Csak Te ragyogsz még

Csak te ragyogsz még

"Éj lettem, csend a hangom,

A napot akartam, s elégett minden.

Éj lettem, álom, árnyék,

Csak te ragyogsz még,

Gyönyörű kincsem."

~ Kimnovák

Talán csak Isten vagy a Sátán a tudója annak, hogy valójában ki is vagyok én. Jó magam már réges-régen elfelejtettem. Az éjszaka lakója lettem, egy olyan teremtmény, akit és amit nem tűr meg a világ, mégis szinte nap mint nap, új és új megbízást ad.

Furcsák az emberek és furcsa a világ is, melyet maguk köré építenek.

Pedig régen, jó néhány évvel ezelőtt magam is közéjük tartoztam. Középszerű életet éltem, mégis a mai életemmel, ha életnek lehet ezt nevezni, szemben akkor meg volt mindenem, lakás, autó, egy gyönyörű és csodálatos nő, egy minden területen szerencsétlen korcs kutya (róla még később mesélek) és egy munkahely, ahol dolgozhattam, ahol számíthattak rám. Egy ideig.

Az egész akkor kezdődhetett, amikor 99' tavaszán, egy borongós reggelen elindultam a munkahelyemre.

Micsoda reggel volt. A szemem felpattant még az óracsörgés előtt. A résnyire nyitott ablakon sápadt fény és esőszag szűrődött be. Egyébként meleg volt. A feleségem még mélyen aludt. Egy darabig figyeltem a halkan szuszogó kedvesem arcát. Mindig is csodálkoztam rajta, hogyan képes úgy aludni, hogy a szája sarkában ott bujkál egy kis mosoly apró gödröcskét varázsolva pofijára. Mint mindig, most is nyugtáztam, hogy mennyire szerencsés vagyok. Aztán végigsimítottam alvó párom kellemesen gömbölyű vonalain. Nem volt vékony, de még teltnek sem lehetett nevezni. Az a fajta nő volt, aki úgy csinos, hogy itt-ott van rajta egy kicsi felesleg, amit csak az lát, aki esténként lehúzza róla a ruhát. Beleborzongtam a gondolatba és éreztem, ahogy a kísértés ördögi kis manója lassan kúszik az ágyékom felé.

Villámgyorsan betakartam és kiugrottam az ágyból.

Emlékszem kinyitotta a szemét résnyire, mosolygott, dünnyögött valamit aztán ismét elcsendesedett.

Kibotorkáltam a konyhába és egyre inkább éreztem, hogy nem akarom ezt a napot. A konyhát is, mint annyi mindent ebben a kis harmadik emeleti lakásban, mi csináltuk a saját kezünkkel órákat töltve a legapróbb részletekkel is. Bár azt kell, mondjam én inkább csak segédmunkaerő voltam. Az én kreativitásom mindig is eltörpült az övé mellett. Azt hiszem ez így is volt rendben.

Felraktam a kávémat főni, és az előtörő folyadék oly jellegzetes hangja életet csalt a konyhába. Mindig is szerettem ezt a hangot és a hozzá társuló kellemes illatot. Ilyenkor nem tudtam sajnálni a Dél-Amerikába hurcolt négereket.

De ez a hang nem csak a konyhába, hanem másba is csalt egy kis életet.

Halkan kinyílt a folyosói beépített szekrény ajtaja és álmos, csipás szemekkel egy igen csúnya, de kedves kutyafej bukkant elő.

Senki se kérdezze mi volt a fajtája. Azt se, hogy a sok fajta felmenője közül mi volt az uralkodó gén, mert nincs az az ember, aki erre válaszolni tudna. Én talán a szörnyecskékből a bóbitásra tudtam volna hasonlítani, azzal az egyetlen eltéréssel, hogy ezen volt szőr. Talán barna, olyan sárgás, kicsi fekete cirádákkal. A hasa fehér, a farka fekete és kurta. Egy ideig azt hittem levágták neki, vagy egy utcai harc során veszítette el még kölyök korában, de rá kellett ébrednem, hogy ez egy ilyen dizájn. Hihetetlen, de igaz. Nyulak irigyelik érte azóta is. A fülei, ha annak lehetett nevezni őket inkább szamár rokonokról, míg az orra koala felmenőkről tanúskodott. Hosszú, nyurga lábai pedig ijesztően libegtek saját súlya alatt. Nem is mertük nagyon etetni, nehogy eltörjenek. Ugatni soha sem hallottuk és vicsorát sem láttuk soha. Lényeg az, hogy egyszer színházból jövet találtunk rá nem messze az akkori lakásunktól.

