Azonosság

"Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok."

~ Gyökössy Endre

Minden mozzdulatomra sírva nyikorog az ágy. Egy kicsi szobában fekszem, nem régen ébredtem fel. A vastag sötételőfüggöny résén befolyó sápadt holdfény lassan kúszik ágyékomtól a mellkasom felé.  

Mindig ez van, mert beteg vagyok. A fotofóbia a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Soha sem mehetek a napra, mert elégek. Nem láthatom a napsütötte tópartokat, a fürdőruhás lányokat. Nem érezhetem a meleg simítását a bőrömön. Csak annyiban ismerem a nap melegét, amennyire a tűzkorong eltüntével a betonjárda emlékszik rá. Régen elszomorított, de megtanultam együt élni ezzel és már ismerem az előnyeit is. Barátságot kötöttem az éjszakával.

Nézem a vándorló holdnyalábot. Legközelebb jobban kell vigyáznom. Ahol a hold besüt, ott a nap is. Még szerencse, hogy egyetlen ablakom úgy néz a külvilágra, hogy  a közvetlen napfény soha sem juthasson el ágyamig.

Megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába, melytől már hónapok óta nem tudok szabadulni.

És persze ott van a kényszer is, a bűn vágya, a megnyugvás akarata. Rég nem éreztem már félelmet. Nagyon remélem, hogy ez az érzés, amely a torkomban dobogtatja szívem sem az, csak egy átmeneti zavarodottság.

Nehezemre esik elfogadni, de zavarodottságom oka Ő, a bizonytalan férfi, a nap mint nap gondokkal küszködő, szürke, visszahózódó kis mérnök.

Hiányzik. Soha sem ismertem személyesen, mégis amikor egy hosszú éjszaka után végre lefeküdtem aludni a biztonságot nyújtó sötét szobába, csak róla álmodtam. Az ő élete nem olyan, mint az enyém. Az ővé szegényebb, egyhangú és mégis kellemes.

De most elveszett. Hónapok óta nem látom, nem találkozom vele álmaimban. Elment és még egy üzenetet sem hagyott. Kilépett az életemből magamra hagyva, hogy sohasem láthassam a napfényt.

Először gyermekkorunkban találkoztunk, és rögtön szimpatikussá vált, pedig már akkor is egy szerencsétlen volt. Az iskolatársai folyamatosan verték, megalázták, csúfolták. Az apja, az a vadálat, verte mint a cukrász a tortamázat. Minden nap, ha elég részeg volt, akkor többször is, nem emlékezve rá, hogy elmagyarázta e neki az aznapi leckét. Anyja pedig egy gyenge nő volt, akit ha nem vert meg a férje, hát maga ment oda érte. Csak akkor érezte, hogy él, és akkor, ha nézhette, hogy a fiát verik. Keserves lehetett így felnőnie, és engem mindig is dühített a körülötte zajló kegyetlen világ. Szerettem volna megvédeni, mint ahogy sokszor el is képzeltem az éjszakai utcákat járva. Bosszút állni minden egyes pofonért, minden bántó szóért, minden bántó gondolatért, amit el kellett viselnie. De soha sem volt rá lehetőségem ezért, hogy dühömet  és csalódottságomat enyhítsem portyáim során megöltem a legtöbb nálam kisebb élőlényt. Egereket, mókusokat, kutyát, macskát. Darabjaira téptem az elkapott galambokat miközben a rosszakat, barátom kínzóit láttam magam előtt.

Igen. A barátomnak tekintem Őt, mégha sosem találkoztunk. Hiszen ő világában mindig nappal, az enyémben pedig mindig éjszaka van. Talán ezért is félek annyira, hogy szó nélkül hagyott el.

Mi van, ha baja esett?

Mióta nem látom, úrrá lett rajtam a kedvetlenség és a bizonytalanság, ami eddig soha sem volt rám jellemző.

De meg fogom találni akkor is, ha az életembe kerül, akkor is ha mindenkit, aki eddig bántotta meg kell öljek.

Megtaláltam az utat, ahol rájuk bukkanhatok. Néhányukat már meg is találtam. Sírva könyörögtek az életükért, saját vizeletükben fekve kértek bocsánatot tőlem a sok rosszért, amit tettek. Tévedtek. Tőle kellett volna bocsánatot kérniük, míg volt rá lehetőségük, én csak a büntető kéz vagyok és az aggódó barát, aki elkeseredetten keresi elcsámborgott játszótársát.

Eddig kilenc nyomorultat küldtem az ördög színe elé, és kész vagyok még több áldozatot hozni.

Lassan kimászok az ágyból. Elhúzom a függönyt.

