Sosem volt ellenemre kiöltözni, bár viszonylag ritkán van rá lehetőségem. Sem a munkám, sem a társaságom nem követeli meg az elegancia ezen formáját. Engem például soha sem zavart a nyakkendő. Emlékszem még gyermekkoromból, ha valamilyen oknál fogva apámnak nyakkendőt kellett kötnie egész idő alatt majd meg bolondult.
Akkoriban nem értettem, hogy környezetemben a legtöbb kultúrmadzagos figura miért tűri tömzsi mutatóujját a gallér és a nyak közé. Aztán megértettem, hogy ezzel azt akarták jelezni egymás között: "fojtogat ez a vacak, ti nem akarjátok levenni?"
Pedig valójában csak az ingen és annak gallérján múlik az egész. Ezért szeretek magamnak vásárolni inget. Nem mintha bárki is inget akarna nekem venni.
Azonban el kell áruljam, hogy nekem is igénybe kellett vennem az internetet, hogy egy tisztességes háromszögletű, ami egyébként trapéz, csomót kössek elegáns, vékonyszabású, bézs színű nyakkendőmre. Büszkén néztem a csomót, mert jó lett, így hát bátran ajánlhatom mindenkinek ezt a segítségforrást.
Na igen, hogy miért is öltöztem ki.
Egy állami intézmény személyi és jóléti ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozom. Sok ember számára jelentéktelen, de mégis nélkülözhetetlen, és ami fontosabb, számomra érdekes területen végzem a munkám. Hozzám tartoznak az állami árvaházakból és nevelő intézetekből szabaduló vagy kitessékelt fiatal hölgyek, urak segítése, göröngyös útjuk egyengetése a boldogulásig. Amolyan szociális munkásnak nevezem magam az egyszerűség kedvéért. Most is legalább kétszáz kétszázhúsz folyamatban lévő ügyem van.
Szeretném leszögezni, hogy szeretem a munkám. Ez által szeretem az embereket is, akikkel összehoz a sors. Ügyfeleim egy részével, főként, akik itt próbálnak boldogulni a fővárosban, azt lehet mondani kis túlzással, hogy napi kapcsolatban állok.
Szóval az osztályvezető asszony körülbelül egy éve hirtelen, bármilyen betegségre vonatkozó előjelek nélkül, meghalt. Elég ijesztő volt, hiszen szinte egyik napról a másikra gennyes fekélyek jelentek meg a testén. A modern orvoslás leesett állal és behúzott farokkal állt a problémával szemben és nézte végig ennek a közel sem kedves asszonyság kínhalálát. Nem sokan siratták meg sem az ügyfelei, sem a családja, sem a kollégái közül. Én sem. Sőt igazából a pokolra kívántam.
Lényeg a lényeg meghalt. Így kaptunk magunk fölé egy igen megnyerő modorú urat. A munkakörülmények érkezésével pozitív irányba változtak.
Hozzáteszem nem csak a modora volt megnyerő. Az irodában dolgozó kolleginák ódákat zengtek az új főnök sármjáról, az deli alkatáról, az őszülő, centis hajáról. Nyílt titok volt, hogy több hölgy is felajánlotta kegyeit neki, de ő, mint egy kőszikla, utasította vissza ezeket az ajánlatokat jelentőségteljesen mutatva karikagyűrűjét.
Mit ne mondjak, ha nem lennének körülöttem is igen kellemes teremtések, akik valljuk be, sok emberben ébresztenek bűnös vágyakat, akkor magam is rápróbálkoznék egyik másik hölgyre.
Sőt egyikükkel volt is egy rövid ideig tartó, de annál bőségesebb kapcsolatom. Nos, most rám sem néz. Nem nagyon érdekel.
Szóval, ez az úriember bevezette nálunk a negyedévenkénti különböző értékelő összejöveteleket, melyek vége valamilyen fogadás szokott lenni, ahová mindenki magával hozhatja kedvesét, feleségét. Mindezt azért, hogy jobb, közvetlenebb legyen a kapcsolat a kollégák és azok családtagjai között. Mélységesen egyetértek a gondolattal. Igaz én még soha sem vittem senkit, mint ahogy a főnökünk sem. Ez bizonyos pletykákat indított el, melyek megcáfolására nevezzük a főnököt X úrnak, azt találta ki, hogy az osztály különböző csoportjainak a vezetőjét meghívta saját lakására egy kellemes vacsora közös elfogyasztására.
Így kerültem abba a helyzetbe, hogy ismét nyakkendőt kellett kötnöm.
