökkent és ezt érezték fogva tartóim is, mert enyhült a szorításuk. Én pedig felzokogtam. Könnyeimen keresztül láttam a sajnálatot azokban a sötét, fekete szemekben.

Így lettem hát egy román szerzetes-boszorkány alkalmazottja.

Örökké.          

A következő hetek igen gyorsan teltek. A nap tizenhat – tizenhét órájában tanultam. Mindent megtudtam az átkokról, rontásokról, babonákról. Az egyház történelméről. Boszorkányperek, boszorkányok és pápák nevei kavarogtak a fejemben.

Miközben minden este kaptam egy új tetoválást a mellemre, melyek lassan már beborítják azóta az egész testemet. Minden egyes tetoválás után úgy éreztem része vagyok a háznak és része vagyok az öreg dolgozószobája mögötti kis kápolnában elhangzó furcsa imáknak.

Közben felmondtam az albérletemet és beköltöztem a Nagy Házba. Egyrészt mert soha sem voltam ott, másrészt mert egyre kevesebb emberrel tudtam fenntartani a kapcsolatot.

Az elején még mosolyogtak rám az ismerőseim, de ahogy telt az idő, már alig akartak megismerni. Sokan pedig egyszerűen levegőnek néztek. Ha mélyen vallásos emberrel találkoztam, érezni kezdtem a félelmüket. Sokan keresztet vetettek és akadt olyan aki sót hintett maga elé. Azt utálom, a só a világ legrémisztőbb dolga.

Harmadrészről pedig nem is kívánkoztam máshova. Azt hiszem ekkor értettem meg, hogy többé már nem vagyok ember a szó szoros értelmében.

Földszint szobám volt, hogy éjszakai kimenőimmel ne zavarjam a ház többi lakóját.

Sokan voltunk, bár elég kevesen voltak az én fajtám. A legtöbben nem is sejtették, hogy egy igazi boszorkányt szolgálnak.

Délutánonként a Nagy Ház alagsorában gyűltünk össze. Én voltam a friss hús, ezért az elején nekem kellett befűtenem a cserépkályhába. Még nyáron is, mert valami oknál fogva, ha mind a heten egy helyen tartózkodtunk hamarosan a falakat és bútorokat vastag dér borított.

Általában ezeken a találkozókon a Mester is ott volt és hallgatta a beszámolókat. Csak én és egy húsz körüli lány nem szóltunk soha semmit. A lány igen furcsa volt, hiszen mindig meztelenül jelent meg, mintha nem zavarná, hogy férfiak előtt osztja meg bájait. Igaz a többiek sem adták jelét, hogy foglalkoznának pucérságával. Nekem nem volt mit mondanom, a lány pedig nem akart beszélni.

A többiek szavai azonban mélyen megrendítettek akkor. Azóta már tudom, az ő munkájuk gyermekcsínyek az enyémhez és a fehérhajú lányéhoz képest. A beszámolók főként arról szóltak, hogyan valósították meg, hogy a tolvajokat a hideg rázza egész életükben, egy gazdag ember hogyan szeret bele egy hónaljszőr által egy szegény és csúnya lányba. Egy lépcsőn hagyott fejkendő hogyan áll bosszút a hűtlen férjen. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókat hallgattam két hosszú éven át.

Nem igazán értettem én miért nem kapok semmi munkát. Aztán 2004 tavaszán a Mester behívott az irodába, ahová első megérkezésem óta be sem tettem a lábam. Semmi sem változott a helyiségben, talán csak egy két könyvel lett több a polcokon.

A vén román szerzetes a régi és kopott karosszékében ült az ablaknál. Láthatólag élvezte a beáramló napsütést. Én inkább elhúzódtam a fénytől. A fene sem tudja miért, de egy ideje nem kedveltem már a napot. Valahogy jobban szerettem az árnyékot, a sötét sarkokat vagy, ha kint vastag felhő takarta az eget.

A vén rám nézett. És amikor megszólalt hangja, mint a mennydörgés, fogai mint az éjjeli viharok villámai, szeme akár az éjnél is sötétebb viharfellegek, légzése mint az orkán. Évekkel korábban a szekrénybe bújtam volna magam is akár csak egykor volt kutyám, de most csak hallgattam és ittam szavait.

Minden szava után éreztem, hogy a tetoválásaim felizzanak, de rájuk nézni nem mertem. Úgy éreztem tiszteletlen lenne Mesteremmel szemben. Teltek a percek és a fájdalom átjárta az egész testemet. A szoba képe elhomályosult, a hangok elmélyültek és minden illat egyé vált valami fémes szaggá. Nem tudom mikor ájulhattam el.

A következő napokból csak pillanatokra emlékszem. Lent voltam a szentélyszerű szobában, összekuporodva feküdtem egy hatalmas krétával rajzolt varázskörben. Gyertyákra emlékszem pirosra, feketére, zöldre. Keserű és édes illatokra, füstre. És, hogy a meztelen lány néha egy puha ronggyal letörölte ugyancsak meztelen testemről a verejtéket.

Amikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem. Jól éreztem magam. Erősnek és súlytalannak. Hálásan gondoltam arra, aki gondosan behúzta a vastag sötételőket az ablakom előtt. Kikeltem az ágyból. Tudom éppen a mosdóba akartam menni, amikor rájöttem, hogy valójában nincs is rá szükségem. Semmi sem takarta tetoválásokkal borított testemet. Az öltözőszekrényemhez mentem, hogy kerítsek magamra valami ruhafélét, de a nagytükör előtt megtorpantam. Amit én láttam magamon a saját szemeimmel, és amit a tükrön keresztül láttam egészen más volt, ugyanis a tükörben csak egy árnyékot véltem felfedezni. Nem a sajátomét, hanem egy kivehetetlen alakú, fekete ködgomolyt, amely minden mozdulatomra vad kavargásba kezdett.

Tátott szájjal bámultam a különös látványt, amikor mögöttem szinte a semmiből egy másik ködfelhő bukkant fel ijesztő tükörképem mögött.

Megpördültem, aztán végleg leesett az álam. Ott állt teljes valójában a lány, nem köd volt vagy felhő, hanem hús és vér, meztelen bőre centiről centire kitetoválva. Jól emlékszem, hogy a tetováló mester még a bimbókat sem hagyta ki.

Hátranéztem a vállam fölött. Két fekete felhő. Vissza nézve a lány. Mosolygott.

Hamarosan ráébredtem ki is vagyok igazából. Nem ember és még csak nem is olyan, mint a lány kivételével a többiek a házban. Egy entitás lettem. Fajtánk legrosszabbja. Munkám a legkegyetlenebb mindannyiunk közül. Láthatatlan az emberek és saját társaim szeme előtt is. Akaratom a tett maga, hangom egyszerre gyermekek sírása, asszonyok sikolya, férfiak könyörgése, érintésem nyomán végtagok sorvadnak el, gennyes fekélyek és eleven kelések, testet szétrágó tumorok keletkeznek. Én lettem a végzet. Egy Rontás.