Telehold van. Ez valahogy mindig jobb kedvre derít.

Ma beszélek a feleségével. Ha valakinek, hát neki tudnia kell, hol van régi barátom. Tudom, hogy hol lakik. Jártam már ott többször is. Megszámolni sem tudnám hányszor leskelődtem a hevenyészve elhúzott föggönyök közötti résen, ahogy feleségével alszanak közös ágyukban. Hányszor elátkoztam a nőt, aki csúful kihasználja Őt, buta gondolatait és vasakaratát Rá kényszerítve.

Előkeresem a felszerelésem. Ott van az ágy alá dugva a bőrtáska. Le kell térdelnem, hogy elővegyem. Azért raktam ide, hogy szerszámaim érezzék alázatomat minden nap, ha értüknyúlok. Ők az egyetlenek akik előtt főthajtok.. Tudom, hogy megérdemlik tiszteletemet és ha szükség hozza, meg is szolgálják.

Egy félórás séta után odaértem a házhoz. Szép ház volt, ha drága barátom egy félénk, visszahúzódó és megalázott ember is volt, az ízlésén ez nem tükröződött. Igazi palota volt, melyet saját maga tervezett céda feleségének.

Én nem tettem volna.

Megkerültem a házat. Bent égett a villany a függönyök pedig nem voltak behúzva. A düh első hullámát, hála az Istennek vagy az Ördögnek, sikerült kivételes önuralmammal elcsitítani, összegyúrni és új értelemmel felruházni. A bosszúéval.

Amit láttam maga volt a pokol.

Bent barátom felesége meztelenül és gátlástalanul üzekedett egy vadidegen, általam még soha sem látott férfival. Kéj hangja és bűze töltötte be a szobát. Átérződött még a hőszigetelt üvegen is.

Később zokogtak mindketten. Aztán amikor meglátták ezüstfényben csillogó szerszámaimat kiterítve a dohányzóasztalra, magukra öntötték a megbánás hazug álarcát.

De engem nem tudnak megtéveszteni. Én nem Ő vagyok. Én vagyok Az. És a felemelő igazságot most ezek a kötelékeikben tekergőző, szabadulni vágyó kis pondrók is megtanulják.

Mosolyogva kezdek neki a munkának. Félúton eszembe jut, hogy feltegyek egy lemezt. Hát, jóbarátom ízlésessége sajnos a zenére nem terjed ki. Csak nagy nehezen találok egy hallgatható lemezt.

Amikor végre a feleségére is sort tudok keríteni szólal meg a hangszórókból Steppenwolf Born to be wild nótája. A lendülete magával ragad. Olyanná válok hírtelen, mint egy művész.

Később, mikor már hazaértem és sikerült tisztába tennem magam ledőltem az ágyra. Ugyan nem látom a sötételőtől, de hallom a madarak hangjából, hogy feljött a nap. Hanyat feküdtem az ágyban és kérlelni kezdtem a sorsot, végre hozza utamba újra elveszetnek hitt cimborámat.

Az ajtó hatalmas reccsenésel, tokostól szakadt be.

Az ágyon csendesen alvó férfi rémülten ült fel. A hirtelen támadt fény könnyeket csalt a szemébe. Rémülten nézte a beszakadt ajtón keresztül beáramló bizonytalan fekete foltokat.

Valaki azt üvöltötte, hogy ne mozduljon. Nem hallgatott rá. A rémület hajtotta és nem a gondolkodás. Felugrott. Soha életében nem volt egy atléta tipus, most mégis egy mozdulattal az ablaknál termett, a következővel már fel is tépte.

Ha csak egy kicsivel gyorsabb menekülése a biztos halálba vezette volna. Mikor átlépte a párkányt ébredt rá, hogy a harmadik vagy negyedik emeleten lehet. A mélység hívogató illuziója rémült sikolyt varázsolt ajkaira.

Nemigen értette, hogy mit keres itt.

A halálba vezető első lépést azonban erős karok akadályozták meg. Valaki megragadta a gallérját és kíméletlenül visszarántotta az ismeretlen szobába. Feje nagyot koppant a vékony filcszőnyeggel borított padlón, miközben az imént még segítő kezek durván hátracsavarták a karjait. Hallotta a bilincs kattanását.

Hiába kérdezett, senki sem méltatta válaszra. Begyömöszölték egy rendőrségi autóba. A szirénák süvöltöttek. A város, amelyen keresztül száguldtatták ismeretlenül suhant el tekintete előtt. Csak a torkát szorongató rettegést érezte és egy puska hideg csövének nyomát a füle tövén. Szerette volna elhesegetni az érzést, de akárhogyan is próbálta az autó ülésének dörzsölni tarkóját a jeges kör szinte beleégett bőrébe.