Az utolsó simításokat a nagy állótükör előtt végeztem el. Fekete Armani öltönyömmel, bézs mellényemmel és nyakkendőmmel kitűnően mutatott fekete ingem. Elpróbáltam a legmegnyerőbb mosolyomat, mely egy vékony csíkban engedte kivillanni tökéletesen fehér fogaimat. Utálom a sárga fogakat, ezért sem iszok soha kávét vagy gyújtok rá. Egyetlen apró hibától eltekintve, melyet borotválkozás közben vétettem nyakamon, tökéletesnek találtam az összképet. Sokan mondták már, hogy pontosan úgy nézek ki, mint George Clooney, csak én magasabb vagyok.
Egyet kellett értenem ezekkel az emberekkel.
Felvettem elegáns Cornavin karórámat, mellyel még egy éve leptem meg magam. Örömmel nyugtáztam, hogy az óra ára maga egy átlagember egyhavi nettó bére. Ékszert nem hordtam. Nem illik egy igazi alfahímhez, aminek mindig is tartottam magam. Felhúztam a lábamra egy David Balazic tükrös modellt, ettől a cipészmestertől van több is, felkaptam a Lexus kulcsait, bezárkóztam és elindultam át a városon X úr rezidenciája felé.
Körülbelül háromnegyed óra volt átvergődni A-ból B-be. Kicsit meg is dorgáltam magam, hogy elfeledkeztem az ötórás csúcsról.
Mindegy is. A lényeg, hogy kicsivel a megbeszélt idő előtt fordultam be a Napraforgó utcába. A házat könnyen megtaláltam. Eredeti Bauhaus stílusban épült, hatalmas kertel és kettős garázzsal. X úr jó ízlésére vallott maga a ház is és az előtte terpeszkedő angol-kert valamint a hatalmas tuják, melyek a házkörül állva obeliszkként őrizték annak nyugalmát.
A kellemesen kialakított, alacsony kerítéssel övezett, terméskővel borított parkolóban már állt néhány autó. Örültem neki, hogy nem én vagyok az első.
A ház falai is terméskőből voltak. Szemből kellemes kiszögellések és furcsa rombusz illetve félkör alakú ablakok gyarapították kellemes benyomását. A bejárati ajtó is szokatlan hullámforma volt. A nyers kő színével tökéletesen harmonizáltak az ébenszínű, tölgy vagy fenyő nyílászárók. Elismeréssel kellett adózzak házigazdánknak. A legmeglepőbb azonban a kellemes füstillat volt, mely a hűvös levegőben megülte az egész telket. Arra gondoltam volna, hogy gázfűtéses az épület.
Úgy tűnt tévednem kellett.
Alacsony lépcsősor vezetett fel a bejárati ajtóig, ebből gondoltam, hogy ebben a házban minden a kényelmet szolgálja.
Megálltam az ajtó előtt. Megmozgattam vállaimat, hogy a bennem bujkáló kevéske feszültség is kiszálljon a gyenge, fagyos széllel. Már éppen nyúltam volna a különös formájú réz kopogtató felé, amikor az ajtó feltárult előttem.
Elakadó lélegzettel mértem végig a szemben álló gyönyörű gesztenyebarna hajú nőt. Szemtelenül fiatalnak tűnt és tökéletesnek. Szolid sminkje tökéletes kontrasztot alkotott sápadt bőrével és halványzöld, strass és swarovski kövekkel díszített ruhájával.
Maga volt a megtestesült bujaság. Kibuggyanni akaró keblei és kecses alakja agg férfiak fantáziáját is megmozgatta volna. Hangja akár a turbékoló galambé, búgott.
Megismerkedésünk pillanatában tudtam, hogy ez a nő veszélyes és érteni kezdtem miért nem hozta magával X úr soha.
Beinvitált.
A ház belseje teljesen lenyűgözött. Volt egy elképzelésem a berendezésről, amikor a házra néztem, de be kell látnom ismételten tévednem kellett. Csalódásom mindenképpen pozitív volt. Az általam gondolt kép darabjaira hullott. A ház külleme alapján feltételeztem a berendezés leginkább lágy eleganciával átitatott modern és klasszikus kevertstílusú bútorokból és hatalmas bőr ülőgarnitúrákból fog állni.
Lenyűgözött a látvány. Minden helyiségben nehéz, rusztikus, tömörfa bútorok álltak főként öreg- illetve bíbortölgy színben. X úr felesége mindent megmutatott és csillogó szemmel mesélte el minden egyes darab történetét. Meglepetésemre egyik sem volt százötven évesnél fiatalabb. A históriákat hallgatva az a borzongató érzésem támadt, hogy X úr felesége jelen volt minden darab születésénél és kalandos útjaik állomásainál. Elhesegettem ezt a bizarr gondolatot.
