A saját képére

"Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.""

~ Ady Endre

Kellemes, napsütéses, tipikusan késő márciusi időjárás uralkodott. Az égen sehol egy felhő, de mégis az eső ismerős illatát hordozta a szél. Lágy szellő fújdogált, amely jótékony kézként simogatta a tél csapadékától nehéz földet.

Már megjelentek az első gólyák, hogy előkészítsék fészkeiket a jövő, új nemzedékének fogadására. A szántók felett sirályok kerengtek, a sirályok felett pedig héják, sólymok és ki tudja még milyen ragadozók várták a megfelelő pillanatot, hogy kinyilatkoztathassák felsőbbségüket borotvaélesre fent karmaikkal és csőreikkel.

A lustán hömpölygő folyó halk csobbanásokkal ütődött a kavicsos partnak. Annak idején itt sóderbánya volt, de mára már átvették az uralmat a halra és a fogás izgalmára éhes horgászok. Sorban álltak egymás mellett a padok és a kialakított beállók.

Ugyan az idő már alkalmas lett volna eme felemás érzelmekkel fogadott sportra, ezen a napon mégis csak egyetlen kalapos, idős úr álldogált hosszú botjával a folyószélen.

Egy régi, egykor barna, mára már inkább sárgára kopott padon üldögéltem. Innen néztem a kalapos urat és az agyagos hordaléktól sárga, áradni készülő folyót. Szerettem volna gyermekkori emlékeket fűzni ide, de sajnos nem találtam emlékeim mély kútjában egyetlen egyet sem.

Az öreg ajkai mozogtak, de nem hallhattam, mivel a gyenge szellő éppen az ellenkező irányba fújta hangját. Az ősz borostás arc keretezte ráncos szélű száj azonban mosolyra görbült. Hát vele mosolyogtam én is.

Néha szeretek eljátszani a gondolattal, hogy maradéktalanul ide tartozom. Ezekben a pillanatokban is kezdtem magam beleélni soha sem volt életembe, ami idekötne. Rá gondoltam. Aztán váratlanul megcsörrent a mobil a zsebemben.

Ijedten kaptam az oldalamhoz. Soha sem volt mobiltelefonom, így annak váratlan megjelenése meglehetősen felbosszantott. Hangja idegenül és nem ide illően hasította fel a nyugalom szövetét. Másodpercekbe tellett, mire kopott farmerom zsebéből elővarázsoltam.

Felvettem. – Igen? – A vonal másik végén buja, érdes, mégis kellemes női hang szólalt meg. Ő volt az, mintha csak megérezte volna, hogy gondolataim körülötte forognak. – Szia Angyalom, remélem megismersz még? – Maradéktalan jókedvem a másodperc törtrésze alatt az enyészeté lett. – Meg. És félek nem a hogylétem felől akarsz érdeklődni. – Saját hazugságom, mellyel a pokolra kívántam volna égette lelkem. Szerettem volna azt hinni, hogy gyűlölöm, de nem hittem benne. A hang olyan édes volt és bársonyos fülemnek, emlékek egész hadát zúdítva rám. Szinte már éreztem langyos leheletének csiklandozását a fülem tövén. Megijedtem az egykor volt érzések intenzív felbukkanásától. Észre sem vettem, de körülöttem lassan beborult az ég. A kalapos úr gyanúsan méregetni kezdte a keletről feltornyosuló acélszürke fellegeket. A távolból égzengés moraját sodorta az egyre erősödő szél. – Sajnálom Édes, ha megrémítettelek. – A lapockáim iszonytató viszketéséből és megmagyarázhatatlan feszülő fájdalmából már előre tudtam mit fog mondani. – Ma este összegyűlünk, fontos dolgokat kell megtárgyalnunk. Szedd össze magad! Éjközép előtt egy órával ott vagyok érted. – Érzelmei vibráltak a vonalon keresztül. Nem igazán tudtam eldönteni öröm vagy bánat okozza. A vonal kattant a kapcsolat pedig megszűnt, a képernyőn villogni kezdett: Érvénytelen SIM-kártya, csak segélyhívás!

Éjközép? Hol élt ez eddig?

Szóval sok-sok év után újra látom Őt. Pazar.

