2011. március 25., péntek

Különös estebéd

Sosem volt ellenemre kiöltözni, bár viszonylag ritkán van rá lehetőségem. Sem a munkám, sem a társaságom nem követeli meg az elegancia ezen formáját. Engem például soha sem zavart a nyakkendő. Emlékszem még gyermekkoromból, ha valamilyen oknál fogva apámnak nyakkendőt kellett kötnie egész idő alatt majd meg bolondult.
Akkoriban nem értettem, hogy környezetemben a legtöbb kultúrmadzagos figura miért tűri tömzsi mutatóujját a gallér és a nyak közé. Aztán megértettem, hogy ezzel azt akarták jelezni egymás között: "fojtogat ez a vacak, ti nem akarjátok levenni?"
Pedig valójában csak az ingen és annak gallérján múlik az egész. Ezért szeretek magamnak vásárolni inget. Nem mintha bárki is inget akarna nekem venni.
Azonban el kell áruljam, hogy nekem is igénybe kellett vennem az internetet, hogy egy tisztességes háromszögletű, ami egyébként trapéz, csomót kössek elegáns, vékonyszabású, bézs színű nyakkendőmre. Büszkén néztem a csomót, mert jó lett, így hát bátran ajánlhatom mindenkinek ezt a segítségforrást.
Na igen, hogy miért is öltöztem ki.
Egy állami intézmény személyi és jóléti ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozom. Sok ember számára jelentéktelen, de mégis nélkülözhetetlen, és ami fontosabb, számomra érdekes területen végzem a munkám. Hozzám tartoznak az állami árvaházakból és nevelő intézetekből szabaduló vagy kitessékelt fiatal hölgyek, urak segítése, göröngyös útjuk egyengetése a boldogulásig. Amolyan szociális munkásnak nevezem magam az egyszerűség kedvéért. Most is legalább kétszáz kétszázhúsz folyamatban lévő ügyem van.
Szeretném leszögezni, hogy szeretem a munkám. Ez által szeretem az embereket is, akikkel összehoz a sors. Ügyfeleim egy részével, főként, akik itt próbálnak boldogulni a fővárosban, azt lehet mondani kis túlzással, hogy napi kapcsolatban állok.
Szóval az osztályvezető asszony körülbelül egy éve hirtelen, bármilyen betegségre vonatkozó előjelek nélkül, meghalt. Elég ijesztő volt, hiszen szinte egyik napról a másikra gennyes fekélyek jelentek meg a testén. A modern orvoslás leesett állal és behúzott farokkal állt a problémával szemben és nézte végig ennek a közel sem kedves asszonyság kínhalálát. Nem sokan siratták meg sem az ügyfelei, sem a családja, sem a kollégái közül. Én sem. Sőt igazából a pokolra kívántam.
Lényeg a lényeg meghalt. Így kaptunk magunk fölé egy igen megnyerő modorú urat. A munkakörülmények érkezésével pozitív irányba változtak.
Hozzáteszem nem csak a modora volt megnyerő. Az irodában dolgozó kolleginák ódákat zengtek az új főnök sármjáról, az deli alkatáról, az őszülő, centis hajáról. Nyílt titok volt, hogy több hölgy is felajánlotta kegyeit neki, de ő, mint egy kőszikla, utasította vissza ezeket az ajánlatokat jelentőségteljesen mutatva karikagyűrűjét.
Mit ne mondjak, ha nem lennének körülöttem is igen kellemes teremtések, akik valljuk be, sok emberben ébresztenek bűnös vágyakat, akkor magam is rápróbálkoznék egyik másik hölgyre.
Sőt egyikükkel volt is egy rövid ideig tartó, de annál bőségesebb kapcsolatom. Nos, most rám sem néz. Nem nagyon érdekel.
Szóval, ez az úriember bevezette nálunk a negyedévenkénti különböző értékelő összejöveteleket, melyek vége valamilyen fogadás szokott lenni, ahová mindenki magával hozhatja kedvesét, feleségét. Mindezt azért, hogy jobb, közvetlenebb legyen a kapcsolat a kollégák és azok családtagjai között. Mélységesen egyetértek a gondolattal. Igaz én még soha sem vittem senkit, mint ahogy a főnökünk sem. Ez bizonyos pletykákat indított el, melyek megcáfolására nevezzük a főnököt X úrnak, azt találta ki, hogy az osztály különböző csoportjainak a vezetőjét meghívta saját lakására egy kellemes vacsora közös elfogyasztására.
Így kerültem abba a helyzetbe, hogy ismét nyakkendőt kellett kötnöm.
Az utolsó simításokat a nagy állótükör előtt végeztem el. Fekete Armani öltönyömmel, bézs mellényemmel és nyakkendőmmel kitűnően mutatott fekete ingem. Elpróbáltam a legmegnyerőbb mosolyomat, mely egy vékony csíkban engedte kivillanni tökéletesen fehér fogaimat. Utálom a sárga fogakat, ezért sem iszok soha kávét vagy gyújtok rá. Egyetlen apró hibától eltekintve, melyet borotválkozás közben vétettem nyakamon, tökéletesnek találtam az összképet. Sokan mondták már, hogy pontosan úgy nézek ki, mint George Clooney, csak én magasabb vagyok.
Egyet kellett értenem ezekkel az emberekkel.
Felvettem elegáns Cornavin karórámat, mellyel még egy éve leptem meg magam. Örömmel nyugtáztam, hogy az óra ára maga egy átlagember egyhavi nettó bére. Ékszert nem hordtam. Nem illik egy igazi alfahímhez, aminek mindig is tartottam magam. Felhúztam a lábamra egy David Balazic tükrös modellt, ettől a cipészmestertől van több is, felkaptam a Lexus kulcsait, bezárkóztam és elindultam át a városon X úr rezidenciája felé.
Körülbelül háromnegyed óra volt átvergődni A-ból B-be. Kicsit meg is dorgáltam magam, hogy elfeledkeztem az ötórás csúcsról.
Mindegy is. A lényeg, hogy kicsivel a megbeszélt idő előtt fordultam be a Napraforgó utcába. A házat könnyen megtaláltam. Eredeti Bauhaus stílusban épült, hatalmas kertel és kettős garázzsal. X úr jó ízlésére vallott maga a ház is és az előtte terpeszkedő angol-kert valamint a hatalmas tuják, melyek a házkörül állva obeliszkként őrizték annak nyugalmát.
A kellemesen kialakított, alacsony kerítéssel övezett, terméskővel borított parkolóban már állt néhány autó. Örültem neki, hogy nem én vagyok az első.
A ház falai is terméskőből voltak. Szemből kellemes kiszögellések és furcsa rombusz illetve félkör alakú ablakok gyarapították kellemes benyomását. A bejárati ajtó is szokatlan hullámforma volt. A nyers kő színével tökéletesen harmonizáltak az ébenszínű, tölgy vagy fenyő nyílászárók. Elismeréssel kellett adózzak házigazdánknak. A legmeglepőbb azonban a kellemes füstillat volt, mely a hűvös levegőben megülte az egész telket. Arra gondoltam volna, hogy gázfűtéses az épület.
Úgy tűnt tévednem kellett.
Alacsony lépcsősor vezetett fel a bejárati ajtóig, ebből gondoltam, hogy ebben a házban minden a kényelmet szolgálja.
Megálltam az ajtó előtt. Megmozgattam vállaimat, hogy a bennem bujkáló kevéske feszültség is kiszálljon a gyenge, fagyos széllel. Már éppen nyúltam volna a különös formájú réz kopogtató felé, amikor az ajtó feltárult előttem.
Elakadó lélegzettel mértem végig a szemben álló gyönyörű gesztenyebarna hajú nőt. Szemtelenül fiatalnak tűnt és tökéletesnek. Szolid sminkje tökéletes kontrasztot alkotott sápadt bőrével és halványzöld, strass és swarovski kövekkel díszített ruhájával.
Maga volt a megtestesült bujaság. Kibuggyanni akaró keblei és kecses alakja agg férfiak fantáziáját is megmozgatta volna. Hangja akár a turbékoló galambé, búgott.
Megismerkedésünk pillanatában tudtam, hogy ez a nő veszélyes és érteni kezdtem miért nem hozta magával X úr soha.
Beinvitált.
A ház belseje teljesen lenyűgözött. Volt egy elképzelésem a berendezésről, amikor a házra néztem, de be kell látnom ismételten tévednem kellett. Csalódásom mindenképpen pozitív volt. Az általam gondolt kép darabjaira hullott. A ház külleme alapján feltételeztem a berendezés leginkább lágy eleganciával átitatott modern és klasszikus kevertstílusú bútorokból és hatalmas bőr ülőgarnitúrákból fog állni.