Eközben X úr fel alá járkált az egyre szaporodó vendégek között. Italt hozott, beszélgetett, néha beszállt ő is egy-két bútor vagy festmény történetének mesélésébe.
Az este kellemesen telt. Néhány vendég elvonult X úrral a biliárdterembe. A hölgyvendégek és én bájos házigazdánk mellett maradtunk. Soha sem kötött le a biliárd, bár profin játszom, hozzá tartozik az imázsomhoz, akár csak az aikido vagy a szépirodalom.
Nyolc körül járhatott már az idő, amikor belépett az egyébként hatalmas nappaliba, egy fiatal hölgy a Csengetett Mylord-ból megszokott angol cselédruhában.
Nem először nyűgözött le a ház ma este.
Mikor besétáltunk az étkezőbe, már az asztalon volt az első fogás. Tatár-bifsteak pirítóssal. Kellemes volt, akár csak a teríték. Először az evőeszközt ezüstnek hittem, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Kicsit csalódtam ugyan, de a Herendi étkészlet hamar kárpótolt ezért. A gyönyörű kivitelezésű ajkai kristálypoharakat már meg sem merem említeni.
Egyetlen ember nem evett semmit, az pedig vendéglátónk neje volt, ő sajnos már hat után nem ehet. Senki sem rótta fel neki.
Kábé a vacsora felénél tartottunk, melyet csak az égig tudnék magasztalni, amikor egyik osztályvezetőnk felesége, aki mellesleg házgazdánk párja mellett foglalt helyet ivás közben elejtette poharát.
Szinte sírni tudtam volna a darabjaira hulló csodálatos kivitelezésű kristályremekmű láttán.
Azonban házigazdánkat és csodálatos nejét ez az aprócska malőr a legkisebb mértékig sem zavarta. X úr felesége kecses kezeivel felemelt egy pindurka csengőt és megrázta.
Hamarosan megérkezett a szolgáló, aki gyors mozdulatokkal összekapkodta a törött cserepeket. Talán ideges lehetett, de az egyik darabbal mélyen a tenyerébe vágott. Halkan felsikkantott és valószínűleg a melléhez akarta szorítani sérült kezét, de háziasszonyunk gyorsabb volt. Villámgyorsan elkapta a visszahúzódó kezet és a vérző sebet az ajkaihoz szorította.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettünk venni. Amikor pedig kéjesen felnyögött többen elejtették a villájukat. Láttam a szemekben a vegyes érzelmeket. Az utálat, az ijedség és az undor keverékét. És mintha két felvillanó, nem éppen normális méretű, hófehér szemfogat is láttam felvillanni, ahogy eltolta magától kedves vendéglátónk beosztottja kezét.
Házigazdánk az eset közben éppen mesélt a társaságnak. Oda sem nézett csak egyszerűen egy selyemszalvétát lendített oda kedvesének, majd befejezte a vicces történetet.
Néhányan erőltetetten felkacagtak, de a legtöbben még mindig zavartan ültek csak. A magam részéről őszinte nevetésbe törtem ki.
Sajnos az eset után a legtöbb vendég rögtön a vacsora végeztével hazament.
Körülbelül még három órát maradtam ezután. Beszélgettünk és biliárdoztunk. Maga az asztal és a terem minden elképzelésemet felülmúlta. Nem elég, hogy egy eredeti Chevilotte asztal volt elefántcsont golyókkal, de a szoba egy hadtörténati múzeummal is felért. Volt ott Morion sisak, svájci 1989-es puskaszurony, 16. század végi alabárd, 18. századi indonéz kris és még sorolhatnám. Eredetiségükben nem volt okom kételkedni.
Végül éjféltájban, utolsóként hagytam el a házat.
A kocsim felé tartva felállt a tarkómon a szőr és a hátamon egy pontban olyan volt, mintha valaki tüzes vasat nyomott volna.
Megfordultam. Az emeleti szoba ablakában állt és engem nézett. A szoba sárga fénye megvilágította nemes vonású arcélét. Néhány pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Aztán apró főhajtással megpördültem és elhagytam az udvart. A borzongás egészen a kovácsoltvas kapuig kitartott, miközben a murva baljóslatúan ropogott a gumik alatt.
Kifordultam a Napraforgó utcából, amikor lehullott az év első hópelyhe. Mintha csak bosszantani akarna a tél ezt az egyet még sok millió követte.
****
Néhány nappal később felhívtam az egyik ügyfelemet. Bejött az irodába. Dolgunk végeztével aztán meghívtam magamhoz másnapra vacsorára. Mivel pont péntek volt nem kellett egyikünknek sem dolgoznia, így hát hamar ráállt a dologra.