Akkor még egészen kutyaszerű volt. Vagy csak azért esett meg rajta a szívünk, mert még kölyök volt vagy a szakadó hó és kegyetlen fagy tette. De az is lehet, hogy egyszerre mind. Mindegy is. Befogattuk. Meglepően hamar lett szobatiszta. Igaz én magam is az lettem volna egy kiadós jeges zuhanytól a kanapéra pisilés után. A feleségemnek soha sem mondtam el, mert valószínűleg én magam is egy nagy kád hidegvízben kötöttem volna ki.

Aztán találtuk ezt a lakást és a kutya, a neve is ez, egyszerűen beköltözött a folyosói beépített szekrény aljába. Bombával sem lehetne onnan kiszedni, ha ő nem akarja.

Visszatérve arra a reggelre. Megittam a kávém, magamhoz vettem az ebédem és elindultam dolgozni. Jó szokásomhoz híven még beszaladtam a hálóba, hogy csókot nyomjak kedvesem arcára, aztán indultam is.

Volt egy seat leon típusú autóm. Megvétele igazi tortúra volt. Én valami sötét színűt akartam, a feleségem pirosat. Én egy kisebb kocsit akartam, ő persze nagyot a majd születő gyermekeink miatt. Én gyors és mozgékony kocsit kívántam, neki mindegy volt, csak ne legyen túl gyors.

A helyzetet végül az egyik nagyáruház mentette meg. Év végi sorsolás főnyereményeként hazahoztuk.

Ez nem is nagy nem is kicsi, elég gyors, de nem egy Porsche, ráadásul mély bordó.

Összecsaptuk a tenyerünket. Jó lesz.

Itt kellett volna befejeznem a napot, de nem tettem, hanem beszálltam az autóba és elhajtottam soha sem fejlődő vállalatom soha sem fejlődő irodájába, hogy soha sem fejlődhessek szakmailag. Nem az én hibám, ilyen az iparág, amiben dolgozok.

Nem értem be dolgozni.

Három sarokkal később zöldre váltott a lámpa és én belehajtottam a kereszteződésbe. A merőleges utcában a lámpa éppen az ellenkezőjét tette. Pirosra váltott. Az utcán felém száguldó volvo kamion sofőrje azonban ugyan azt tette amit én. Belehajtott a kereszteződésbe.

Még százhúsz méteren tolta az autómat lefelé az utcán mire végre megállt körülbelül konzervnyire, szalontüdő zsemlegombóccal, összenyomott autómmal.

Volt valami a fém fémhez való feszülésében és csikorgásában, ami arra kényszerített, hogy elájuljak és ne is térjek magamhoz a következő harmincnyolc hétben.

Állítólag ez idő tájt sok minden történt.

A jobbak.

Egy; mint kiderült a feleségem terhes, sőt világra hozta gyönyörű kislányunkat. Voltak olyan kedvesek, hogy mindenféle létfenntartó masinával együtt betoltak a szülőszobába. Állítólag végig szorította a kezemet.

Kettő; a biztosító eleget fizetett, hogy a feleségem eladja a leont és vegyen egy használt suzukit, gondolom ő még nem sejtette, hogy soha többet nem akarok autóba ülni. De a gesztus a lényeg.

Három; anyáink felváltva jöttek segíteni kedvesemnek a nehéz helyzetben.

Négy; tisztességes végkielégítést kaptam.

Öt; lett egy új munkám, mint kiderült.

A rosszabbak.

Egy; kirúgtak az állásomból. Jó fejek.

Kettő; mivel kirúgtak, ezért el kellett adni a suzukit, így legalább nem kell majd beleülnöm.

Három; ébredésem után még jött egy három hónapos rehabilitáció.

Négy; a rehabilitáció igen fájdalmas volt.