Lenyűgözött a látvány. Minden helyiségben nehéz, rusztikus, tömörfa bútorok álltak főként öreg- illetve bíbortölgy színben. X úr felesége mindent megmutatott és csillogó szemmel mesélte el minden egyes darab történetét. Meglepetésemre egyik sem volt százötven évesnél fiatalabb. A históriákat hallgatva az a borzongató érzésem támadt, hogy X úr felesége jelen volt minden darab születésénél és kalandos útjaik állomásainál. Elhesegettem ezt a bizarr gondolatot.
Eközben X úr fel alá járkált az egyre szaporodó vendégek között. Italt hozott, beszélgetett, néha beszállt ő is egy-két bútor vagy festmény történetének mesélésébe.
Az este kellemesen telt. Néhány vendég elvonult X úrral a biliárdterembe. A hölgyvendégek és én bájos házigazdánk mellett maradtunk. Soha sem kötött le a biliárd, bár profin játszom, hozzá tartozik az imázsomhoz, akár csak az aikido vagy a szépirodalom. 
Nyolc körül járhatott már az idő, amikor belépett az egyébként hatalmas nappaliba, egy fiatal hölgy a Csengetett Mylord-ból megszokott angol cselédruhában.
Nem először nyűgözött le a ház ma este.
Mikor besétáltunk az étkezőbe, már az asztalon volt az első fogás. Tatár-bifsteak pirítóssal. Kellemes volt, akár csak a teríték. Először az evőeszközt ezüstnek hittem, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Kicsit csalódtam ugyan, de a Herendi étkészlet hamar kárpótolt ezért. A gyönyörű kivitelezésű ajkai kristálypoharakat már meg sem merem említeni.
Egyetlen ember nem evett semmit, az pedig vendéglátónk neje volt, ő sajnos már hat után nem ehet. Senki sem rótta fel neki.
Kábé a vacsora felénél tartottunk, melyet csak az égig tudnék magasztalni, amikor egyik osztályvezetőnk felesége, aki mellesleg házgazdánk párja mellett foglalt helyet ivás közben elejtette poharát.
Szinte sírni tudtam volna a darabjaira hulló csodálatos kivitelezésű kristályremekmű láttán.
Azonban házigazdánkat és csodálatos nejét ez az aprócska malőr a legkisebb mértékig sem zavarta. X úr felesége kecses kezeivel felemelt egy pindurka csengőt és megrázta.
Hamarosan megérkezett a szolgáló, aki gyors mozdulatokkal összekapkodta a törött cserepeket. Talán ideges lehetett, de az egyik darabbal mélyen a tenyerébe vágott. Halkan felsikkantott és valószínűleg a melléhez akarta szorítani sérült kezét, de háziasszonyunk gyorsabb volt. Villámgyorsan elkapta a visszahúzódó kezet és a vérző sebet az ajkaihoz szorította.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettünk venni. Amikor pedig kéjesen felnyögött többen elejtették a villájukat. Láttam a szemekben a vegyes érzelmeket. Az utálat, az ijedség és az undor keverékét. És mintha két felvillanó, nem éppen normális méretű, hófehér szemfogat is láttam felvillanni, ahogy eltolta magától kedves vendéglátónk beosztottja kezét.
Házigazdánk az eset közben éppen mesélt a társaságnak. Oda sem nézett csak egyszerűen egy selyemszalvétát lendített oda kedvesének, majd befejezte a vicces történetet.
Néhányan erőltetetten felkacagtak, de a legtöbben még mindig zavartan ültek csak. A magam részéről őszinte nevetésbe törtem ki.
Sajnos az eset után a legtöbb vendég rögtön a vacsora végeztével hazament.
Körülbelül még három órát maradtam ezután. Beszélgettünk és biliárdoztunk. Maga az asztal és a terem minden elképzelésemet felülmúlta. Nem elég, hogy egy eredeti Chevilotte asztal volt elefántcsont golyókkal, de a szoba egy hadtörténati múzeummal is felért. Volt ott Morion sisak, svájci 1989-es puskaszurony, 16. század végi alabárd, 18. századi indonéz kris és még sorolhatnám. Eredetiségükben nem volt okom kételkedni.
Végül éjféltájban, utolsóként hagytam el a házat.
A kocsim felé tartva felállt a tarkómon a szőr és a hátamon egy pontban olyan volt, mintha valaki tüzes vasat nyomott volna.
Megfordultam. Az emeleti szoba ablakában állt és engem nézett. A szoba sárga fénye megvilágította nemes vonású arcélét. Néhány pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Aztán apró főhajtással megpördültem és elhagytam az udvart. A borzongás egészen a kovácsoltvas kapuig kitartott, miközben a murva baljóslatúan ropogott a gumik alatt.
Kifordultam a Napraforgó utcából, amikor lehullott az év első hópelyhe. Mintha csak bosszantani akarna a tél ezt az egyet még sok millió követte.
****
Néhány nappal később felhívtam az egyik ügyfelemet. Bejött az irodába. Dolgunk végeztével aztán meghívtam magamhoz másnapra vacsorára. Mivel pont péntek volt nem kellett egyikünknek sem dolgoznia, így hát hamar ráállt a dologra.
Hazafelé beszaladtam néhány helyre.
Vettem hagymát, répát, petrezselymet, zellert, kaprot. Egy üveg száraz vörösbort, lisztet, túrót és egy tízes, papírtartós tojást.  
Kártyával fizettem a blokkot pedig az ajtó melletti kukába dobtam. Félúton jártam már hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy vennem kellett volna egy tizenkettes durex-et is. Na sebaj.
Öt óra volt. Volt még vagy két, két és félórám vendégem érkezéséig. Vettem egy friss zuhanyt aztán farmert és egy bordó szaténinget húztam magamra. Mezítláb, egy indonéz szalmapapucsban lötyögtem ki a konyhába.
Komótosan hozzáláttam a zöldségek tisztításának, aprításának és az alaplé elkészítésének. Hagyma aprítás közben a húson járt az agyam. Lassan annak is nekiállhatok.
Alig múlt el hatóra, amikor megszólalt a csengő.
Adél fél-nyolc körülre ígérte magát, így aztán ötletem sem volt ki lehet az ilyenkor pláne, hogy ehhez hasonló alkalmakkor hívok ide vendéget. Más pedig felém sem néz.
Kinyitottam a bejáratot. Ilyen meglepetés még soha sem ért. Alig fél méterre tőlem a folyosó falának támaszkodva X úr felesége állt mosolyogva, talpig feketében, vörösrerúzsozott, érzéki ajkakkal.
"Beenged?" Szemében valami megfoghatatlan vad vágy csillant. "Természetesen." Hangom megremegett egy kicsit amikor elhagyta szám a válasz. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút.
Ha nem lenne ilyen önuralmam, mint ami van, valószínűleg ott az ajtóban nekiestem volna.
Beengedtem, aztán hívtam Adélt, hogy váratlanul haza kell utaznom, mert családi gondjaim akadtak. Megértette, de éreztem a csalódottságot a hangjában. "Bepótoljuk!" Mondtam. Örömmel nyugtáztam, hogy nincs ellenére.
X úr felesége kérés nélkül is otthon érezte magát. Jött-ment a lakásban, nézelődött, megdicsérte az ízlésemet. Én csak ültem a kanapén és néztem kecses járását, kellemes idomait. Leginkább feszes, hófehér combja tetszett, mely minden lépésnél elővillant magasan hasított szoknyája alól.
Váratlan ötlettől vezérelve megszólaltam: "Egy szál meghúzódott a ruháján." Rám nézett hatalmas barna szemeivel. "Valóban?" Mosolyt eresztettem felé. "A hátán, kedves. A szobában van tükör, nézze csak meg."
Nem tette. Nem lepett meg vele. Hiszen amikor náluk voltam is feltűnt, hogy tökéletes sminkje és külleme ellenére egyetlen tükröt sem láttam.
"Éhes?"
"Mint a farkas!" – búgta.
Kimentem a konyhába és folytattam a zöldségek darabolását. Szinte észre sem vettem, amikor mögém lépett, csak az ujjai érintésére a nyakamon rezdültem össze.
Megfordultam. Felkacagott ijedségemen látni engedve hatalmas szemfogait. Aztán kikerekedett, rémült szemekkel nézett rám, majd a cseresznyefa markolatú konyhakésre a mellkasában. Nem volt tökéletes a szúrás, mert nem bénult meg azonnal. Hátrált néhány lépést rogyadozó lábain mire elzuhant a padlón.
Kezembe vettem a hentesbárdot és lecsaptam a fejét.
Fantasztikus vadast készítettem omlós húsából.