Megszülettem hát, hogy a tettekre gyáva emberek legmocskosabb gondolatait valósítsam meg. Az eltelt évek alatt emberek ezreit tettem el így láb alól.

Eddig a napig.

Soha sem figyelmeztetett senki rájuk. Vagy mert nem tudtak róluk ők sem, vagy mert nem akartak, ezt már soha sem tudom meg.

Egy éjjel jöttek el értem. Éppen a Nagy Házba tartottam dolgom végeztével, amikor a semmiből toppant elém egy férfi, szemei kéken ragyogtak, ujjai hosszúak voltak és korbácsszerűek. Még csak éppen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán itt az alkalom, menekülőre fogni, amikor a vékony ujjak rám tekeredtek. Felvisítottam fájdalmamban és felé csaptam. Talán el is találtam volna, de valami megragadta a kezemet, újabb és újabb csápok tekeredtek rám fájdalmamat az elviselhetetlenségig fokozva.

Életemben harmadszor is elájultam.

Minden ébredés közül a mostani volt a leggyötrelmesebb. Egy kétszer kettes kamrába voltam bezárva. Izzó bilincsekkel egy frissen megmunkált fa illatát árasztó székhez kötözve. Tenyerem az plafon felé fordítva ezüst keresztekkel odaszögezve a karfához. Fejemet a háttámlához kötözték egy olvasóval. Éreztem minden gyöngyszemet, ahogy a húsomba vág. Körülöttem minden vasból volt. A plafon, a falak, a padló, bár a padlón apró lyukak voltak fúrva, fogalmam sem volt miért. A terem egyetlen kijáratát is acélajtó zárta el. Belül is volt kilincse, de még ha meg is szabadulhattam volna kötelékeimtől sem bírtam volna hozzáérni. Mert egy borotvaéles kés volt az, még a látványától is irtóztam, ráadásnak jól láttam a padlón széthintett tengeri sót. Bűze felkúszott az orromba és összeszorította a torkomat. Ha szükségem lenne ilyen világi dolgokra, mint az evés, gyomrom minden tartalmát kiraktam volna. De nem ettem már semmit évek óta, így csak szárazon öklendeztem. A cellámon kívülre csak az ajtón lévő ablakon láttam ki.

Nem tudom meddig voltam itt ebben az állapotban. Néha jött le hozzám egy-egy papszerű alak olvasóval és bibliával. Órákon keresztül imádkozva cellám előtt.

Egyikük végzetes hibát követett el. Belenézett a szemembe. Azonnal megvakult és hirtelen támadt tébolyában megfojtotta rendjének vezetőjét. Fogalmam sincs mi lett vele, de kacajom sokáig visszhangzott az acélfalak között.

Ezután az eset után senki sem jött a közelembe.

Csak egyetlen látogatóm volt. A lány. Egyik éjjel arra eszméltem, hogy ott áll cellám ajtaja előtt. Csak az ő megjelenéséből tudom, hogy este lehetett. Szomorúan állt ott. Percekig néztük egymást így, aztán ajkai néma szavakra nyíltak. Azt mondta "Sajnálom" és mintha szemeiben könnycsepp csillant volna.

Megrendülve ültem ahogy elment.

Furcsa.

És hogy miért is mesélem mindezt el? Nagyon egyszerű. Még nagyon hosszú ideig voltam bezárva. Aztán egyszer csak emberek jelentek meg cellám előtt. Mindegyikük egy széket hozott magával.

Tizenketten jöttek. Egy kivételével mind annyian fekete reverendát viseltek. Még fiatal koromban hallottam és most eszembe jutott, hogy a reverenda fekete színe, bősége, hossza a halandóságot és a régi ember halálát szimbolizálja, annak az embernek a halálát, aki a bűn embere volt. Hihetetlen részletességgel jutottak eszembe a már elfeledett dolgok. Az hogy a reverendán harminchárom gomb van, hogy az öv a cingulus és a fehér, hivalkodó gallér a koláré.  

Kiszáradt torkomból felköhögtem egy adag véres nyálat és a padlóra köptem. Hivalkodó majmok. Hiszen nekik csak a ruhájuk fekete, de nekem a megjelenésem az, mi sem bizonyíthatná jobban szentségemet. Néztem, ahogy a só szemcséket csomóba rántja a padlón köpésem.

Az utolsónak érkező nem feketét viselt, hanem lilát, mint az érsekek. Megértettem, hogy vége és hogy történetem végéig már csak percek vannak hátra.

Végre mindannyian elfoglalták helyüket, de szemembe egyik sem mert nézni. Gyengék voltak és gyávák.

Aztán egyikük elfordított egy kékre festett gombú csapot a falon. Érdekes, hogy eddig észre sem vettem. Nem váratott sokáig a magyarázat tettére. Cellámat betöltötte a földgáz állhatatos bűze, amely a padló kicsi lyukain áramlott, hogy betöltse végső küldetését.

Szemem kitágult, és utolsó gondolatom, feleségem és növekedni soha nem látott lányom felé szállt. Tudtam, hogy biztonságban vannak.

Végül meghallottam a piezokristály összenyomásával járó össze nem téveszthető, jellegzetes recsegést, és még láttam a kék és narancssárga lángokat fellobbanni a különös nézőseregem szemeiben.

Aztán végleg elsötétült minden.

VÉGE

A pit-Yu blog: Vers

A pit-Yu blog: Vers

Varázs-orom

Barátság: finom fészekmeleg.

Összegömbölyödsz benne, és jól érzed magad.

Csak annyi kell hozzá, hogy megtaláld azt, akit szeretni mersz.

~ Vavyan Fable

Pedig siettem, mert késésben voltam már így is. Már délután ide kellett volna érnem, de annyi dolgom akadt, hogy egyszerűen nem jutottam ide el a kellő időben. Be is sötétedett, a szél is elkezdett viharos mértéket ölteni. Majd letépte rólam a dzsekimet, pedig igazán szép darab, és nagyon sajnálnám elveszíteni. Pedig nem új, valójában baromi régi és kopott is.

Az ajtó, ahová igyekeztem, nyitva állt.

Remek, remek. 

Lendületesen léptem be, aztán megtorpantam. Néha elfelejtem, hogy vannak szituációk amikor nehéz cselekedni.

Ez most az volt. Ott ült az ágya mellett, remegő, jobb kezében táncot járt a ceruza, szemei karimásak és kisírtak. Baljával olyan erősen szorította az ágyon fekvő, huszas évei elején járó nő kezét, hogy bütykei kifehéredtek. A szék lábának rajzokkal, festményekkel, grafikákkal telezsúfolt rajztartó mappa állt.

Írt. Lázas munkája közepette észre sem vett, hogy mögé léptem. Sosem csinálok ilyet, de most a kíváncsiság felülkerekedett rajtam.

Olvasni kezdtem a kusza, bizonytalan sorokat.

Emlékszem ősz volt, mert útban a nevelőintézet felé, ahol anyám dolgozott és olykor magával vitt, ha nem tudott hová lepasszolni, leveleket gyűjtöttem. Imádtam már akkor is az ősz csodálatos színeit. A sárga juharleveleket, a barna tölgyét, a narancsos szilfáét. Mindegyiket.