Öt; az első hónap után kezembe vehettem a válóperes papírokat. Két hétre rá mehettem egy eredménytelen békítő tárgyalásra, és a harmadik hónapban már elvált ember voltam egy fél lakás árával a zsebembe és keserűséggel a szívemben.

A feleségem soha sem árulta el, miért ment el. Azzal magyarázta, hogy sokáig voltam "távol". Erre csak annyit tudtam mondani, hogy: rohadj meg! Azt hiszem le is zártuk ezzel.

A bírósági végzés ellenére nem sokkal később egykori kedvesem, a mindig gyönyörű és kedves, állandóan mosolygós és mindig vidám nő, egyik napról a másikra eltűnt. Senki sem mondott semmit. Kitartó próbálkozásaim megtalálásukra egyetlen eredménnyel járt, távoltartási végzést hoztak ellenem. Nem mehettem sem a gyermekem, sem a feleségem és annak szülei közelébe sem. Vicces volt, mert mióta eltűntek nem is láttam őket.

Úgy éreztem kisiklott az életem. Elveszítettem mindent, ami egykor fontos volt nekem. Egy egyszobás garzonban laktam. A világgal csak a net, az alattam lévő kocsmáros és a kisbolt tulajdonosa jelentette a kapcsolatot.

Hét hónapon keresztül éltem így és a pénzem erős apadásnak indult. Munkát kellett keresnem. Hát regisztráltam egy internetes álláskereső portálon. 2001-et írtunk akkor és betöltöttem a harminchatot. Nem sok jóra számítottam. Aztán mégis.

Egy rohadásszagú őszi reggelen kaptam egy e-mailt egy telefonszámmal és egy névvel. Valami román névnek tűnt, és mint később kiderült az is volt. De a szám az magyarországi volt.

Kihalásztam egy sört a hűtőből, bekucorodtam vele a fotelembe és tárcsáztam a számot.

Meglepetésemre az első csörgésre felvette a telefont és érezhető akcentussal elmondta a munka lényegét.

Így lettem futár.

Az első munkanapom sok meglepetéssel járt. Először a hely maga is meglepő volt. Egy lerobbant épület a közeli ipari park mellett, hatalmas udvarral és idegesítő vízköpőkkel. Ahogy végigsétáltam a járdán a bejáratig folyamatosan azt éreztem azok a valamik figyelnek. Ez az érzés egyébként azóta sem múlt el.

Bekopogtam. A dobbanások visszhangot vertek a ház belsejében. Körülbelül úgy éreztem magam, mint Jonathan Harker Drakula kastélya előtt. Közeledő csoszogás válaszolt kopogásomra, és az az elképesztő gondolatom támadt, hogy valóban Drakula gróf fog nekem ajtót nyitni. Végül az erős faajtó lassan feltárult, a szívem pedig a torkomban dobogott.

Amikor végre feltárult a titokzatos ház ajtaja önkéntelenül is felkacagtam. Az ajtóban egy körülbelül százhetven magas, pocakos, tógába vagy mibe öltözött, hatvanas évei végén járó, kerek, füstös képű, borvirágos orrú, ősz öregember állt. 

Megosztottam vele a félelmeimet. Ő is nevetett, aztán beinvitált. Míg elsétáltunk az irodájáig, mely valójában inkább tűnt egy öreg könyvtár olvasószobájának, egy árva szót sem mondott, így én is csendben sétáltam utána. Legalább volt időm néhány pillantást vetni a falakat díszítő egyházi témájú festményekre. Akárcsak a vízköpők, ezek sem voltak túl jó hatással rám. A legtöbben Jézus keresztre feszítése volt ábrázolva. De akadt ott olyan, ahol papok ítélkeznek férfiak fölött, boszorkányégetések, középkori elmegyógyintézetek, katonákat megáldó papok, és hatalmas hegyeken álló kolostorok. Be kell vallanom akkor, ott igen kényelmetlenül éreztem magam és ma sincs ez másként.

Végül az irodában leültünk. Elmondta miket kell tudnom a munkáról. Nem hittem neki, sőt hülye, szenilis vénembernek gondoltam és gondolataimat szavakba is öntöttem. Az öreg pedig csak bólogatott.