Következő hétfőn X úr nem jelent meg a munkahelyén. Mindenki aggódott. Szerdán kaptuk a hírt, hogy saját otthonában találták meg szegényt holtan. Az orvostudomány a fejét vakargatta és végül felnőtt korban kialakult, gyors lefolyású progériának minősítette szegény pára villámgyors megöregedését és halálát.
Hárman tudtuk csak az igazat, ebből ketten már halottak. Mosolyogtam.
Hét végével kinevezték az új, minden tekintetben a legjobban megfelelő embert X úr helyére. Úgy tettem, mint aki vonakodik elfogadni a posztot, de azért beadtam a derekam. Az első dolgom az volt, hogy új irodámat átrendeztem és kényelmesen elnyúltam bőrfotelemben. Lassan beesteledett és a kedves beosztottjaim el kezdek szállingózni hazafelé. Kinéztem az ablakon. Végre a hóesés is elállt.
Felemeltem a telefonkagylót és tárcsáztam a számot. A harmadik csengés után kellemes női hang szólt bele. "Igen?"
- Drága Adél, lenne kedve ma eljönni hozzám vacsorára?

VÉGE

2011. március 17., csütörtök

Az álommanó halála

"Álom és ébrenlét közt. Ismered azt a helyet?
Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál.
 Én ott foglak mindig szeretni."


Havazott. Azért is volt ez furcsa, mert utoljára 1789-ban esett hó. Az alacsony figura komoran nézte a messzeséget. Elgondolkodva bámult maga elé és próbálta legyőzni rémületét. Rémületét az elmúlás és a feledés homálya felett.
Lassan több helyen lyukas nadrágja bal farzsebébe nyúlt. Hideg szél támadt, megborzongott. Hasán megszaporodtak a libabőr szerű dudorok, ahogy gatyájában turkálva ormótlan, bütykös bal kezével legalább tíz centire letornázta ruhadarabját. Öve már évek óta nem tartott semmit. Nem is igen volt, csak egy többször összekötözött évről évre rövidülő kenderkötele. Nem találhatta meg, amit keresett, mert fejét csóválva, jobbjában lévő baltáját beleállította az öreg tölgybe és hozzálátott, hogy a többi lyukas zsebét is kiforgassa.
A távoli egykor zöld hegycsúcsok lassan elvesződtek az egyre sűrűsödő hóesésben. Lábfejét alig takaró bocskora körül boszorkánytáncot járt a szitáló hó. Micsoda idő – gondolta - Nem egy goblinnak való ez. De kitartóan keresett tovább. Végül megtalálhatta, mert savószín szemeiben mosoly bujkált, bár egy arra járó ember bizonyára így is felzokogott volna rémületében. De nem járt már erre évek óta senki. Kietlenné és halottá vált a környék az elmúlt évszázadban. Egy pillanatra felnézett. Szeme a távolba révedt. Ébren álmodott.