Ráadásul ott voltak a csodálatos gesztenyék, amelyekből esténként a szüleimmel különböző figurákat gyártottunk. Én leginkább csak emberforma szobrocskát tudtam csinálni, de apa ügyes kezeivel készített lovat, macskát, madarat és még ki emlékszik már rá miket.

Ilyen nap volt ez is.

Hétfő volt. Óvodába sajnos nem tudtam menni, mert beteg voltam. Mandulagyulladás. Különösen barátságtalan betegség, akkor még azt gondoltam bizonyára halálos is.

Szüleim nem tudtak otthon maradni velem, így a legkisebb bánatomra, be kellett mennem anya munkahelyére. Szerettem bejárni oda, mert rengeteg hasonló korú gyerek volt, bár csak ritkán sikerült velük játszanom, mert nagyon zárkózottak voltak minden kívülről érkező emberrel szemben. Mindegy volt, hogy gyermek vagy felnőtt-e.

Néhány napja múltam el öt éves. Kaptam egy nagyon szép lovat igaz, hogy műanyagból volt és az orránál hiányzott a festék egy picike foltban, de aprólékos, igazán valósághű ló volt. Illésnek neveztem el, nyilvánvalóan azért, mert egésznap az ment otthon a lemezjátszóról.

Az omladozó falú épület a Kartács utcában állt, kapuját nehéz tölgyfából ácsolták és olyan magasan volt a hatalmas bronzkilincs, hogy még anyámnak is a válla fölé kellett emelnie a kezét, hogy elérje.

Jobban szerettem, mint az óvodát, mert egy óriási játszóháznak gondoltam. Ma már tudom, hogy inkább volt börtön.

Mivel torokfájásom és lázam is volt, anya bevitt az intézet egyik szobájába, ahová a bent lakó gyerekeket szokták vinni, hogy nyugodt körülmények között tudják kipihenni magukat. A tömegszállásokkal ellentétben ez elég barátságos volt. Három ágy is volt, bánatomra egyiknek sem volt éppen lakója. A frissen mosott ágyneműből mosópor és öblítő illata szállt fel. A fal melletti asztalon váza állt üresen. Gerberát képzeltem bele meg szegfűt. Talán nem is ismertem más virágot akkor még. A kézzel horgolt terítőn sorakoztak a gyógyszeres fiolák. A beépített szekrények ajtóit gyerekrajzok fedték el. Mindig újak, a régiek pedig a fal mellett lévő komódon pihentek újságpapírok között. A szemközti falnál állt a polcos szekrény rajta millió könyv. Persze egyiknek sem tudtam elolvasni még a címét sem, de a betűkbe rejtett szavakra mintegy varázslatra gondoltam. Lenyűgöztek. Otthon, ahol apunak százszor ennyi könyve volt, órákig képes voltam üldögélni.

A nagy, kétszárnyú ablak az udvarra nézett. Csak a madarak csicsergése hallatszott be, ahogy búcsúztatva a nyarat vidáman ugráltak az öreg diófán. Délutánra persze már az tanítás utáni gyerekzsivaj is beszűrődött.

A falat egy ósdi kép díszített, amelyen Mária üldögélt egy csomó birka között kezében a kis Jézussal. Nem tetszett. Csupa barna, meg okker, meg fekete, meg piros árnyalat, nem olyan szép és vidám, mint a gyerekek rajzai a szekrényen.

A tv az egyik polcra volt bezsúfolva a könyvek közzé.  

Akkoriban még nem olyan volt a tv adás, mint most. Nem volt mesecsatorna sem, csak egyetlen egy volt, hétfőn még az sem.

Nem számított, ott volt nekem Illés és a kifestőim, ceruzáim. Aztán pedig ott volt ő is. Délelőtt volt már, sőt közelebb voltunk már a délhez inkább, amikor egyszer csak nyílt a szoba ajtaja és Lujza néni lépett be. Kedveltem a mindig vidám, pirospozsgás, kicsit túlsúlyos hölgyet.

Vigyorogtam rá és csak amikor végre belépett láttam meg, hogy nem egyedül érkezett. Számomra óriási, dagadt ujjait apró, törékeny kezecske markolta. A kezecske pedig a világ legszebb kislányához tartozott. Kicsi, törékeny lányka volt, de a legmeglepőbb benne mégis a fenekét verdeső hófehér hajzuhatag volt. Sosem láttam még ilyet, csak nagyon idős embereken. Talán egy kicsit meg is rémültem.

Lujza néni aztán elmagyarázta, hogy a pigmentek hiánya teszi.

Nos ezen a kora őszi napon láttam meg először őt. Bodzát, mert ez volt a neve. Valószínűleg hófehér hajáról és törékeny alkatáról kapta ezt a csodálatosan szép nevet.

Befeküdt a mellettem lévő ágyba. Láztól csillogó, fekete szemeiben vidámság és kíváncsiság bujkált. Délutánra olyannyira összebarátkoztunk, hogy saját ágya helyett az enyémben feküdt. Anya először visszafektette a sajátjába, aztán mikor másodszorra is rajtakapott bennünket, végül összehúzatta a két ágyat. Estére aztán kiderült, hogy százszor jobban színez, mint én. Sőt jobban is rajzolt.

Végül eljött a hazafelé menetel ideje és én tudtam, hogy újdonsült barátomnak egyedül kell töltenie az éjszakát. Magam sem tudom miért, de hirtelen ötlettől vezérelve otthagytam neki Illést, hogy vigyázzon rá.

A következő egy hetet együtt töltöttük. Csütörtök körül, már kimehettünk az udvarra és játszhattunk ott is. Mindegy volt mivel. Hol babáztunk, hol műanyag katonákkal harcoltunk, fogócskáztunk és egy új, barátságosabb világot kezdtünk építeni. Varázsoromnak neveztük el. Ebben a világban furcsa lények éltek. Sok gonosz akadt köztük, de a legtöbb jó volt. Ebben a világban nem volt fájdalom, félelem, irigység. Nem volt benne csúfolódás és kirekesztettség. És főként nem volt benne magány.

Akkoriban el sem tudtam képzelni Bodzának milyen sokat jelent Varázsorom létezése.

A következő hetekben megritkultak és megrövidültek találkozásaink. Sokat kellett anyámnak rimánkodni, hogy bevigyen a munkahelyére, szerinte nem nekem való hely volt. Pedig akkori fejem azt gondoltam, bárcsak én is árva lehetnék, nemigen fogtam fel a szó jelentését, és bent lakhatnék az én Bodzámmal. Esténként sokat gondoltam arra, hogy együtt vagyunk képzelt világunkban.

Hosszú, könnyeket hullató, sértődött és szomorkodós időszak következett, persze csak szüleim előtt és az óvodában. Ha besikerült jutnom az intézetbe mindig vidám és jókedvű voltam még akkor is, ha nem volt rá okom. Sajnos túl sokszor nem volt. A legkedvesebb és egyetlen barátom egyre magányosabbá és egyre szomorúbbá vált. Talán csak egyetlen öröme, hogy mindig új történeteket hoztam neki Varázsoromról.