Kristály tisztán emlékszem a rekedtes szavakra. Azóta sem értem, hogy miért nem álltam fel rögtön az első mondatánál, amikor elhagyta a száját az a szó, hogy rontás.

Nem akarok senkit sem fárasztani a részletekkel, de tömören elmondom miről is szólt az állásajánlat.

A munka végül is egyszerű. Apró csomagokat kell kiszállítani a megadott címekre, a megadott időpontban és a megadott helyre kell őket letenni. Ezek mind benne lesznek a szállító levélben. A kiszállítás csak éjszaka történik és nem lehet kapcsolatba lépni a célszeméllyel. A csomagot mindig és mindenképpen kötelező kézbesíteni. Aztán jött egy adag vallásos sóder. Például, hogy a csomagot rendelők nem mások, mint olyan emberek, akik kétségbe esésükben nem tudnak már máshoz fordulni és a célszemélyek mind valami rosszat csináltak velük, a csomagok pedig nem mások, mint átkok és rontások. És hogy ő valójában egy román szerzetes és ha elfogadom az állást, itt mosolygott – futnom kellett volna, de nem tettem – akkor én egy amolyan segítő leszek, vagy micsoda, akinek csak annyi dolga van, hogy elvigye ezeket az átkokat.

Felálltam, le marháztam és elindultam kifelé. Nyilvánvalónak tűnt, hogy minimum zavart elméjű, de inkább őrült az öreg.

Amikor megfordultam, hogy egyenesen kisétáljak a bejáraton, ott állt két körülbelül velem egykorú férfi. Kicsit meglepődtem, de mint aki tudja, mit csinál elindultam feléjük. Magam sem tudom honnan ért az első ütés, de olyan lendülete volt, hogy egészen az asztalig hátráltam tőle. Mire felocsúdtam, már hason feküdtem a régi tölgyfa asztalon nyakamban a két martalóccal és közvetlen közelről könnyes szemmel bámultam a vénember fekete szemeibe.

Lassan, tagoltan, talán azt hitte még a pofon hatása alatt vagyok, beszélni kezdett és egy régi már sárguló félben lévő nyomtatott papírt lengetett a szemem előtt.

A papír egy szerződés volt. Ijedten láttam rajta az öreg és a volt feleségem aláírását. Kezdtem kapizsgálni a dolgot, azt hiszem.  

A hallottak után ki akartam törni, egyrészt mert nem hittem el, másrészt mert tudtam, éreztem, hogy igaz. A dolog nagyon is egyszerű volt. Amikor keresztülgyalogolt az életemen a kamion valójában eltávoztam az élők sorából és csak a gyors segítségnek köszönhettem, hogy a mentők kiragadtak végül a halál torkából. Igaz, mint kiderült olyan súlyos állapotban voltam, hogy mindenki leírt már. A kórház egyik professzora is azt javasolta a feleségemnek, hogy szedjenek le a gépekről és hagyjanak csendben eltávozni. Hiszen ha valami csoda folytán fel is kelnék a kómából kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy súlyosan agykárosult leszek. Persze nem ment bele. Mindig is ő volt az optimista kettőnk közül.

Meglepődve hallgattam a vénembert, amikor arról kezdett mesélni, hogyan talált rá a feleségem és kérte meg, hogy segítsen rajtunk. Persze mint mindenek, ennek is meg volt az ára. Egészen pontosan nagyon is súlyos ára volt. Az ígéretért, hogy felébredek a kómából és értelmi képességeimet megőrizhetem, egy szerződés volt az ár. A szerződés pedig kikötötte, hogy életemért cserébe születendő gyermekünk életét vagy az én hűségemet és örök szolgálatomat kéri cserébe vállalkozásához.

Egyszeriben megértettem mindent. Ha most innen kisétálok ez az ember vagy ezek az emberek megkeresik a kislányomat és elrabolják, talán meg is ölik. Ezért tűnt hát el a feleségem ilyen hirtelen. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Megmentette az életemet, de nem tartott elég megbízhatónak ahhoz, hogy ezeket elmondja. Gondolom attól félt, hogy kibújok a felelősség alól.