******

Látta a múltat, amikor még minden zöld volt. A végeláthatatlan mezőket és domboldalakat színes sátrak tengere borította. Minden sátor egy-egy lélek. Minden zászlócska, melyek ott sorakoztak a sátrak zsinórjain, miközben hangosan csattogtak a játszadozó szélben, egy-egy álom. Minden zászlócska szegélyvarrásán egy-egy öltés egy-egy mosoly vagy könnycsepp. Akkor még jöttek ide látogatók és ő akkor is innen az erdő széléről figyelte őket. Hallgatta kívánságaikat. Osztozott velük örömben, bánatban, szerelemben, csalódásban. Minden öltés egy oldal volt könyvében. Mára már csak néha telt be egy oldal és akkor is jószerivel csak saját maga írta bele gondolatait.
Jól emlékezett még az elsőre, aki letépte zászlóit, lebontotta sátrát és elment. Ekkor esett először hó. Ezután következtek a többiek. Hiába kérlelte őket könyvének lapjain, maradjanak, mégis elmentek. Nem adtak magyarázatot, nem köszöntek, csak szedték a sátorfáikat és elmentek. A sátrak helyén semmi sem maradt csak elsárgult, letarolt fű. Minél többen mentek, annál nagyobb lett a sárga folt és minél több idő telt el, annál többen mentek. A foltok pedig lassan egyé váltak hatalmas kietlen mezővé. Ezeken a helyeken sosem zöldült ki újra a fű.
Az utolsó, aki elment egy fiatal lány lelke volt. Szerette, mert neki voltak a legszebb és legmegnyugtatóbb álmai. Sokáig kitartott, sőt még egyszer közelebb is vonszolta sátrát az erdő széléhez. Évekig ketten lakták be a síkot úgy, hogy közben soha sem találkoztak. Nem lehetett, mert valószínűleg megrémült volna tőle. És a lány oly gyönyörű volt, oly csinos és oly tűzrőlpattant, hogy megszakadt volna a szíve, ha bármivel is bántotta volna. Cserében viszont olyan sorokkal egészítette ki sorait, hogy a lány soha ne akarjon elmenni. Mégis elment. Egy nap, amikor véletlenül elaludt erdei kőházában. Arra riadt fel, hogy megnyikordul az ajtó. Első gondolata az volt, hogy meneküljön, de már nem volt ideje. A lány ott állt előtte. Apró teremtés volt ugyan, de hegyes állát magasra szegezte, zöld szemeit egyenesen az ő savószín szemeibe fúrta.
Remegett.
Félt, látszott a szemén, mégsem hátrált egy lépést sem. Akkor is egyhelyben maradt, amikor a görbelábú goblin felemelkedett az asztaltól, ahol írás közben elnyomta az álom.
-Jó reggelt! – a lány hangja, mint ezernyi csengő töltötte be a szobát – Te vagy az, aki álmaimat szövi?
- Gyermek! Nem szabadna itt lenned! – hangja, mintha feneketlen szurdokból tört volna elő – És egyébként sem szabadna itt kószálnod egyedül. Tele van az erdő vadakkal.
- Szóval az állatok is álmodnak, igaz? Mint ahogy én is.
- Igen, de ők nem olyanok mint te. Az ő álmaik csak képek, őket nem én hívom ide, nem én írom álmaikat. Az állatok jönnek maguktól és mennek, de az ember ellentétben időnként újra felbukkannak. – keserűség bujkált a hangjában és félelem. Tudta, hogy egyszer bekövetkezik és azt is, hogy nem tudja megakadályozni. Karjai torz teste mellé hulltak, egykoron széles vállai meggörnyedtek, ronda pofáján elmélyültek az évezredes ráncok.
- Szóval tudod, hogy mennem kell. – a lány hangjában a visszatartott könnyek érdessége visszhangzott. – Hát tudod? És mégis engedsz?
- Nincs hozzá hatalmam, hogy itt tartsalak. Az álmok nem bilincsek, az álmok vágyak és a vágyaknak szárnyalnia kell, nem lehet kalitkába zárni őket. Ezért is tűnt el innen mindenki. Nincsenek már olyan vágyak, melyek csak az álmokon keresztül valósulhatnak meg. Megváltozott a világ. És a változás mindenkit megérint. Láthatod, még téged is utolért. Hát menj.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. – végre megindultak a könnyei. Odarohant a goblinhoz és átölelte annak vaskos derekát. Zokogása hamarosan eláztatta gyűrött zekéjét. – Visszajövök, ígérem.
- Várni foglak gyermekem.
A lány teste lassan elhalványult. De mielőtt még végleg levegővé vált volna a goblin érdes kezével még végigsimította vékonyszálú haját.
Sokáig meredten állt még a kicsiny szoba hideg kövein. Végül a zsebébe nyúlt zsebkendő után, amikor a kezébe akadt egy papírhalom. A lány rejtette el nála, amikor odabújt hozzá. Egy legalább tíz oldalas levél volt az. Kellemes lágy írással, gyöngybetűkkel. Álmok, vágyak egész sora. Érzések, érzetek, érzelmek, öröm és bánat egyetlen levélbe sűrítve mintha ezzel is azt akarta volna sugalni, hogy nem hazudott, amikor azt mondta visszajön. És ott volt még egy kép is a lányról. Szép arca, gyönyörű szemei, ajkai mind együtt mosolyogtak rá. A goblin megtörölte kézfejével a szemét és visszazuhant az ócska faszékbe.
A kandallóban lassan kialudt a tűz pedig a benne lévő hasábokba még csak éppen belekaptak a lángok.