Végül az egyre romló helyzetet apukám oldotta meg. Heves vitába szállt anyámmal és sikeresen meggyőzte arról, hogy Bodzát kéthetente hétvégén hozzák ki magunkhoz.

El sem mondhatom mennyire boldog voltam.

Persze sokkal jobb lett volna, ha mindig ott van, de erről nyilvánvalóan egyik szülőm sem akart hallani.

Pedig hányszor próbáltam őket gyermeki érveimmel meggyőzni, válaszukat egy lehetséges testvérről meg sem hallottam.

Végül nem is lett, mivel anyámat félévvel később méhnyak rákkal kellett műteni.

Így teltek az óvodás éveink, kéthetente egy kis szobában a legnagyobb világ képzeletével a lelkünkben és a legigazabb, legőszintébb barátsággal és szeretettel a szívünkben.

Iskolás éveink azért már könnyebbek voltak, hiszen tanítás után minden nap láttam őt. Az intézet hátsó kovácsoltvas kerítésénél volt a találkozó. Én kívül, ő belül hátunkat a kerítésen keresztül egymásnak vetve. Legtöbbször én beszéltem. Mindent elmeséltem neki, ami velem történt. Az iskolai tanórákat, a játékokat, a kirándulásokat. Eleinte féltem ugyan ezekről beszélni neki. Nem akartam megbántani azzal, hogy az ő élete hasonló, de mégis sokkal sivárabb. Mégis mesélnem kellett és ő csillogó szemmel hallgatta történeteimet. Ráadásul már nem a főépületben, hanem a nagyobb lakóknak fenntartott szárnyban lakott, ahol az élet sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb volt.

Ott már nem csak árvák laktak, hanem sokszor a szülők nevelési csődjétől szenvedő nehezen kezelhető, magatartászavaros lányok is. Azok pedig nem kíméltek semmit és senkit. Gyűlöltem őket és magam is, amiért nem tehetek semmit ellenük.

Hetedikesek voltunk, amikor az első gyönyörű pasztellrajzot átnyújtotta a kerítésen. Arra kért őrizzem meg, mert a bent élők nem szeretik és már több rajzát is elloptak vagy tönkretettek. Pedig tényleg csodálatosan rajzolt. Legtöbb képében Varázsorom világára ismertem rá.

Az ő képeinek hatására kezdtem el írni. Sokszor még a tanórákon is. Történeteimben egyre többet és részletesebb képet alkottam Varázsoromról. Bodza, mint tündérkirálynő jelent meg mindben, én magam a hűséges barátként és a gonosz elhivatott ellenségeként voltam jelen.

Általános iskolai ballagásom alkalmából szüleim csodálatos meglepetéssel szolgáltak. A Balaton mellé vittek két hétre, ha jól emlékszem Balatonfüredre. A igazi meglepetés azonban érkezésünket követő napon történt, amikor a szokásos ebéd helyett a vasútállomásra vettük az irányt.

Tisztán emlékszem az állomáson kalapja előtt üldögélő öregemberre, aki tangó-harmonikájával játszott. A mai napig a fülemben van a tico-tico kedves dallama.

Néhány perc várakozás után, aztán megszólalt a hangosbemondó. A vonat Székesfehérvár felől érkezett. Fogalmam sem volt mit keresünk itt, egészen addig a pillanatig, amíg a vonat nagy zöttyenéssel megállt, a légfékek sziszegtek és a második vagon ajtajában megjelent Bodza.

Könnyek szöktek a szemembe, úgy szaladtam elé. 

A következő néhány nap életem legboldogabb napjai voltak.

Ezen a nyáron láttam meg először fürdőruhában. Amikor a parton levetkőzött még a lélegzetem is elállt. Káprázatosan nézett ki. Mellei korához képest sokkal jobban kigömbölyödtek, mint a korunkbeli lányoké. Bőre hófehér volt. Hosszú formás lábain meg-megfeszültek az izmok mozgása nyomán. Feneke még kislányosan lapos volt, de már látszottak rajta az igazi nő formái.

Biztosan állíthatom, hogy ott, abban a pillanatban szerettem bele.

A víz felé tartottunk. Előttem sétált és lágyan ringó csípőjével, hófehér hajával, karcsú alakjával valóban a bodzára emlékeztetett.

Velem ellentétben, akit már sokszor ért nap és egyébként is valamivel barnább bőrű voltam, mint az átlag, őt hamar pirosra sütötte a tomboló nyári nap heve. Szegénykém estére úgy nézett ki, mint a főtt rák.

Egy szobában aludtunk. Örültem neki, hiszen este engem kért meg, hogy a leégésre való, furcsa, habszerű spray-vel bekenjem érzékeny bőrét.

Ujjaim hegye szinte táncolt finom, lágy bőrén. Bekentem a combját, hasát, karjait ő pedig kacagott, ahogy érintésem csiklandozta.

Megfordult, hogy a hátát is kenjem be. Én pedig vidáman teljesítettem óhaját. Amikor a hab teljesen felszívódott hűvös arcomat a hátához nyomtam. Forró volt, szinte már égetett. Éreztem, ahogy az izmok megmozdulnak a bőre alatt.

Felém fordult. És én nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy megcsókoljam. Ajkai puhák voltak, a lehelete édes.

Aztán persze ijedten húzódtam vissza. Azt gondoltam ennyi, eltaszít magától és holnap hazautazik, vissza a rideg, sivár intézetbe, hogy örökre elfelejtse egy barát álnok árulását. Valami bocsánatfélét hebegtem és gyorsan felálltam, hogy visszamenjek a saját ágyamig. El innen, el ebből a szörnyűségből, el a közeléből. Könnyek gördültek végig az arcomon.

Ő pedig ahelyett, hogy sértődötten vagy utálkozva elfordult volna egyszerre mozdult velem. Megragadta a kezem és magához húzott. Ajkai ajkamhoz tapadtak, lágy ívű mellei az enyémhez nyomódtak.

Olyan édes és hosszú volt a csókja, talán így érezhet a virág is, ha rászáll egy kóbor méhecske. Az arcomat tenyerei közzé fogta, tekintetét az enyémbe mélyesztette, fogvatartott csodaszép szemeivel.

Azt mondta szeret.

Én is ezt mondtam, sosem tudtam, tudnék neki hazudni.

Ezzel az élménnyel mentünk haza és ezután még inkább vártuk a hétvégéket, a szabad kimenőket, mely minden lakónak tizennégy éves kora után alanyi jogon járt és az iskola utáni délutánokat. Amikor csak ültünk a kerítés két oldalán és néztük egymást.

Az egész csodaszép történet hirtelen ért véget. A tizenhatodik születésnapomat ünnepeltem, és mint minden jeles családi összejövetelen ezen is ott volt Bodza.

Anyámék nem tudtak a kettőnk között feszülő gyengéd szálról. Nem is hittem soha, hogy egyszer is megértik. Túlságosan konzervatívak voltak hozzá, és minden bizonnyal idővel unokákat akartak.