Nem kis káromkodást kicsalva az elől utazókból elhányta magát. 

Később egy háromszor hármas gyéren berendezett szobába vitték. Mindenfélét kérdeztek tőle, amikre nem tudott válaszolni. Kérdezték a feleségéről, a főnökéről, a nőről a szomszédjában, volt iskolatársairól.

Furcsák voltak, megijesztették.

Lehetett egy perc, de akár egy óra is mire feladták a kérdezősködést, melyre minduntalan csak azt tudta válaszolni, hogy: nem tudom. Meg, hogy: sajnálom.

A két nyomozó végül felállt az asztaltól és kiment a helyiségből. Nemsokára három egyenruhás jött érte. Összebilincselték kezét lábát, aztán elvezették egy cellába. Útját hangos sustorgás övezte. Olyan volt, mintha rajta kívül mindenki tudná miért van itt. A vádló és gyűlölködő tekintetek elől leszegte fejét.

Egész éjjel ébren volt. A kétszer kettes cella nem nyújtott túl sok teret a mozgásra, így az időt azzal töltött, hogy gyors köröket rótt a falak között. Végül addig könyörgött az őrnek, míg meg nem engedték neki, hogy telefonáljon egyet.

A készülék a cellátol nem messze lógott a falról. Nem kellett bele aprót dobni, a központon keresztül kapcsolták a kért számot.

A feleségét hívta, de az a tizenötödik csörgésre sem vette fel. A vonal szétkapcsolt. Visszavitték a cellájába.

Reggel az egész kihallgatás kezdődött előről. A két nyomozó tovább bombázta unott kérdésekkel, de azt hogy miárt tartják fogva egyikük sem volt hajlandó elárulni.

Már jócskán benevoltak a délutánban, amikor végre nyílt az ajtó és egy magas, feketehajú férfi lépett be rajta hóna alatt egy nagyméretű, barna borítékkal.

Végre minden megváltozott.

Hamarosan kiderült miért van itt.

Állítólag megölt tizenegy embert. Köztük a feleségét, amelynek hírére összeomltt, és a szeretőjét, amitől ordítani támadt kedve.

Követelte, hogy engedjék szabadon, aztán könyörgött, végül erős nyugtatókat kellett adni neki, hogy ne tegyen kárt magában vagy másokban.

Alibit kértek tőle, de még azt sem tudta megmondani, hogy mi történt vele az elmúlt néhány hónapban. Nem hogy egyik vagy másik nap.

Zokogva kérte a nyomozót, hogy pihenhessen.

A férfi végül maga kísérte vissza a cellájába. Szó nélkül terelte be a rácsos ajtón és búcsúszó nélkül távozott, a boríték még mindig a hóna alatt volt.

Végre megtaláltam. Azt, hogy mi történt vele eddig nem sikerült kiderítenem, de legalább tudom, hogy él. Nekem ez a legfontosabb.

Nagyon sokat aludtam. Valami nem stimmel velem. Gyenge vagyok és közömbös. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha valaki egyszerüen csak kitörölte volna az agyamból az érzelmeket.

Üres vagyok.

Nehezen ébredtem fel és kábának éreztem magam. Álmomban viszont láttam Őt. Egy kicsi szobába van bezárva, nagy bajban lehet. Szüksége van rám.

El kell mennem érte, de nem találom a szerszámaimat. Se az ágy alatt, se a szekrényben nincs. Nincs a párna alatt, a dohányzó asztalon, nincs a konyhában, nincs a fürdőben.

Aztán bevillant, hogy amikor elindultam visszafelé nekiütköztem egy nőnek. Talán akkor eset ki a táska a zsebemből.

Tenyeremmel dörzsölöm a szemeimet. Nem emlékszem a nőre, csak hogy annak ellenére, hogy majdnem fellöktem kedvesen mosolygott, talán még kérdezett is valamit. Nem emlékszem.

Mióta Ő nincs velem álmaimban teljesen szétestem.

Alig bírok visszamászni az ágyamba. Még emlékszem az örvényre, ami beszippant az álmok világába.

Alig másfél órát sikerült aludnia, aztán felpattant a szeme. Fel akarta hívni ismét a feleségét, de eszébe jutottak a nyomozó szavai: "Sajnálom, de nincs módomban felhívni a feleségét, mert halott. Maga ölte meg!"

Látta maga előtt az asszony tekintetét, a lobot vetett vágyat a sötét szemekben, érezte az illatát, halotta a sóhajt, ahogy elhagyja ajkait.