Ellenállásom csökkent és ezt érezték fogva tartóim is, mert enyhült a szorításuk. Én pedig felzokogtam. Könnyeimen keresztül láttam a sajnálatot azokban a sötét, fekete szemekben.

Így lettem hát egy román szerzetes-boszorkány alkalmazottja.

Örökké.          

A következő hetek igen gyorsan teltek. A nap tizenhat – tizenhét órájában tanultam. Mindent megtudtam az átkokról, rontásokról, babonákról. Az egyház történelméről. Boszorkányperek, boszorkányok és pápák nevei kavarogtak a fejemben.

Miközben minden este kaptam egy új tetoválást a mellemre, melyek lassan már beborítják azóta az egész testemet. Minden egyes tetoválás után úgy éreztem része vagyok a háznak és része vagyok az öreg dolgozószobája mögötti kis kápolnában elhangzó furcsa imáknak.

Közben felmondtam az albérletemet és beköltöztem a Nagy Házba. Egyrészt mert soha sem voltam ott, másrészt mert egyre kevesebb emberrel tudtam fenntartani a kapcsolatot.

Az elején még mosolyogtak rám az ismerőseim, de ahogy telt az idő, már alig akartak megismerni. Sokan pedig egyszerűen levegőnek néztek. Ha mélyen vallásos emberrel találkoztam, érezni kezdtem a félelmüket. Sokan keresztet vetettek és akadt olyan aki sót hintett maga elé. Azt utálom, a só a világ legrémisztőbb dolga.

Harmadrészről pedig nem is kívánkoztam máshova. Azt hiszem ekkor értettem meg, hogy többé már nem vagyok ember a szó szoros értelmében.

Földszint szobám volt, hogy éjszakai kimenőimmel ne zavarjam a ház többi lakóját.

Sokan voltunk, bár elég kevesen voltak az én fajtám. A legtöbben nem is sejtették, hogy egy igazi boszorkányt szolgálnak.

Délutánonként a Nagy Ház alagsorában gyűltünk össze. Én voltam a friss hús, ezért az elején nekem kellett befűtenem a cserépkályhába. Még nyáron is, mert valami oknál fogva, ha mind a heten egy helyen tartózkodtunk hamarosan a falakat és bútorokat vastag dér borított.

Általában ezeken a találkozókon a Mester is ott volt és hallgatta a beszámolókat. Csak én és egy húsz körüli lány nem szóltunk soha semmit. A lány igen furcsa volt, hiszen mindig meztelenül jelent meg, mintha nem zavarná, hogy férfiak előtt osztja meg bájait. Igaz a többiek sem adták jelét, hogy foglalkoznának pucérságával. Nekem nem volt mit mondanom, a lány pedig nem akart beszélni.

A többiek szavai azonban mélyen megrendítettek akkor. Azóta már tudom, az ő munkájuk gyermekcsínyek az enyémhez és a fehérhajú lányéhoz képest. A beszámolók főként arról szóltak, hogyan valósították meg, hogy a tolvajokat a hideg rázza egész életükben, egy gazdag ember hogyan szeret bele egy hónaljszőr által egy szegény és csúnya lányba. Egy lépcsőn hagyott fejkendő hogyan áll bosszút a hűtlen férjen. Ilyen és ehhez hasonló beszámolókat hallgattam két hosszú éven át.

Nem igazán értettem én miért nem kapok semmi munkát. Aztán 2004 tavaszán a Mester behívott az irodába, ahová első megérkezésem óta be sem tettem a lábam. Semmi sem változott a helyiségben, talán csak egy két könyvel lett több a polcokon.

A vén román szerzetes a régi és kopott karosszékében ült az ablaknál. Láthatólag élvezte a beáramló napsütést. Én inkább elhúzódtam a fénytől. A fene sem tudja miért, de egy ideje nem kedveltem már a napot. Valahogy jobban szerettem az árnyékot, a sötét sarkokat vagy, ha kint vastag felhő takarta az eget.

A vén rám nézett. És amikor megszólalt hangja, mint a mennydörgés, fogai mint az éjjeli viharok villámai, szeme akár az éjnél is sötétebb viharfellegek, légzése mint az orkán. Évekkel korábban a szekrénybe bújtam volna magam is akár csak egykor volt kutyám, de most csak hallgattam és ittam szavait.