*******

Megrázkódott. Révetegen nézte jobbját.  
Egy papírhalom volt az, amelyik mosolyt csalt Vänfast, mert így hívták az idős, őszsörényű goblint, arcára.
Mintha csak a szélnek nem tetszett volna egy ilyen csúf teremtés öröme, hirtelen szélvihar támadt és a takaros kis papírcsomó őszi levélhullásként fordult ki köszvényes kezeiből. Az öreg goblin felmordult és félelmetes viccsort küldött a szélnek miközben az, mintha kicsúfolná sárga, törött agyarait egy jókora száraz levelet sodort az arcába. A rozsdád, száraz levél morzsái eltömítették száját, orrát és olyan kegyetlen köhögési rohamot hoztak rá, hogy térdre kényszerült a már jó tizenöt centis hóban. Görcsös köhögési rohamában nem bírt a széllel és az mint egy pajkos hópelyhet ledöntötte a térdeiről. Tüdejét szorítva, görcsösen vonaglott a hóban, ütött kopott ruháját átáztatta a megolvadt hó. Jobbjával szörnyű kínok közepette kinyúlt a szétszóródott papírok felé. Ajkain vér csordult. De elérte. Könnyektől homályos szemein keresztül még ránézett a képre. A lány még mindig mosolygott. A mellére szorította, de még az önkívület határán fülébe eljutott néhány hang. A hó ropogása, egy kétségbeesett ismerős női hang: - Ne! Kedvesem segíts! Vigyük a kunyhóba, nagyanyám szerint itt kell lennie valahol az erdő közepén.
Elájult.

******

A hangok ébresztették fel. Aztán valami keserű íz a szájában. Felpattantak a szemei és egy halk nyögés hagyta el kicserepesedett ajkait. A látvány, ami elé tárult minden várakozását felülmúlta. Ott volt. Az ágya szélén ült. Kezében egy óncsésze gőzölgő folyadékkal. Először tényleg azt hitte ő az, de aztán már látta a különbséget. Kicsit kerekebb arc, más ívű szemöldök, más színű haj. Határozottan emlékezett rá, hogy az övé barna volt. Finomabb formájú orr, de a szemei, azok ugyanolyan lélegzetelállítóan szép zöldek voltak, mint az egykori lányé.
- Ki vagy te? – hangja görcsösen tört elő melkasábó.
- Cssssssssssssss. Ne beszélj most! Hallgass! Túlságosan gyenge vagy még. Ha megerősödsz, mindent elmondok majd. Addig is idd ezt meg és pihenj.
Amikor a teafőzet elfogyott felállt az ágyról és kilibegett a szobából. Szoknyája játékosan lengte körül bokáját. Apró lábfeje szinte alig érte a hideg kőpadlót. Csípője úgy ringott, mintha a szél fújná. Aztán eltűnt az ajtó résén.
Ismét elájult.

A friss hajnali levegő térítette magához. Takarója a nyakáig felhúzva. Lábánál meleg vizes palack. Kinyitotta szemeit. Valamivel jobban érezte magát és valamivel a kedve is jobb volt. Körülnézett a szobában. Ott ült a fotelben a lány, a másik, aki eljött érte, ha már a régi nem jött. Nem neheztelt rá, nem volt miért.
Egy férfi is volt a szobában. Ott gugolt a nő mellett. Kezei annak arcát simogatták, szemeiből szeretet sugárzott. Halkan suttogtak, aztán a férfi csókot nyomott a lány ajkaira. Felállt ránézett az öreg goblinra.
- Visszlát! – csak ennyit mondott, azt is félhangosan. Aztán kisétált a szobából. Az ajtóból még egyszer visszafordult. Szavait már a lányhoz intézte. – Várni foglak a másik oldalon. Szeretlek.
- Tudom kedves megyek, ha itt már végeztem. – nem váltottak több szót. Olyan volt mintha a búcsú számukra nem jelentene semmit. Mintha a búcsú csak az összetartozásukat jelentené és nem a másiktól való elszakadást. Irigyelte őket ezért.
A férfi elhagyta a szobát. Még hallotta, ahogy becsukja maga után a bejárati ajtót, aztán felbőgött egy autó motorja. Egy ideig egyre távolodott, majd végleg elhalt.
- Ki vagy te? – kérdezte a goblin. – És hogyan kerülsz ide?
- A név nem számít. Csak az, hogy eljöttem végül. Itt vagyok, mert el kellett jönnöm hozzád. Hiányoztak a fák, a mező, a madarak. Minden olyan sivár így. – lassan felemelkedett a fotelből. A köré csavart pokróc lecsúszott meztelen vállairól. Lépett egyet az ágy felé és a pokróc tovább csúszott egyre többet fedve fel meztelen hófehér bőréből.
- Meg fogsz fázni. – nyögte a vén goblin lélegzetvisszafojtva.
- Nem hiszem. – már meztelenül állt az ágy mellett. Az öreg még soha életében nem látott még gyönyörűbb teremtést nála. Igazából nem is ismerte a női testet, csak mások álmaiból. Régi poros álmokból, egy régen megsárgult könyv korhadt lapjaiból.
A lány bebújt mellé az ágyba. Meztelen teste az övéhez ért. Megsimogatta a ráncos arcot, ő pedig önkéntelen végighúzta kezét annak formás fején érintve a finomszálú hajkoronát. Nagyot dobbant öreg szíve és egy pillanatra ismét visszarévedt arra a réges-rég múlt pillanatra. Aztán a lány ajkai az övét érintették és még hallotta, ahogy a régi kandallóban fellobban a rég feledett hasábok lángja. Ajkain a lány íze keveredett a sós könnyek ízével. Nem is igen tudta eldönteni, hogy sajátjai e vagy a másik könnyei ezek. De már nem is számított. Elnyelte a végtelenség.

******

Egy fa tövén ült. A madarakat hallgatta, a patak csobogását, nézte az olvadó havat a nap meleg sugarai nyomán. A vihar elment és a száraz föld szomjasan nyelte a hólevet. A szél még mindig hűvös volt, ezért összébb húzta magán a takarót.
Hazavágyott.
Ledobta magáról a takarót. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szerezte a kezében lévő zászlócskát. Odasétált a kőépület ajtajához és a rozsdás kopogtatóra kötötte azt.
Érezte, most indulnia kell.

******

Autó közeledett a dombok felől. Zötyögve jött az egyenetlen úton, mögötte csóvában felverve a port. Messziről ketten ültek benne, de ahogy egyre jobban közeledett láthaták volna, ha mások is járnak itt, hogy nem egészen igaz ez.
Az autót a férfi vezette. Napellenzője lehajtva, hogy a felkelő nap ne vakítsa el. Nem sietett. Nem volt miért. Hiszen révbe ért. Ajkán játékos mosollyal nézett bele a tükörbe. Csodálattal nézte a hátsó ülésen kuporgó nőt és a karjaiban vidáman nevető csúnyácska gyermeket.
- Szerinted messze vagyunk még? – kérdezte a nőtől. Az lágy hanghordozására felnézett és elképesztően szép, zöld szemét a férfiébe fúrta. – Csak mert már nem is emlékszem, hol is van az erdő. Olyan régen volt már. Másfél év. Milyen rövid az ember emlékezete.
- Ugyan már. – a hang hallatán a gyermek hangosan felnevetett. – Ne butáskodj. Ott szemben az a sötét sáv. Az lesz az erdő. Alig egy óra lehet hátra.
- Ja, igen, tényleg. 
- Még mindig olyan fura, hogy száraz minden.
- Ne aggódj drága, hamarosan minden megváltozik. –  az út hátralévő részében több szó nem is esett köztük. 
Amikor behajtottak az erdőben tűnt csak fel az első változás. Az öreg félig kiszáradt tölgyek között előtörtek az első magoncok és a fák között néha fel-felbukkant egy állat.