Zsebembe süllyesztettem a készüléket és lassan elindultam a híd felé. Célom olyan nyilvánvaló volt, hogy el sem gondolkodtam rajta, merre is induljak. Még hallottam az öreget, ahogy sűrűn szitkozódva rángatni kezdte magára esőkabátját. A magam részéről élveztem a jegesen hideg esőcseppek szúrását meztelen alkaromon és nyakamon. S mert úgy akartam, arcomat megkímélte az eső.  A lapockámon halk reccsenéssel felszakadt a bőr. Az első fekete vércseppek csiklandozva futottak le derekamon egészen fenekem vágatáig.

Néha undorodom magamtól.

Mire beértem a közeli városba már sikerült annyira úrrá lennem az érzéseimen, hogy ismét kisütött a nap. Az első utamba kerülő boltban vettem egy kötött pulóvert. A norvégminta fehérjében vidáman szaladgáltak a szarvasok.

Az eladóhölgy mosolygott, ahogy megköszöntem kedvességét. Én nem tudtam viszont mosolyogni, fiatal kora ellenére tüdeje jobb féltekén feketén lüktetett egy baracknyi rákos daganat.

Talán még nem késő. Odaléptem hozzá, ijedtében lépett egyet hátra, de további menekülését megakadályozta a hangtalanul mögé csúszó asztal. Sikoltani akart, de addigra már kezem a mellkasába mélyedt. Elkerekedett, szép szemeiben könnyek gyűltek, aztán összecsuklott.

Halk csengettyűszó kíséretében távoztam az üzletből.

Lassú léptekkel kicammogtam a vasútállomásra. Az egyik üres teleknél eldobtam a véres, rohadó húscsomót. Alig ért földet, máris rávetette magát egy kölykeit terelgető fakószürke, girhes anyamacska.

Nem sokkal fél öt után értem ki a pályaudvarra. Szerencsére még ott volt a könyvárus, és összecsukható pavilonján zsúfolásig álltak a papírkötésű könyvek. Vettem tőle két számomra teljes mértékig semmitmondó nevű írótól származó művet.  Istenhozzádot mondtam az árusnak és elvonultam a nyitott peron legtávolabbi pontjába. Volt még időm bőven, így hát nekiláttam olvasni és igyekeztem nem gondolni az előttem álló éjszakára. Nehezen ment főleg, hogy felszakadt hátamon egyre kellemetlenebbül dudorodott lapockám átalakuló formája. Így, az egyetlen kényelmes pózt, hátradőlve, arcomat a napba tartva, elfelejthettem, kénytelen kelletlen előre hajolva kezdtem bele legújabb szerzeményeim egyikébe.        

A nap hamarosan vadludak seregével együtt eltűnt a horizonton. Egyedül maradtam az állomás peronján. Sötétedésig mindenféle csavargó, hajléktalan és hivatásos kéregetők próbált különböző trükkökkel kicsalni némi aprópénzt tőlem. Végül annyira kihoztak a sodromból, hogy végtelen haragomban kénytelen voltam megbocsájtani szerencsétlen páráknak, aztán útbaigazítani a legközelebbi templom felé. Azóta is igazhívő mind és beállt a katolikus egyházközösség könyörületesség programjába, mint önkéntes.  

Rám sötétedett, bár ez nemigen zavart az olvasásban, sőt akkor vettem csak észre, amikor fülbántóan hangos fékcsikorgás közepette megállt mellettem egy már téglaszínűre kopott, régi, egykor piros villanymozdony. Lámpája kifejezetten zavarta látásom, de a fülkéből felém szálló izgatottan trillázó hang hamar feledtette velem ezt a kis kellemetlenséget, jeges félelmet és megmagyarázhatatlan izgatottságot varázsolva oda, ahol a gyomromnak kellett volna lennie normális helyzetben.

- Jeliel! – mindig úgy mondta a nevem, mintha egy kutyafajtára utalna, bizonyos értelemben az is vagyok. – Annyira örülök, hogy végre láthatlak.

- Bárcsak én is elmondhatnám ezt kedves Araqiel. – De a lassan felszívódó húscsomó a mellemben még nagyot dobbant búcsúzóul. Igenis jó volt újra látni.

- Ugyan már, ha úgy lenne, nem itt ülnél, - hát ige, sajnos jobban ismert, mint az kívánatos lenne, olykor meg merem kockáztatni a gondolatot, hogy saját magamnál is – szállj fel, rettentően szorít az idő! – Mutató ujjával, ajkán hamiskás mosoly kíséretében hívogatóan intett. Nem most történt először.