Nos, ezen a szomorú kora őszi napon tizenegy évvel megismerkedésünk után nálunk volt az ünnepi vacsora.

Boldogok voltunk mind. Én Bodza és az első Varázsorom kisregény elkészülte miatt, Bodza miattam és az első pályázaton díjnyertes grafikája miatt, a szüleim pedig a sikereink miatt.

Szép este volt, még a napok óta szakadó eső sem, tudta kedvemet szegni.

Vacsora után tortát ettünk, utána pedig játszottunk.

Péntek este volt és már majdnem éjfél, amikor elmentünk lefeküdni. A szobámba mindkét ágy már meg volt vetve, de nekünk eszünkbe sem jutott külön ágyban aludni.

Azon az éjszakán megtörtént.

Ez volt életem legjobb és legboldogabb pillanata. Együtt éltük át az elsőt, együtt remegtünk meg. Magamhoz tudtam volna ölelni a világot.

Sajnos elkövettünk egy óriási hibát.

Reggel halk sikolyra ébredtünk fel. A nyitott ajtóban anyám állt, egyik kezében tálcával, a másik kezét a szája elé kapva. Szemei olyan kerekek voltak, hogy tartottam tőle kiesnek a végén. Mi pedig ott feküdtünk az ágyamban, lecsúszott takaróval, meztelenül, összeölelkezve.

A tálca a földre zuhant és anyám, a mindig higgadt és határozott asszony örült dühvel rángatta ki Bodzát az ágyból. Felugrottam volna, de visszakézből olyan pofont kaptam, hogy szemeimet elöntötték a könnyek. Míg kedvesem öltözködött anyám kizavart a fürdőszobába. Mire kiengedett, már Bodzáért jött az árvaház autója.

Még integetni sem tudtam. Ezután bezártak a szobámba.

Hiába való volt, de üvöltöztem, dobáltam a bútoraimat, dörömböltem az ajtón. Senki sem nézett felém.

Hajnalban nem bírtam tovább a bezártságot és kimásztam a második emeleti ablakomon. Az út, amit már többször megjártam, most nem kedvezett nekem. Alig léptem ki, amikor a vizes párkányon megcsúsztam. Még láttam távolodni az ablakom négyszögét, mielőtt elsötétült minden.

Kórházban tértem magamhoz. Anyám kisírt szemmel ült az ágyam mellett. Nem hozta szóba az előző reggelt, de szemében kétféle érzelmet is láttam. A gyermekéért aggódó anyai fájdalmat és a nőtől bűzlő nő iránti undort.

Tudtam, hogy elveszítettem ezzel anyukámat. De az igazi fájdalmat csak akkor tapasztaltam meg, amikor két héttel később sem adott magáról hírt Bodza. Akkoriban sokat sírtam.

Végre, mikor kiengedtek a kórházból és már el tudtam hagyni a házat, az első utam a nevelőotthonhoz vezetett. Tudtam, hogy anyám nem dolgozik éppen és azt hiszem, ha ott lett volna sem érdekel. Bodza hiánya jobban fájt, mint két helyen törött lábam.

Már nem volt ott. Egyszerre megértettem mindent. Miután tőlünk elvitték, anyám vagy az intézmény vezetője elintézte, hogy átvigyék egy másik helyre.

Hiába könyörögtem anyámnak heteken át nem árulta el hová vitték.

Soha többet nem mehettem a nevelő otthonba sem.

Egyik nap megvártam Lujza nénit a már rég nyugdíjas, de a neveltjeitől szabadulni nem tudó nevelőnőt munka után, hogy a segítségét kérjem. Elmondtam neki mindent. Ő pedig egy megsárgult fényképet húzott elő tárcájából.

A képen egy körülbelül velem egyidős, talán egy-két évvel idősebb lány volt fürdőruhában. Mosolygott és fenekét bután kidüllesztve pózolt a kamerának, bár én sejtettem, hogy inkább annak, aki a kamera mögött áll. Alíznak hívták és ő volt Lujza néni egykori kedvese. Még most is elszomorodott, ahogy szerető, idős szemeit a képre vetette. Aztán csak annyit mondott, hogy felejtsem el őt, mert tönkreteheti az egész életemet.

Elveszítettem.

Tizenkilenc voltam, amikor felvettek a színművészetire és egy idős szobrász lakásában laktam. A férfi nem lakott ott, Baja közelében élt egy tanyán. Én egy bárban voltam pultos. Ebből tartottam magam el és fizettem a csekély albérleti díjat.

A szülői házba azóta sem mentem vissza. Csak néha váltok egy-egy telefont apával, anya hallani sem akar felőlem, bár az öregem mindig jótékonyan hazudik, hogy üdvözöl ő is. De tudom, hogy nem. Legutóbb ő vette fel és amikor meghallotta a hangom a vonal megszakadt. Magányos voltam, hiányzott.

Végzős voltam már, amikor megláttam a Blaha Lujzán a metrólejárónál. Egy kisebb társasággal volt, de mire beértem volna őket, felszálltak az érkező szerelvényre. Az ajtóból rám nézett, én mosolyogtam, ő nem. Gyönyörű volt és nyúzott. Fel akartam szállni én is, de kórosan sovány kezeivel a mellkasomhoz ért és visszalökött. Nem értettem. Rá akartam kiabálni, de az ajtó bezárult. A társasága röhögött, nyilván heccnek vélték, de én láttam a szemeiben, hogy baj van.

Hetedikes korában láttam ilyen félelmet a szemében, amikor az első rajzát átadta a kerítésen. A metró elment, én pedig még vagy két órával később is csalódottan és reményt vesztve álltam a lassan kiürülő peronon.

A következő hetekben csak a felkutatásával törődtem. Minden nap kimentem délután a Blahára. A fényképével ellátott papírokat ragasztgattam ki városszerte, amire ráírtam a címem. Hirdetést adtam fel az összes újságban. Kikészültem és többet is ittam a kelleténél. Aztán az egyik reggel a tükörből egy idegen nézett vissza rám. Piától bűzlő, másnapos lehelete egyszeriben felforgatta a gyomrom.

Hirdetéseimre senki sem válaszolt.

Nagyon nehezen ugyan, de sikerült elvégeznem a főiskolát. Nem vágytam rá igazán soha. Azzal, hogy Bodza eltűnt az életemből, eltűntek az álmaim és a vágyaim is. egyetlen hely volt csak, Varázsorom.  

Aztán néhány nappal ezelőtt megcsörrent a telefonom. Ő volt az. A hangjától hevesen kezdett verni a szívem, leizzadtam és le kellett ülnöm, hogy el ne ájuljak.

Segítséget kért tőlem. A Deák téren volt.

Rohantam, ahogy csak bírtam. Mire odaértem a megjelölt fülkéhez, már nagycsapat ember vette körül. A távolból rohammentő hangját hozta a szél. Átverekedtem magam a tömegen.

Ott volt. A földön feküdt hátát a falnak vetve. Elhomályosuló szemeivel rám nézett.