Minden szava után éreztem, hogy a tetoválásaim felizzanak, de rájuk nézni nem mertem. Úgy éreztem tiszteletlen lenne Mesteremmel szemben. Teltek a percek és a fájdalom átjárta az egész testemet. A szoba képe elhomályosult, a hangok elmélyültek és minden illat egyé vált valami fémes szaggá. Nem tudom mikor ájulhattam el.

A következő napokból csak pillanatokra emlékszem. Lent voltam a szentélyszerű szobában, összekuporodva feküdtem egy hatalmas krétával rajzolt varázskörben. Gyertyákra emlékszem pirosra, feketére, zöldre. Keserű és édes illatokra, füstre. És, hogy a meztelen lány néha egy puha ronggyal letörölte ugyancsak meztelen testemről a verejtéket.

Amikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem. Jól éreztem magam. Erősnek és súlytalannak. Hálásan gondoltam arra, aki gondosan behúzta a vastag sötételőket az ablakom előtt. Kikeltem az ágyból. Tudom éppen a mosdóba akartam menni, amikor rájöttem, hogy valójában nincs is rá szükségem. Semmi sem takarta tetoválásokkal borított testemet. Az öltözőszekrényemhez mentem, hogy kerítsek magamra valami ruhafélét, de a nagytükör előtt megtorpantam. Amit én láttam magamon a saját szemeimmel, és amit a tükrön keresztül láttam egészen más volt, ugyanis a tükörben csak egy árnyékot véltem felfedezni. Nem a sajátomét, hanem egy kivehetetlen alakú, fekete ködgomolyt, amely minden mozdulatomra vad kavargásba kezdett.

Tátott szájjal bámultam a különös látványt, amikor mögöttem szinte a semmiből egy másik ködfelhő bukkant fel ijesztő tükörképem mögött.

Megpördültem, aztán végleg leesett az álam. Ott állt teljes valójában a lány, nem köd volt vagy felhő, hanem hús és vér, meztelen bőre centiről centire kitetoválva. Jól emlékszem, hogy a tetováló mester még a bimbókat sem hagyta ki.

Hátranéztem a vállam fölött. Két fekete felhő. Vissza nézve a lány. Mosolygott.

Hamarosan ráébredtem ki is vagyok igazából. Nem ember és még csak nem is olyan, mint a lány kivételével a többiek a házban. Egy entitás lettem. Fajtánk legrosszabbja. Munkám a legkegyetlenebb mindannyiunk közül. Láthatatlan az emberek és saját társaim szeme előtt is. Akaratom a tett maga, hangom egyszerre gyermekek sírása, asszonyok sikolya, férfiak könyörgése, érintésem nyomán végtagok sorvadnak el, gennyes fekélyek és eleven kelések, testet szétrágó tumorok keletkeznek. Én lettem a végzet. Egy Rontás.

Megszülettem hát, hogy a tettekre gyáva emberek legmocskosabb gondolatait valósítsam meg. Az eltelt évek alatt emberek ezreit tettem el így láb alól.

Eddig a napig.

Soha sem figyelmeztetett senki rájuk. Vagy mert nem tudtak róluk ők sem, vagy mert nem akartak, ezt már soha sem tudom meg.

Egy éjjel jöttek el értem. Éppen a Nagy Házba tartottam dolgom végeztével, amikor a semmiből toppant elém egy férfi, szemei kéken ragyogtak, ujjai hosszúak voltak és korbácsszerűek. Még csak éppen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán itt az alkalom, menekülőre fogni, amikor a vékony ujjak rám tekeredtek. Felvisítottam fájdalmamban és felé csaptam. Talán el is találtam volna, de valami megragadta a kezemet, újabb és újabb csápok tekeredtek rám fájdalmamat az elviselhetetlenségig fokozva.

Életemben harmadszor is elájultam.