Felszálltam. Kényelmetlenül nagyokat kellett lépnem a rozsdás lépcsőként szolgáló létrán.

Most is, mint mindig gyönyörű volt. Fájdalmasan hasítottak belém az egykor együtt töltött évek túlságosan is éles emlékei, amikor még doromboló macskaként bújt hozzám felrúgva minden írott és íratlan törvényt, figyelmen kívül hagyva minden intést és tiltást. Szép idők voltak, de mára már csak valóban emlék mind. Mégis gyötört a kín, hogy újra megérinthessem finom bőrét, magamhoz húzhassam törékenynek tűnő, karcsú testét és öleljem, amíg rövidre szabott óráink elfogynak. De szomorúan gondoltam visszaalakult, egyenes, gyermekien sima ágyékomra.

Lassan visszanyerem eredeti alakom, hiányzott már, talán csak a repülés miatt, de az is csak kicsit, sajnos vannak helyzetek, amikor az embernek – fintorba torzult az arcom – amikor nincs választásunk.

- Jól nézel ki Araqiel. Gyönyörű vagy, mint mindig.

- Ugyan Jeliel! Sajnos az elmúlt órákban lényegesen apadt mind a csípő, mind a – két kezével megérintette egykor dús és gömbölyű mellei vonalát és csábítóan megemelgette őket – melltartó méretem. – Most hogy így mondta, valóban kisebbnek tűntek, mint amire emlékeztem. Bár soha az életben nem hordott melltartót. Viszont aranyos kis villás farok kandikált ki hosszú, nap-sárga ruhácskája alól. Amellyel, vélhetőleg akaratán kívül is ide-oda csapkodott. – És aligha találnál többet a nadrágomban, mint a sajátodéban. – Hamiskás, kislányos mosoly. Imádtam érte mindig is.

Kinézett az ablakon és mérgesen húzta össze szépen ívelt szemöldökét, kellemesen telt ajkai sarkában mély ráncba futott a bőr a közeledő állomásfőnök láttán. Mindig is szexinek tartottam azt a gödröcskét is. Hálát adtam hát a váratlanul felbukkanó embernek alkalmatlankodásáért.

A fickó láthatólag idegesen, már messziről integetett sötétkék kalapjával. Valószínűleg nem értette, mit keres itt egy régi vágású mozdony hívatlanul az ő állomásán.

- Egy perc és elintézem – mondtam bizonytalanul és már kászálódni is akartam lefelé.

- Hagyd a francba Kedves, majd én. – ezzel leugrott a mozdonyról. Rugalmassága, amivel földet ért megdobogtatta volna a szívem, ha lett volna, de nem volt, mert sajnos a szívem már az imént végleg, talán örökre felszívódott. Nem is akartam belegondolni ebbe.

Viszont volt két hatalmas, hófehér szárnyam. Éppen ezért húzódtam mélyen a mozdonyfülke árnyékába. Nem hiszem, hogy megőrizte volna épp eszét a szerencsétlen, ha meglát.

Néhány pillanatig beszélt egymással az idős, sokat látott vasutas és a még idősebb, el sem lehet mondani, mennyit látott entitás, majd a férfi elindult kifelé az állomásról. Araqiel pedig visszakapaszkodott mellém.

Addig figyeltem az egyre távolodó alakot, míg az én szemem elől is elnyelte az éjszaka.

- Hát ez meg hová megy? – kérdeztem én, bár nem voltam bizonyos benne, hogy tudni akarom a választ.

- Ja, csak beleugrik a Tiszába, nincs már miért itt lennie.

- Mi? Ezt még te sem csinálhatod Araqiel! A fickóból áradt, hogy igaz keresztény, azzal, hogy öngyilkos lesz, egyenes az útja a pokolba. És ezt csak azért mert látott bennünket. Az Isten verjen meg, régen sem voltál túl kegyes. – Természetemnél fogva is irtóztam az emberi élet elvételétől, bár néha komolyan elgondolkodtam rajt, hogy jól van-e ez így. De ez most őszintén felkavart a dolog.