Csak annyit mondott, mielőtt elájult, hogy hiányzott a hátam, hogy hátát nekem vesse. Törékeny, hosszú ujjai között régi mocskos papírt szorongatott. Nagy részét már átitatta a vér, de még mindig ki tudtam venni a telefonszámomat az ő fényképe alatt. Felzokogtam. Fejét az ölembe hajtottam, talán üvöltöttem, nem tudom. A mentősöknek kellett kiszabadítaniuk szorításomból.

A rendőrség szerint prosti vagy táncos esetleg mindkettő volt. A rablásnak álcázott leszámolás pedig igazolta is ezt. Rossz társaságba keveredett, és hiába próbált meg kiszállni, a hűtlenség büntető keze lesújtott rá.

Most, hogy itt ülök és nézem összetört testét tudom, hogy meg fog halni, szinte már érzem a halál közelségét, az életfunkciói már leálltak és csak a gépek tartják életben. Az én hibám. Ha nem esek le, vagy erőszakosabban keresem esetleg hatékonyabban, ha nem hagyom magára akkor, talán most nem így lenne. Most máshol feküdnénk. Ugyan így tartanám a kezét, ő pedig mosolyogna rám. Magához húzna. és ismét megcsókolna.

De ha életében hagytam, hogy magányosan kelljen szenvednie, hát Isten legyen a tanúm, hogy halálában nem hagyom el.

A füzetet nyitva rakta le az éjjeli szekrényre. Mire megkerülte az ágyat már jókora adag morfiumot szívott egy fecskendőbe és belenyomta az infúzió adagolójába. Szemeim előtt a színtelen folyadék vörösen kavargott a szilikon buborékban lévő sóoldatban. A második fecskendővel saját vénáját célozta meg. Arcán átsuhant a szúrás fájdalma és valami meleg, földön és égen túli boldogság.

Bebújt a haldokló lány mellé. Testük összesimult. Arcát a másik nyakába fúrta, kezét a vállára téve csukott szemmel feküdt. Milyen békések, milyen szépek.

Minden bizonnyal az enyém a legmocskosabb és leghálátlanabb meló a világon. Kinéztem az ablakon az éjszakába. Alattam éppen mentő fordult be, éreztem a hívást. Soha sem értettem, hogy egy-egy léleknek miért ilyen sürgős.

Mögöttem a gép felsípolt. Aztán leállt. Kint a nővérszobában azonban még mindig az eredeti állapotot mutatta. Nem akartam, hogy valaki megzavarja őket.

Mire megfordultam már ott álltak mindketten. átkarolták egymás derekát. Szépek voltak és boldogok.

Kaput nyitottam nekik, ők pedig szó nélkül elindultak rajta.

Egy pillanat!

Megálltak mellettem és csillogó szemeikkel rám néztek. A ökölbe zárult kezem nyújtottam feléjük. A felém nyúló fehér, lágy női tenyérbe belejtettem négy, ódon, veretes rézpénzt.

A révésznek!

VÉGE

Azonosság

"Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok."

~ Gyökössy Endre

Minden mozzdulatomra sírva nyikorog az ágy. Egy kicsi szobában fekszem, nem régen ébredtem fel. A vastag sötételőfüggöny résén befolyó sápadt holdfény lassan kúszik ágyékomtól a mellkasom felé.  

Mindig ez van, mert beteg vagyok. A fotofóbia a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Soha sem mehetek a napra, mert elégek. Nem láthatom a napsütötte tópartokat, a fürdőruhás lányokat. Nem érezhetem a meleg simítását a bőrömön. Csak annyiban ismerem a nap melegét, amennyire a tűzkorong eltüntével a betonjárda emlékszik rá. Régen elszomorított, de megtanultam együt élni ezzel és már ismerem az előnyeit is. Barátságot kötöttem az éjszakával.

Nézem a vándorló holdnyalábot. Legközelebb jobban kell vigyáznom. Ahol a hold besüt, ott a nap is. Még szerencse, hogy egyetlen ablakom úgy néz a külvilágra, hogy  a közvetlen napfény soha sem juthasson el ágyamig.

Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába, melytől már hónapok óta nem tudok szabadulni.

És persze ott van a kényszer is, a bűn vágya, a megnyugvás akarata. Rég nem éreztem már félelmet. Nagyon remélem, hogy ez az érzés, amely a torkomban dobogtatja szívem sem az, csak egy átmeneti zavarodottság.

Nehezemre esik elfogadni, de zavarodottságom oka Ő, a bizonytalan férfi, a nap mint nap gondokkal küszködő, szürke, visszahózódó kis mérnök.

Hiányzik. Soha sem ismertem személyesen, mégis amikor egy hosszú éjszaka után végre lefeküdtem aludni a biztonságot nyújtó sötét szobába, csak róla álmodtam. Az ő élete nem olyan, mint az enyém. Az ővé szegényebb, egyhangú és mégis kellemes.

De most elveszett. Hónapok óta nem látom, nem találkozom vele álmaimban. Elment és még egy üzenetet sem hagyott. Kilépett az életemből magamra hagyva, hogy sohasem láthassam a napfényt.

Először gyermekkorunkban találkoztunk, és rögtön szimpatikussá vált, pedig már akkor is egy szerencsétlen volt. Az iskolatársai folyamatosan verték, megalázták, csúfolták. Az apja, az a vadálat, verte mint a cukrász a tortamázat. Minden nap, ha elég részeg volt, akkor többször is, nem emlékezve rá, hogy elmagyarázta e neki az aznapi leckét. Anyja pedig egy gyenge nő volt, akit ha nem vert meg a férje, hát maga ment oda érte. Csak akkor érezte, hogy él, és akkor, ha nézhette, hogy a fiát verik. Keserves lehetett így felnőnie, és engem mindig is dühített a körülötte zajló kegyetlen világ. Szerettem volna megvédeni, mint ahogy sokszor el is képzeltem az éjszakai utcákat járva. Bosszút állni minden egyes pofonért, minden bántó szóért, minden bántó gondolatért, amit el kellett viselnie. De soha sem volt rá lehetőségem ezért, hogy dühömet  és csalódottságomat enyhítsem portyáim során megöltem a legtöbb nálam kisebb élőlényt. Egereket, mókusokat, kutyát, macskát. Darabjaira téptem az elkapott galambokat miközben a rosszakat, barátom kínzóit láttam magam előtt.

Igen. A barátomnak tekintem Őt, mégha sosem találkoztunk. Hiszen ő világában mindig nappal, az enyémben pedig mindig éjszaka van. Talán ezért is félek annyira, hogy szó nélkül hagyott el.

Mi van, ha baja esett?

Mióta nem látom, úrrá lett rajtam a kedvetlenség és a bizonytalanság, ami eddig soha sem volt rám jellemző.

De meg fogom találni akkor is, ha az életembe kerül, akkor is ha mindenkit, aki eddig bántotta meg kell öljek.