Néhány perccel később megálltak a ház előtt. A régi ajtón még most is vidáman lengedezett a zászlócska mit sem veszítve élénkpiros színéből. Mindhárman kiszálltak.
- Hol van az öreg eltemetve? – a férfi kérdezés közben átfogta a nő derekát.
- Nem tudom. Amikor visszamentem már eltűnt az ágyról. Talán egyé vált az erdővel. Talán egyé vált itt mindennel.
- Na, keressük meg azt a könyvet.
- Rendben. – rámosolygott a férfira, annak pedig összeszorult a torka ennek a szépségnek a láttán.
A könyvet végül az ágy alatt találták meg. Nyitva volt. Az üres lapon egy fénykép feküdt. A férfi lehajolt felvette a könyvet és az ágyra helyezte. Zsebéből előkotort egy ragasztót, és a képet beragasztotta a könyv legelső oldalára. Amikor végzett a nő a mózeskosarat már elhelyezte az ágyon. Szemeiből könnyek csorogtak. Még egyszer végigsimogatta az emberre alig hasonlító arcot. Csókot nyomott a homlokára. A férfi nézte őket és elképedve látta, ahogy a gyermek savószínű szeme lassan zöldbe vált.
Megfogta a nő kezét. – Gyere menjünk!
- Ugye nem lesz baja? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Ez az ő világa, ez az ő helye. A mi világunkban csak meghalna a lelke és akkor ez az egész nem érne semmit.    
- Akkor is hiányozni fog.
- Találkozunk még vele.
Kisétáltak a házból kéz a kézben. A férfi is felakasztott egy zászlócskát a kopogtatóra, aztán beszálltak az autóba és elindultak a poros úton. A következő domb tetején a férfi lefékezett. – Nézd csak! – mutatott az út szélére. – Látod, zöldül a fű?
- Istenem, hát mégis sikerült ….
- Pszt! Hallgasd csak. Kopogtatás.
- Mi ez? – a nő közben letekerte az ablakot és félig már kint is lógott. – Olyan mintha…
- Igen, olyan mintha valaki éppen leverne egy sátorkarót.

VÉGE

Az álommanó halála

"Álom és ébrenlét közt. Ismered azt a helyet?
Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál.
 Én ott foglak mindig szeretni."


Havazott. Azért is volt ez furcsa, mert utoljára 1789-ban esett hó. Az alacsony figura komoran nézte a messzeséget. Elgondolkodva bámult maga elé és próbálta legyőzni rémületét. Rémületét az elmúlás és a feledés homálya felett.
Lassan több helyen lyukas nadrágja bal farzsebébe nyúlt. Hideg szél támadt, megborzongott. Hasán megszaporodtak a libabőr szerű dudorok, ahogy gatyájában turkálva ormótlan, bütykös bal kezével legalább tíz centire letornázta ruhadarabját. Öve már évek óta nem tartott semmit. Nem is igen volt, csak egy többször összekötözött évről évre rövidülő kenderkötele. Nem találhatta meg, amit keresett, mert fejét csóválva, jobbjában lévő baltáját beleállította az öreg tölgybe és hozzálátott, hogy a többi lyukas zsebét is kiforgassa.
A távoli egykor zöld hegycsúcsok lassan elvesződtek az egyre sűrűsödő hóesésben. Lábfejét alig takaró bocskora körül boszorkánytáncot járt a szitáló hó. Micsoda idő – gondolta - Nem egy goblinnak való ez. De kitartóan keresett tovább. Végül megtalálhatta, mert savószín szemeiben mosoly bujkált, bár egy arra járó ember bizonyára így is felzokogott volna rémületében. De nem járt már erre évek óta senki. Kietlenné és halottá vált a környék az elmúlt évszázadban. Egy pillanatra felnézett. Szeme a távolba révedt. Ébren álmodott.