- Ugyan ne játszd itt a Szentet. És ha jól emlékszem mindketten jelen voltunk, amikor az Isten vert. Különben is, kell odalent az utánpótlás. Ráadásul, ha nem tévedek, ma éppen elvettél tőlünk egyet ott a boltban. Én csak rendbe hoztam az egyensúlyt. – Nevetett és játékosan belebokszolt a vállamba. Bütykei nyomán füst szállt fel. Hiába, lassan mindketten visszazökkenünk a saját szerepünkbe. – Ha van némi drámai érzéke, akkor nem ugrik, csak belesétál és hagyja magát elsodorni. Hát nem lenne romantikus? – Bukott Angyal létére olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy majdnem elhittem a szavait. És nem is igen tudtam ezzel az érvvel vitába szállni. Meg nem is nagyon volt hozzá kedvem látva a konok elszántságot világszép arcán. Inkább gyorsan témát váltottam.

- Tehát hová megyünk?

- Hamarosan lesz egy leágazás, ott letérünk, és az majdnem egészen odáig visz. – A távolba mutatott, de én csak sötétet láttam, és semmi kedvem nem volt megerőltetni magam.  – Aztán kéz a kézben sétálunk egyet, már ha te is akarod.

Kinéztem az ablakon. Előttünk talpfák jelentek meg, rajtuk a sínnel, mögöttünk pedig eltűntek, mintha soha sem léteztek volna. Valójában így is volt.

Lekuporodtam a fülke aljára, onnan néztem fel rá, nemes arcélére, pisze orrára és sokat látott mogyorószín szemeire. Meglepően emberi volt a szeme sarkában tornyosuló szarkalábak. Szárnyaim szétterültek a padlón.

Talán észrevette vagy csak megérezte vizslató tekintetem, mert a legváratlanabb dolgot cselekedte, amire csak számítani mertem. Lekuporodott mellém. Beült lábam terpeszébe és hátát mellkasomnak vetette. Teste nyomán kénes füst csapott fel ruhámból, miközben hatalmam megnyilvánulása gyanánt arcomat csiklandozó mézszín fürtjein kiütközött a dér. Beletúrtam tökéletes formájú tarkóján a hajába. A lassan megfagyó szállak fekete csíkokat hagytak egyre fakuló kézfejemen.

Hangja váratlanul ért. Suttogott: - Félek Jeliel! Rettegek, hogy lehet már holnap meg kell, öljelek!

Könnyezett. A lehulló cseppek lyukakat égettek vállamon. – Szeretsz Angyalom?

Én pedig képtelen lettem volna hazudni neki. - Szeretlek! – Tudtam jól, ha arra kerül a sor és ott állunk a csatamezőn, nem lesz erőm megölni őt. Mintha csak véletlen lenne villás farka a lábszáramra tekeredett.  

Akaratom egyetlen kis rezdülésével kinyitottam a mozdony ablakát, élveztem a becsapódó szelet. Élveztem a pillanatot, ahogy a karjaimban tarthatom, még ha mindkettőnknek nehezen viselhető fájdalmat is okoz közelségünk – Miért éppen mozdony?

- Tessék?

- Miért mozdonnyal jöttél? Annyi minden van már a világon, amit az emberek készítettek saját kényelmük érdekében. Meg aztán, elég lett volna csak odaképzelni magunkat?

- Szeretem a kattogását. Megnyugtat és Indiára emlékeztet, amikor még azt hittem örökké szerethetjük egymást. – Mosolya a hidegtől elkékült ajkain is gyönyörűen festett feledtette velem, hogy lassan leég rólam az összes ruha. Magam sem tudom miért, de védelmezően borítottam rá szárnyaimat. – Meg aztán szerettem volna veled lenni még egy kicsit. Tudod?

- Tudom. Köszönöm.

Nevetett. Olyan őszintén, olyan felszabadultan, hogy belesajdult a testem minden porcikája.

- Van egy cigid? – A műszerfal villogó lámpáit nézte. Fogalmam sem volt mit láthatott, hol járhatott ekkor és ha többen vagyunk talán fel sem fogom, hogy kérdését nekem szánta.

- Ugyan, sosem vetemedtem rá. – de már nyúltam is lassan porladó nadrágom zsebébe és egy cseppet sem lepett meg, hogy a mobil cigis dobozzá alakult át. Mindig is imádta ezeket a játékokat.