Megtaláltam az utat, ahol rájuk bukkanhatok. Néhányukat már meg is találtam. Sírva könyörögtek az életükért, saját vizeletükben fekve kértek bocsánatot tőlem a sok rosszért, amit tettek. Tévedtek. Tőle kellett volna bocsánatot kérniük, míg volt rá lehetőségük, én csak a büntető kéz vagyok és az aggódó barát, aki elkeseredetten keresi elcsámborgott játszótársát.

Eddig kilenc nyomorultat küldtem az ördög színe elé, és kész vagyok még több áldozatot hozni.

Lassan kimászok az ágyból. Elhúzom a függönyt.

Telehold van. Ez valahogy mindig jobb kedvre derít.

Ma beszélek a feleségével. Ha valakinek, hát neki tudnia kell, hol van régi barátom. Tudom, hogy hol lakik. Jártam már ott többször is. Megszámolni sem tudnám hányszor leskelődtem a hevenyészve elhúzott föggönyök közötti résen, ahogy feleségével alszanak közös ágyukban. Hányszor elátkoztam a nőt, aki csúful kihasználja Őt, buta gondolatait és vasakaratát Rá kényszerítve.

Előkeresem a felszerelésem. Ott van az ágy alá dugva a bőrtáska. Le kell térdelnem, hogy elővegyem. Azért raktam ide, hogy szerszámaim érezzék alázatomat minden nap, ha értüknyúlok. Ők az egyetlenek akik előtt főthajtok.. Tudom, hogy megérdemlik tiszteletemet és ha szükség hozza, meg is szolgálják.

Egy félórás séta után odaértem a házhoz. Szép ház volt, ha drága barátom egy félénk, visszahúzódó és megalázott ember is volt, az ízlésén ez nem tükröződött. Igazi palota volt, melyet saját maga tervezett céda feleségének.

Én nem tettem volna.

Megkerültem a házat. Bent égett a villany a függönyök pedig nem voltak behúzva. A düh első hullámát, hála az Istennek vagy az Ördögnek, sikerült kivételes önuralmammal elcsitítani, összegyúrni és új értelemmel felruházni. A bosszúéval.

Amit láttam maga volt a pokol.

Bent barátom felesége meztelenül és gátlástalanul üzekedett egy vadidegen, általam még soha sem látott férfival. Kéj hangja és bűze töltötte be a szobát. Átérződött még a hőszigetelt üvegen is.

Később zokogtak mindketten. Aztán amikor meglátták ezüstfényben csillogó szerszámaimat kiterítve a dohányzóasztalra, magukra öntötték a megbánás hazug álarcát.

De engem nem tudnak megtéveszteni. Én nem Ő vagyok. Én vagyok Az. És a felemelő igazságot most ezek a kötelékeikben tekergőző, szabadulni vágyó kis pondrók is megtanulják.

Mosolyogva kezdek neki a munkának. Félúton eszembe jut, hogy feltegyek egy lemezt. Hát, jóbarátom ízlésessége sajnos a zenére nem terjed ki. Csak nagy nehezen találok egy hallgatható lemezt.

Amikor végre a feleségére is sort tudok keríteni szólal meg a hangszórókból Steppenwolf Born to be wild nótája. A lendülete magával ragad. Olyanná válok hírtelen, mint egy művész.

Később, mikor már hazaértem és sikerült tisztába tennem magam ledőltem az ágyra. Ugyan nem látom a sötételőtől, de hallom a madarak hangjából, hogy feljött a nap. Hanyat feküdtem az ágyban és kérlelni kezdtem a sorsot, végre hozza utamba újra elveszetnek hitt cimborámat.

Az ajtó hatalmas reccsenésel, tokostól szakadt be.

Az ágyon csendesen alvó férfi rémülten ült fel. A hirtelen támadt fény könnyeket csalt a szemébe. Rémülten nézte a beszakadt ajtón keresztül beáramló bizonytalan fekete foltokat.

Valaki azt üvöltötte, hogy ne mozduljon. Nem hallgatott rá. A rémület hajtotta és nem a gondolkodás. Felugrott. Soha életében nem volt egy atléta tipus, most mégis egy mozdulattal az ablaknál termett, a következővel már fel is tépte.

Ha csak egy kicsivel gyorsabb menekülése a biztos halálba vezette volna. Mikor átlépte a párkányt ébredt rá, hogy a harmadik vagy negyedik emeleten lehet. A mélység hívogató illuziója rémült sikolyt varázsolt ajkaira.

Nemigen értette, hogy mit keres itt.

A halálba vezető első lépést azonban erős karok akadályozták meg. Valaki megragadta a gallérját és kíméletlenül visszarántotta az ismeretlen szobába. Feje nagyot koppant a vékony filcszőnyeggel borított padlón, miközben az imént még segítő kezek durván hátracsavarták a karjait. Hallotta a bilincs kattanását.

Hiába kérdezett, senki sem méltatta válaszra. Begyömöszölték egy rendőrségi autóba. A szirénák süvöltöttek. A város, amelyen keresztül száguldtatták ismeretlenül suhant el tekintete előtt. Csak a torkát szorongató rettegést érezte és egy puska hideg csövének nyomát a füle tövén. Szerette volna elhesegetni az érzést, de akárhogyan is próbálta az autó ülésének dörzsölni tarkóját a jeges kör szinte beleégett bőrébe.

Nem kis káromkodást kicsalva az elől utazókból elhányta magát. 

Később egy háromszor hármas gyéren berendezett szobába vitték. Mindenfélét kérdeztek tőle, amikre nem tudott válaszolni. Kérdezték a feleségéről, a főnökéről, a nőről a szomszédjában, volt iskolatársairól.

Furcsák voltak, megijesztették.

Lehetett egy perc, de akár egy óra is mire feladták a kérdezősködést, melyre minduntalan csak azt tudta válaszolni, hogy: nem tudom. Meg, hogy: sajnálom.

A két nyomozó végül felállt az asztaltól és kiment a helyiségből. Nemsokára három egyenruhás jött érte. Összebilincselték kezét lábát, aztán elvezették egy cellába. Útját hangos sustorgás övezte. Olyan volt, mintha rajta kívül mindenki tudná miért van itt. A vádló és gyűlölködő tekintetek elől leszegte fejét.

Egész éjjel ébren volt. A kétszer kettes cella nem nyújtott túl sok teret a mozgásra, így az időt azzal töltött, hogy gyors köröket rótt a falak között. Végül addig könyörgött az őrnek, míg meg nem engedték neki, hogy telefonáljon egyet.

A készülék a cellátol nem messze lógott a falról. Nem kellett bele aprót dobni, a központon keresztül kapcsolták a kért számot.

A feleségét hívta, de az a tizenötödik csörgésre sem vette fel. A vonal szétkapcsolt. Visszavitték a cellájába.

Reggel az egész kihallgatás kezdődött előről. A két nyomozó tovább bombázta unott kérdésekkel, de azt hogy miárt tartják fogva egyikük sem volt hajlandó elárulni.

Már jócskán benevoltak a délutánban, amikor végre nyílt az ajtó és egy magas, feketehajú férfi lépett be rajta hóna alatt egy nagyméretű, barna borítékkal.

Végre minden megváltozott.

Hamarosan kiderült miért van itt.