******

Látta a múltat, amikor még minden zöld volt. A végeláthatatlan mezőket és domboldalakat színes sátrak tengere borította. Minden sátor egy-egy lélek. Minden zászlócska, melyek ott sorakoztak a sátrak zsinórjain, miközben hangosan csattogtak a játszadozó szélben, egy-egy álom. Minden zászlócska szegélyvarrásán egy-egy öltés egy-egy mosoly vagy könnycsepp. Akkor még jöttek ide látogatók és ő akkor is innen az erdő széléről figyelte őket. Hallgatta kívánságaikat. Osztozott velük örömben, bánatban, szerelemben, csalódásban. Minden öltés egy oldal volt könyvében. Mára már csak néha telt be egy oldal és akkor is jószerivel csak saját maga írta bele gondolatait.
Jól emlékezett még az elsőre, aki letépte zászlóit, lebontotta sátrát és elment. Ekkor esett először hó. Ezután következtek a többiek. Hiába kérlelte őket könyvének lapjain, maradjanak, mégis elmentek. Nem adtak magyarázatot, nem köszöntek, csak szedték a sátorfáikat és elmentek. A sátrak helyén semmi sem maradt csak elsárgult, letarolt fű. Minél többen mentek, annál nagyobb lett a sárga folt és minél több idő telt el, annál többen mentek. A foltok pedig lassan egyé váltak hatalmas kietlen mezővé. Ezeken a helyeken sosem zöldült ki újra a fű.
Az utolsó, aki elment egy fiatal lány lelke volt. Szerette, mert neki voltak a legszebb és legmegnyugtatóbb álmai. Sokáig kitartott, sőt még egyszer közelebb is vonszolta sátrát az erdő széléhez. Évekig ketten lakták be a síkot úgy, hogy közben soha sem találkoztak. Nem lehetett, mert valószínűleg megrémült volna tőle. És a lány oly gyönyörű volt, oly csinos és oly tűzrőlpattant, hogy megszakadt volna a szíve, ha bármivel is bántotta volna. Cserében viszont olyan sorokkal egészítette ki sorait, hogy a lány soha ne akarjon elmenni. Mégis elment. Egy nap, amikor véletlenül elaludt erdei kőházában. Arra riadt fel, hogy megnyikordul az ajtó. Első gondolata az volt, hogy meneküljön, de már nem volt ideje. A lány ott állt előtte. Apró teremtés volt ugyan, de hegyes állát magasra szegezte, zöld szemeit egyenesen az ő savószín szemeibe fúrta.
Remegett.
Félt, látszott a szemén, mégsem hátrált egy lépést sem. Akkor is egyhelyben maradt, amikor a görbelábú goblin felemelkedett az asztaltól, ahol írás közben elnyomta az álom.
-Jó reggelt! – a lány hangja, mint ezernyi csengő töltötte be a szobát – Te vagy az, aki álmaimat szövi?
- Gyermek! Nem szabadna itt lenned! – hangja, mintha feneketlen szurdokból tört volna elő – És egyébként sem szabadna itt kószálnod egyedül. Tele van az erdő vadakkal.
- Szóval az állatok is álmodnak, igaz? Mint ahogy én is.
- Igen, de ők nem olyanok mint te. Az ő álmaik csak képek, őket nem én hívom ide, nem én írom álmaikat. Az állatok jönnek maguktól és mennek, de az ember ellentétben időnként újra felbukkannak. – keserűség bujkált a hangjában és félelem. Tudta, hogy egyszer bekövetkezik és azt is, hogy nem tudja megakadályozni. Karjai torz teste mellé hulltak, egykoron széles vállai meggörnyedtek, ronda pofáján elmélyültek az évezredes ráncok.
- Szóval tudod, hogy mennem kell. – a lány hangjában a visszatartott könnyek érdessége visszhangzott. – Hát tudod? És mégis engedsz?
- Nincs hozzá hatalmam, hogy itt tartsalak. Az álmok nem bilincsek, az álmok vágyak és a vágyaknak szárnyalnia kell, nem lehet kalitkába zárni őket. Ezért is tűnt el innen mindenki. Nincsenek már olyan vágyak, melyek csak az álmokon keresztül valósulhatnak meg. Megváltozott a világ. És a változás mindenkit megérint. Láthatod, még téged is utolért. Hát menj.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. – végre megindultak a könnyei. Odarohant a goblinhoz és átölelte annak vaskos derekát. Zokogása hamarosan eláztatta gyűrött zekéjét. – Visszajövök, ígérem.
- Várni foglak gyermekem.
A lány teste lassan elhalványult. De mielőtt még végleg levegővé vált volna a goblin érdes kezével még végigsimította vékonyszálú haját.
Sokáig meredten állt még a kicsiny szoba hideg kövein. Végül a zsebébe nyúlt zsebkendő után, amikor a kezébe akadt egy papírhalom. A lány rejtette el nála, amikor odabújt hozzá. Egy legalább tíz oldalas levél volt az. Kellemes lágy írással, gyöngybetűkkel. Álmok, vágyak egész sora. Érzések, érzetek, érzelmek, öröm és bánat egyetlen levélbe sűrítve mintha ezzel is azt akarta volna sugalni, hogy nem hazudott, amikor azt mondta visszajön. És ott volt még egy kép is a lányról. Szép arca, gyönyörű szemei, ajkai mind együtt mosolyogtak rá. A goblin megtörölte kézfejével a szemét és visszazuhant az ócska faszékbe.
A kandallóban lassan kialudt a tűz pedig a benne lévő hasábokba még csak éppen belekaptak a lángok.

*******

Megrázkódott. Révetegen nézte jobbját.  
Egy papírhalom volt az, amelyik mosolyt csalt Vänfast, mert így hívták az idős, őszsörényű goblint, arcára.
Mintha csak a szélnek nem tetszett volna egy ilyen csúf teremtés öröme, hirtelen szélvihar támadt és a takaros kis papírcsomó őszi levélhullásként fordult ki köszvényes kezeiből. Az öreg goblin felmordult és félelmetes viccsort küldött a szélnek miközben az, mintha kicsúfolná sárga, törött agyarait egy jókora száraz levelet sodort az arcába. A rozsdád, száraz levél morzsái eltömítették száját, orrát és olyan kegyetlen köhögési rohamot hoztak rá, hogy térdre kényszerült a már jó tizenöt centis hóban. Görcsös köhögési rohamában nem bírt a széllel és az mint egy pajkos hópelyhet ledöntötte a térdeiről. Tüdejét szorítva, görcsösen vonaglott a hóban, ütött kopott ruháját átáztatta a megolvadt hó. Jobbjával szörnyű kínok közepette kinyúlt a szétszóródott papírok felé. Ajkain vér csordult. De elérte. Könnyektől homályos szemein keresztül még ránézett a képre. A lány még mindig mosolygott. A mellére szorította, de még az önkívület határán fülébe eljutott néhány hang. A hó ropogása, egy kétségbeesett ismerős női hang: - Ne! Kedvesem segíts! Vigyük a kunyhóba, nagyanyám szerint itt kell lennie valahol az erdő közepén.
Elájult.

******

A hangok ébresztették fel. Aztán valami keserű íz a szájában. Felpattantak a szemei és egy halk nyögés hagyta el kicserepesedett ajkait. A látvány, ami elé tárult minden várakozását felülmúlta. Ott volt. Az ágya szélén ült. Kezében egy óncsésze gőzölgő folyadékkal. Először tényleg azt hitte ő az, de aztán már látta a különbséget. Kicsit kerekebb arc, más ívű szemöldök, más színű haj. Határozottan emlékezett rá, hogy az övé barna volt. Finomabb formájú orr, de a szemei, azok ugyanolyan lélegzetelállítóan szép zöldek voltak, mint az egykori lányé.
- Ki vagy te? – hangja görcsösen tört elő melkasábó.
- Cssssssssssssss. Ne beszélj most! Hallgass! Túlságosan gyenge vagy még. Ha megerősödsz, mindent elmondok majd. Addig is idd ezt meg és pihenj.
Amikor a teafőzet elfogyott felállt az ágyról és kilibegett a szobából. Szoknyája játékosan lengte körül bokáját. Apró lábfeje szinte alig érte a hideg kőpadlót. Csípője úgy ringott, mintha a szél fújná. Aztán eltűnt az ajtó résén.
Ismét elájult.