Tiszta erejéből nekirohant a rácsnak, aztán mégegyszer és mégegyszer. Végül a fogda orvosa tűt döfött a karjába, de csak azután, hogy végre sikerült a két őrnek lefogni.

Ismét a kis kihallgató szobában ült a magas nyomozóval. Most is ugyan azok a kérdések, ugyan azok a vádak.

Kapott egy ügyvédet is, de az nem jött még meg.

Csak hallgatott. Ezredszer is, hogy mikor, kivel, mi történt. Elege volt már az egészből.

Semmire sem válaszolt. Végül a nyomozó felállt és az elengedhetetlen kelléket, a barna borítékot felszakította és az asztalra dobta.

Lassan nyúlt értük, de örökre megbánta. A borítékban vagy harminc fekete-fehér a/4-es fénykép lapult.

Mind az áldozatokról készült. Rengeteg volt mindegyiken a vér. El sem hitte, hogy ennyi vér van egy emberben. Csak rakta egyiket a másik alá, szemeiből könny csorgott és rázta a fejét.

Ez nem ő volt, ilyet ő nem tehet. Az utolsó hat képen a felesége volt. Szörnyű képek voltak. Nem bírta a látványt.

Üvöltve ugrott fel, de a láncok lefogták, így hát a fejével támadt az asztallapra. Több helyen felszakadt a bőr, mire sikerült ismét az orvosnak lenyugtatnia.

Eddig ez volt a legrosszabb álom. Nem is értem. Hiszen Ő nem gyilkos, én tettem. Akkor vajon miért akarják ráverni a balhét?

Cselekednem kell.

A rendőrség nem volt túl messze. Simán besétálltam, ilyenkor egyébként sincsenek sokan bent, de az akevés is aki dolgozott nemigen foglalkozott a jelenlétemmel.

Könnyen rá akadtam. Még annak ellenére is, hogy napok óta, mióta végre újra megtaláltam Őt, kába vagyok kicsit.

Egy kicsi kihalgató szobában találtam rá. Az asztalra borulva aludt. Előtte kiterítve feküdtek a képek.

Tudom, hogy nem illendő, de mosolyt csalnak az arcomra az emlékek. Mindegyik műalkotás. Főleg szerencsétlen barátom felesége. Az igazán jól sikerült.

Leültem az asztal másik oldalára. Mindig is meglepett, hogy a hivatalos épületek berendezésénél mennyire keveset adnak az emberek a kényelemnek és az ízlésességnek. Ez a szoba is úgy ahogy van ocsmány. A két jelentéktelen és kényelmetlen szék, ennél a seszínű asztalnál. Ráadásul mindegyik lecsavarozva.

Mintha az itteni emberek legalábbis kevesebb időt töltenének itt, mint otthon. Pedig ez nem igaz. Egyikük másikuk legszívesebben haza sem menne.

Az asztalra könyökölök úgy nézem az alvó cimborámat. Szánalmat és meglepőmód haragot érzek iránta.

Ez új. Soha sem hittem volna, hogy valaha is haragudni fogok rá.

Erősen markolom meg a válát és kíméletlenül megrázom. Felébred. Látom a szemén, mennyire elgyötört. Néz rám. Csodálkozik.

Mosolygok.

Ő pedig azt mondja. Én már láttalak, szoktam rólad álmodni. Olyan jó érzés ez. Tenyerembe fogom az arcát úgy válaszolok. Én is testvérem.

De hát… kezdene bele valamilyen bizonytalan mondatba. Hallgass! Előzöm meg. Gyenge vagy ehhez, hogy elviseld. Majd én vállalom a terheidet barátom. Ez itt nem neked való. Még mondana valamit, de aztán elalszik ismét. Senki sem veszi észre, ahogy kisétálunk az épületből. Hazaviszem. Befektettem az ágyamba. Az Ő súlya alatt meg sem nyikordulnak a deszkák.

Sajnálom szegényt, hogy ilyen gyenge és félénk.

Lassan hajnalodik. Hátat fordítok az alvó testnek és elindulok kifelé a házból. Mire feljön a nap vissza kell érnem az örsre.

Az asztalra van hajtva a fejem. Érzem a képeken a tinta szagát. Kicsit hasonlít a vérére. Lassan emelem a fejem. Egyenesen a nyomozó szemébe nézek. Látom, hogy látja a változást. Halkan beszélek, de a nyomozó tekintetében a fellengzés helyét átveszi a rémület.

Én tettem nyomozó. Vegye le a láncokat és megmutatom hogyan.. Nevetésemre többen a szoba felé kapják a fejüket.

VÉGE