Állítólag megölt tizenegy embert. Köztük a feleségét, amelynek hírére összeomltt, és a szeretőjét, amitől ordítani támadt kedve.

Követelte, hogy engedjék szabadon, aztán könyörgött, végül erős nyugtatókat kellett adni neki, hogy ne tegyen kárt magában vagy másokban.

Alibit kértek tőle, de még azt sem tudta megmondani, hogy mi történt vele az elmúlt néhány hónapban. Nem hogy egyik vagy másik nap.

Zokogva kérte a nyomozót, hogy pihenhessen.

A férfi végül maga kísérte vissza a cellájába. Szó nélkül terelte be a rácsos ajtón és búcsúszó nélkül távozott, a boríték még mindig a hóna alatt volt.

Végre megtaláltam. Azt, hogy mi történt vele eddig nem sikerült kiderítenem, de legalább tudom, hogy él. Nekem ez a legfontosabb.

Nagyon sokat aludtam. Valami nem stimmel velem. Gyenge vagyok és közömbös. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha valaki egyszerüen csak kitörölte volna az agyamból az érzelmeket.

Üres vagyok.

Nehezen ébredtem fel és kábának éreztem magam. Álmomban viszont láttam Őt. Egy kicsi szobába van bezárva, nagy bajban lehet. Szüksége van rám.

El kell mennem érte, de nem találom a szerszámaimat. Se az ágy alatt, se a szekrényben nincs. Nincs a párna alatt, a dohányzó asztalon, nincs a konyhában, nincs a fürdőben.

Aztán bevillant, hogy amikor elindultam visszafelé nekiütköztem egy nőnek. Talán akkor eset ki a táska a zsebemből.

Tenyeremmel dörzsölöm a szemeimet. Nem emlékszem a nőre, csak hogy annak ellenére, hogy majdnem fellöktem kedvesen mosolygott, talán még kérdezett is valamit. Nem emlékszem.

Mióta Ő nincs velem álmaimban teljesen szétestem.

Alig bírok visszamászni az ágyamba. Még emlékszem az örvényre, ami beszippant az álmok világába.

Alig másfél órát sikerült aludnia, aztán felpattant a szeme. Fel akarta hívni ismét a feleségét, de eszébe jutottak a nyomozó szavai: "Sajnálom, de nincs módomban felhívni a feleségét, mert halott. Maga ölte meg!"

Látta maga előtt az asszony tekintetét, a lobot vetett vágyat a sötét szemekben, érezte az illatát, halotta a sóhajt, ahogy elhagyja ajkait.

Tiszta erejéből nekirohant a rácsnak, aztán mégegyszer és mégegyszer. Végül a fogda orvosa tűt döfött a karjába, de csak azután, hogy végre sikerült a két őrnek lefogni.

Ismét a kis kihallgató szobában ült a magas nyomozóval. Most is ugyan azok a kérdések, ugyan azok a vádak.

Kapott egy ügyvédet is, de az nem jött még meg.

Csak hallgatott. Ezredszer is, hogy mikor, kivel, mi történt. Elege volt már az egészből.

Semmire sem válaszolt. Végül a nyomozó felállt és az elengedhetetlen kelléket, a barna borítékot felszakította és az asztalra dobta.

Lassan nyúlt értük, de örökre megbánta. A borítékban vagy harminc fekete-fehér a/4-es fénykép lapult.

Mind az áldozatokról készült. Rengeteg volt mindegyiken a vér. El sem hitte, hogy ennyi vér van egy emberben. Csak rakta egyiket a másik alá, szemeiből könny csorgott és rázta a fejét.

Ez nem ő volt, ilyet ő nem tehet. Az utolsó hat képen a felesége volt. Szörnyű képek voltak. Nem bírta a látványt.

Üvöltve ugrott fel, de a láncok lefogták, így hát a fejével támadt az asztallapra. Több helyen felszakadt a bőr, mire sikerült ismét az orvosnak lenyugtatnia.

Eddig ez volt a legrosszabb álom. Nem is értem. Hiszen Ő nem gyilkos, én tettem. Akkor vajon miért akarják ráverni a balhét?

Cselekednem kell.

A rendőrség nem volt túl messze. Simán besétálltam, ilyenkor egyébként sincsenek sokan bent, de az akevés is aki dolgozott nemigen foglalkozott a jelenlétemmel.

Könnyen rá akadtam. Még annak ellenére is, hogy napok óta, mióta végre újra megtaláltam Őt, kába vagyok kicsit.

Egy kicsi kihalgató szobában találtam rá. Az asztalra borulva aludt. Előtte kiterítve feküdtek a képek.

Tudom, hogy nem illendő, de mosolyt csalnak az arcomra az emlékek. Mindegyik műalkotás. Főleg szerencsétlen barátom felesége. Az igazán jól sikerült.

Leültem az asztal másik oldalára. Mindig is meglepett, hogy a hivatalos épületek berendezésénél mennyire keveset adnak az emberek a kényelemnek és az ízlésességnek. Ez a szoba is úgy ahogy van ocsmány. A két jelentéktelen és kényelmetlen szék, ennél a seszínű asztalnál. Ráadásul mindegyik lecsavarozva.

Mintha az itteni emberek legalábbis kevesebb időt töltenének itt, mint otthon. Pedig ez nem igaz. Egyikük másikuk legszívesebben haza sem menne.

Az asztalra könyökölök úgy nézem az alvó cimborámat. Szánalmat és meglepőmód haragot érzek iránta.

Ez új. Soha sem hittem volna, hogy valaha is haragudni fogok rá.

Erősen markolom meg a válát és kíméletlenül megrázom. Felébred. Látom a szemén, mennyire elgyötört. Néz rám. Csodálkozik.

Mosolygok.

Ő pedig azt mondja. Én már láttalak, szoktam rólad álmodni. Olyan jó érzés ez. Tenyerembe fogom az arcát úgy válaszolok. Én is testvérem.

De hát… kezdene bele valamilyen bizonytalan mondatba. Hallgass! Előzöm meg. Gyenge vagy ehhez, hogy elviseld. Majd én vállalom a terheidet barátom. Ez itt nem neked való. Még mondana valamit, de aztán elalszik ismét. Senki sem veszi észre, ahogy kisétálunk az épületből. Hazaviszem. Befektettem az ágyamba. Az Ő súlya alatt meg sem nyikordulnak a deszkák.

Sajnálom szegényt, hogy ilyen gyenge és félénk.

Lassan hajnalodik. Hátat fordítok az alvó testnek és elindulok kifelé a házból. Mire feljön a nap vissza kell érnem az örsre.

Az asztalra van hajtva a fejem. Érzem a képeken a tinta szagát. Kicsit hasonlít a vérére. Lassan emelem a fejem. Egyenesen a nyomozó szemébe nézek. Látom, hogy látja a változást. Halkan beszélek, de a nyomozó tekintetében a fellengzés helyét átveszi a rémület.

Én tettem nyomozó. Vegye le a láncokat és megmutatom hogyan.. Nevetésemre többen a szoba felé kapják a fejüket.

VÉGE