A friss hajnali levegő térítette magához. Takarója a nyakáig felhúzva. Lábánál meleg vizes palack. Kinyitotta szemeit. Valamivel jobban érezte magát és valamivel a kedve is jobb volt. Körülnézett a szobában. Ott ült a fotelben a lány, a másik, aki eljött érte, ha már a régi nem jött. Nem neheztelt rá, nem volt miért.
Egy férfi is volt a szobában. Ott gugolt a nő mellett. Kezei annak arcát simogatták, szemeiből szeretet sugárzott. Halkan suttogtak, aztán a férfi csókot nyomott a lány ajkaira. Felállt ránézett az öreg goblinra.
- Visszlát! – csak ennyit mondott, azt is félhangosan. Aztán kisétált a szobából. Az ajtóból még egyszer visszafordult. Szavait már a lányhoz intézte. – Várni foglak a másik oldalon. Szeretlek.
- Tudom kedves megyek, ha itt már végeztem. – nem váltottak több szót. Olyan volt mintha a búcsú számukra nem jelentene semmit. Mintha a búcsú csak az összetartozásukat jelentené és nem a másiktól való elszakadást. Irigyelte őket ezért.
A férfi elhagyta a szobát. Még hallotta, ahogy becsukja maga után a bejárati ajtót, aztán felbőgött egy autó motorja. Egy ideig egyre távolodott, majd végleg elhalt.
- Ki vagy te? – kérdezte a goblin. – És hogyan kerülsz ide?
- A név nem számít. Csak az, hogy eljöttem végül. Itt vagyok, mert el kellett jönnöm hozzád. Hiányoztak a fák, a mező, a madarak. Minden olyan sivár így. – lassan felemelkedett a fotelből. A köré csavart pokróc lecsúszott meztelen vállairól. Lépett egyet az ágy felé és a pokróc tovább csúszott egyre többet fedve fel meztelen hófehér bőréből.
- Meg fogsz fázni. – nyögte a vén goblin lélegzetvisszafojtva.
- Nem hiszem. – már meztelenül állt az ágy mellett. Az öreg még soha életében nem látott még gyönyörűbb teremtést nála. Igazából nem is ismerte a női testet, csak mások álmaiból. Régi poros álmokból, egy régen megsárgult könyv korhadt lapjaiból.
A lány bebújt mellé az ágyba. Meztelen teste az övéhez ért. Megsimogatta a ráncos arcot, ő pedig önkéntelen végighúzta kezét annak formás fején érintve a finomszálú hajkoronát. Nagyot dobbant öreg szíve és egy pillanatra ismét visszarévedt arra a réges-rég múlt pillanatra. Aztán a lány ajkai az övét érintették és még hallotta, ahogy a régi kandallóban fellobban a rég feledett hasábok lángja. Ajkain a lány íze keveredett a sós könnyek ízével. Nem is igen tudta eldönteni, hogy sajátjai e vagy a másik könnyei ezek. De már nem is számított. Elnyelte a végtelenség.

******

Egy fa tövén ült. A madarakat hallgatta, a patak csobogását, nézte az olvadó havat a nap meleg sugarai nyomán. A vihar elment és a száraz föld szomjasan nyelte a hólevet. A szél még mindig hűvös volt, ezért összébb húzta magán a takarót.
Hazavágyott.
Ledobta magáról a takarót. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szerezte a kezében lévő zászlócskát. Odasétált a kőépület ajtajához és a rozsdás kopogtatóra kötötte azt.
Érezte, most indulnia kell.

******

Autó közeledett a dombok felől. Zötyögve jött az egyenetlen úton, mögötte csóvában felverve a port. Messziről ketten ültek benne, de ahogy egyre jobban közeledett láthaták volna, ha mások is járnak itt, hogy nem egészen igaz ez.
Az autót a férfi vezette. Napellenzője lehajtva, hogy a felkelő nap ne vakítsa el. Nem sietett. Nem volt miért. Hiszen révbe ért. Ajkán játékos mosollyal nézett bele a tükörbe. Csodálattal nézte a hátsó ülésen kuporgó nőt és a karjaiban vidáman nevető csúnyácska gyermeket.
- Szerinted messze vagyunk még? – kérdezte a nőtől. Az lágy hanghordozására felnézett és elképesztően szép, zöld szemét a férfiébe fúrta. – Csak mert már nem is emlékszem, hol is van az erdő. Olyan régen volt már. Másfél év. Milyen rövid az ember emlékezete.
- Ugyan már. – a hang hallatán a gyermek hangosan felnevetett. – Ne butáskodj. Ott szemben az a sötét sáv. Az lesz az erdő. Alig egy óra lehet hátra.
- Ja, igen, tényleg. 
- Még mindig olyan fura, hogy száraz minden.
- Ne aggódj drága, hamarosan minden megváltozik. –  az út hátralévő részében több szó nem is esett köztük. 
Amikor behajtottak az erdőben tűnt csak fel az első változás. Az öreg félig kiszáradt tölgyek között előtörtek az első magoncok és a fák között néha fel-felbukkant egy állat.

Néhány perccel később megálltak a ház előtt. A régi ajtón még most is vidáman lengedezett a zászlócska mit sem veszítve élénkpiros színéből. Mindhárman kiszálltak.
- Hol van az öreg eltemetve? – a férfi kérdezés közben átfogta a nő derekát.
- Nem tudom. Amikor visszamentem már eltűnt az ágyról. Talán egyé vált az erdővel. Talán egyé vált itt mindennel.
- Na, keressük meg azt a könyvet.
- Rendben. – rámosolygott a férfira, annak pedig összeszorult a torka ennek a szépségnek a láttán.
A könyvet végül az ágy alatt találták meg. Nyitva volt. Az üres lapon egy fénykép feküdt. A férfi lehajolt felvette a könyvet és az ágyra helyezte. Zsebéből előkotort egy ragasztót, és a képet beragasztotta a könyv legelső oldalára. Amikor végzett a nő a mózeskosarat már elhelyezte az ágyon. Szemeiből könnyek csorogtak. Még egyszer végigsimogatta az emberre alig hasonlító arcot. Csókot nyomott a homlokára. A férfi nézte őket és elképedve látta, ahogy a gyermek savószínű szeme lassan zöldbe vált.
Megfogta a nő kezét. – Gyere menjünk!
- Ugye nem lesz baja? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Ez az ő világa, ez az ő helye. A mi világunkban csak meghalna a lelke és akkor ez az egész nem érne semmit.    
- Akkor is hiányozni fog.
- Találkozunk még vele.
Kisétáltak a házból kéz a kézben. A férfi is felakasztott egy zászlócskát a kopogtatóra, aztán beszálltak az autóba és elindultak a poros úton. A következő domb tetején a férfi lefékezett. – Nézd csak! – mutatott az út szélére. – Látod, zöldül a fű?
- Istenem, hát mégis sikerült ….
- Pszt! Hallgasd csak. Kopogtatás.
- Mi ez? – a nő közben letekerte az ablakot és félig már kint is lógott. – Olyan mintha…
- Igen, olyan mintha valaki éppen leverne egy sátorkarót.

VÉGE