Minden ébredés közül a mostani volt a leggyötrelmesebb. Egy kétszer kettes kamrába voltam bezárva. Izzó bilincsekkel egy frissen megmunkált fa illatát árasztó székhez kötözve. Tenyerem az plafon felé fordítva ezüst keresztekkel odaszögezve a karfához. Fejemet a háttámlához kötözték egy olvasóval. Éreztem minden gyöngyszemet, ahogy a húsomba vág. Körülöttem minden vasból volt. A plafon, a falak, a padló, bár a padlón apró lyukak voltak fúrva, fogalmam sem volt miért. A terem egyetlen kijáratát is acélajtó zárta el. Belül is volt kilincse, de még ha meg is szabadulhattam volna kötelékeimtől sem bírtam volna hozzáérni. Mert egy borotvaéles kés volt az, még a látványától is irtóztam, ráadásnak jól láttam a padlón széthintett tengeri sót. Bűze felkúszott az orromba és összeszorította a torkomat. Ha szükségem lenne ilyen világi dolgokra, mint az evés, gyomrom minden tartalmát kiraktam volna. De nem ettem már semmit évek óta, így csak szárazon öklendeztem. A cellámon kívülre csak az ajtón lévő ablakon láttam ki.

Nem tudom meddig voltam itt ebben az állapotban. Néha jött le hozzám egy-egy papszerű alak olvasóval és bibliával. Órákon keresztül imádkozva cellám előtt.

Egyikük végzetes hibát követett el. Belenézett a szemembe. Azonnal megvakult és hirtelen támadt tébolyában megfojtotta rendjének vezetőjét. Fogalmam sincs mi lett vele, de kacajom sokáig visszhangzott az acélfalak között.

Ezután az eset után senki sem jött a közelembe.

Csak egyetlen látogatóm volt. A lány. Egyik éjjel arra eszméltem, hogy ott áll cellám ajtaja előtt. Csak az ő megjelenéséből tudom, hogy este lehetett. Szomorúan állt ott. Percekig néztük egymást így, aztán ajkai néma szavakra nyíltak. Azt mondta "Sajnálom" és mintha szemeiben könnycsepp csillant volna.

Megrendülve ültem ahogy elment.

Furcsa.

És hogy miért is mesélem mindezt el? Nagyon egyszerű. Még nagyon hosszú ideig voltam bezárva. Aztán egyszer csak emberek jelentek meg cellám előtt. Mindegyikük egy széket hozott magával.

Tizenketten jöttek. Egy kivételével mind annyian fekete reverendát viseltek. Még fiatal koromban hallottam és most eszembe jutott, hogy a reverenda fekete színe, bősége, hossza a halandóságot és a régi ember halálát szimbolizálja, annak az embernek a halálát, aki a bűn embere volt. Hihetetlen részletességgel jutottak eszembe a már elfeledett dolgok. Az hogy a reverendán harminchárom gomb van, hogy az öv a cingulus és a fehér, hivalkodó gallér a koláré.  

Kiszáradt torkomból felköhögtem egy adag véres nyálat és a padlóra köptem. Hivalkodó majmok. Hiszen nekik csak a ruhájuk fekete, de nekem a megjelenésem az, mi sem bizonyíthatná jobban szentségemet. Néztem, ahogy a só szemcséket csomóba rántja a padlón köpésem.

Az utolsónak érkező nem feketét viselt, hanem lilát, mint az érsekek. Megértettem, hogy vége és hogy történetem végéig már csak percek vannak hátra.

Végre mindannyian elfoglalták helyüket, de szemembe egyik sem mert nézni. Gyengék voltak és gyávák.

Aztán egyikük elfordított egy kékre festett gombú csapot a falon. Érdekes, hogy eddig észre sem vettem. Nem váratott sokáig a magyarázat tettére. Cellámat betöltötte a földgáz állhatatos bűze, amely a padló kicsi lyukain áramlott, hogy betöltse végső küldetését.

Szemem kitágult, és utolsó gondolatom, feleségem és növekedni soha nem látott lányom felé szállt. Tudtam, hogy biztonságban vannak.

Végül meghallottam a piezokristály összenyomásával járó össze nem téveszthető, jellegzetes recsegést, és még láttam a kék és narancssárga lángokat fellobbanni a különös nézőseregem szemeiben.

Aztán végleg elsötétült minden.

VÉGE