Hazafelé beszaladtam néhány helyre.
Vettem hagymát, répát, petrezselymet, zellert, kaprot. Egy üveg száraz vörösbort, lisztet, túrót és egy tízes, papírtartós tojást.
Kártyával fizettem a blokkot pedig az ajtó melletti kukába dobtam. Félúton jártam már hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy vennem kellett volna egy tizenkettes durex-et is. Na sebaj.
Öt óra volt. Volt még vagy két, két és félórám vendégem érkezéséig. Vettem egy friss zuhanyt aztán farmert és egy bordó szaténinget húztam magamra. Mezítláb, egy indonéz szalmapapucsban lötyögtem ki a konyhába.
Komótosan hozzáláttam a zöldségek tisztításának, aprításának és az alaplé elkészítésének. Hagyma aprítás közben a húson járt az agyam. Lassan annak is nekiállhatok.
Alig múlt el hatóra, amikor megszólalt a csengő.
Adél fél-nyolc körülre ígérte magát, így aztán ötletem sem volt ki lehet az ilyenkor pláne, hogy ehhez hasonló alkalmakkor hívok ide vendéget. Más pedig felém sem néz.
Kinyitottam a bejáratot. Ilyen meglepetés még soha sem ért. Alig fél méterre tőlem a folyosó falának támaszkodva X úr felesége állt mosolyogva, talpig feketében, vörösrerúzsozott, érzéki ajkakkal.
"Beenged?" Szemében valami megfoghatatlan vad vágy csillant. "Természetesen." Hangom megremegett egy kicsit amikor elhagyta szám a válasz. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút.
Ha nem lenne ilyen önuralmam, mint ami van, valószínűleg ott az ajtóban nekiestem volna.
Beengedtem, aztán hívtam Adélt, hogy váratlanul haza kell utaznom, mert családi gondjaim akadtak. Megértette, de éreztem a csalódottságot a hangjában. "Bepótoljuk!" Mondtam. Örömmel nyugtáztam, hogy nincs ellenére.
X úr felesége kérés nélkül is otthon érezte magát. Jött-ment a lakásban, nézelődött, megdicsérte az ízlésemet. Én csak ültem a kanapén és néztem kecses járását, kellemes idomait. Leginkább feszes, hófehér combja tetszett, mely minden lépésnél elővillant magasan hasított szoknyája alól.
Váratlan ötlettől vezérelve megszólaltam: "Egy szál meghúzódott a ruháján." Rám nézett hatalmas barna szemeivel. "Valóban?" Mosolyt eresztettem felé. "A hátán, kedves. A szobában van tükör, nézze csak meg."
Nem tette. Nem lepett meg vele. Hiszen amikor náluk voltam is feltűnt, hogy tökéletes sminkje és külleme ellenére egyetlen tükröt sem láttam.
"Éhes?"
"Mint a farkas!" – búgta.
Kimentem a konyhába és folytattam a zöldségek darabolását. Szinte észre sem vettem, amikor mögém lépett, csak az ujjai érintésére a nyakamon rezdültem össze.
Megfordultam. Felkacagott ijedségemen látni engedve hatalmas szemfogait. Aztán kikerekedett, rémült szemekkel nézett rám, majd a cseresznyefa markolatú konyhakésre a mellkasában. Nem volt tökéletes a szúrás, mert nem bénult meg azonnal. Hátrált néhány lépést rogyadozó lábain mire elzuhant a padlón.
Kezembe vettem a hentesbárdot és lecsaptam a fejét.
Fantasztikus vadast készítettem omlós húsából.
Következő hétfőn X úr nem jelent meg a munkahelyén. Mindenki aggódott. Szerdán kaptuk a hírt, hogy saját otthonában találták meg szegényt holtan. Az orvostudomány a fejét vakargatta és végül felnőtt korban kialakult, gyors lefolyású progériának minősítette szegény pára villámgyors megöregedését és halálát.
Hárman tudtuk csak az igazat, ebből ketten már halottak. Mosolyogtam.
Hét végével kinevezték az új, minden tekintetben a legjobban megfelelő embert X úr helyére. Úgy tettem, mint aki vonakodik elfogadni a posztot, de azért beadtam a derekam. Az első dolgom az volt, hogy új irodámat átrendeztem és kényelmesen elnyúltam bőrfotelemben. Lassan beesteledett és a kedves beosztottjaim el kezdek szállingózni hazafelé. Kinéztem az ablakon. Végre a hóesés is elállt.
Felemeltem a telefonkagylót és tárcsáztam a számot. A harmadik csengés után kellemes női hang szólt bele. "Igen?"
- Drága Adél, lenne kedve ma eljönni hozzám vacsorára?
VÉGE