Elvette. Egyszerre két szálat vett ajkai közzé. Mutatóujja hegyén apró lángocska kelt életre, azon gyújtotta meg őket, aztán az egyiket a számba dugta. Ráfújtam a lángra és az apró lidércfényként repült ki a nyitott ablakon. Arrébb piciny ólomszívként pottyant a megújuló puszta sarjadó füvébe.  

- Sosem késő. – Mondta. Nem vitatkoztam vele. Csak a dobozt vettem vissza, magam sem tudom miért. Talán mert megérintette, talán mert azt gondoltam ezzel örökre magamba zárom.

Telt az idő. A percek másodperceknek tűntek csupán, száguldottak, aztán a mozdony nagyot zökkenve megállt. Keserűséggel a szívemben néztem bele a sötétségbe, megérkeztünk.

Ott álltunk a semmi közepén. Araqiel a távolba mutatott karcsú kezeivel. – Oda megyünk, ahol azok az imbolygó kis fények vannak, már várnak ránk. Sőt azt hiszem csak ránk várnak.

A régi mozdony halk pukkanással eltűnt, csak az a néhány olajfolt maradt árulójául. Megcsóváltam a fejem a szándékos trehányságon és egyetlen intésemmel tócsává alakítottam. Csak úgy a magam kedvére még néhány vidáman ficánkoló ebihalat is teremtettem bele. 

Késésünktől függetlenül nem siettünk. Kéz a kézben, gyalog indultunk a fények felé. Titkon reméltem, hogy soha sem érünk oda. Persze feleslegesen. Mint minden teremtmény e földön, a magunkfajta sem kerülheti el a sorsát.

Hamarosan elérkeztünk a dombok övezte futballpályányi tóhoz. Valóban csak ránk vártak már. Hosszú életemben először éreztem ennyi hozzám hasonló tekintetét egyszerre magamon. Isten, a maga szentségében, a dombtetőn ült színarany trónján.

Az enyémek felsorakoztak a rendnek megfelelően egy domboldalon szép egyenletes félkörben. Legfelül álltak az első kör angyalai a szeráfok, kerubok, trónusok. Őket követték a második kör katonái, a dominionok, erények és hatalmak. Alattuk a harmadik kör a fejedelemségek, arkangyalok és angyalok hadával. És persze a domb alján rémült tekintettel és behúzott nyakkal a közrendű angyalok.

A másik oldal, mintha csak bosszantani akarná Isten hű szolgáit a legnagyobb káoszban, kisebb csoportokba verődve, halk morajjal várakoztak.   

Soha sem gyűltünk még így össze, furcsa volt látni az egykor barát, ismerős arcokat, akik most Lucifer mögött sorakoztak. Nithael vidáman intett felém a tömegből. Régen sokat munkálkodtunk együtt, aztán Szerinte hibázott így el kellett hagynia a Kertet. Az enyémek közül csak Omael és Menadel emelte köszöntésre jobbját, a többiek gyanúsan méregették a mellettem álló démont.

Araqiel rám nézett: - Úgy látom, ideje mennem az enyéimhez. – Bizonytalanul toporgott, mint aki menne is meg nem is. Nem lett volna szabad megtennem, de átkaroltam a derekát és ajkát ajkaimhoz húztam, talán ellenkezett, de csak annyira, hogy vágyaimat még inkább felkorbácsolja. Ajkaim cserepesre száradtak, az övéi kékre fagytak, és számunkra rövid időre elnyelt bennünket egy sosem volt, mégis valóra vált álom.

Beelzebub felüvöltött, hangjára mind az angyalok, mind a démonok összerezzentek, itt-ott karmok és lángoktól ölelt pallosok jelentek meg mindkét táborban. Mikhael pedig olyannyira elfelejtkezett magáról, hogy hirtelen lángoszloppá változott alakja. Azt hiszem ilyet utoljára Mózesnek csinált. Raguel mérgesen ugrott arrébb kezeivel oltva szárnytollait. Néhányan röhögtek, néhányan morogtak. Lucifer és Isten csak a fejüket csóválták, miközben a hűvös tavaszi szél elkergette az égett toll jellegzetes bűzét. Más helyzetben talán azonnal Lesújt rám haragjával, most egyelőre csak elméje erejével kényszerített térdre, és tartott fogva.

Araqiel felsikoltott és mindenki meglepetésére az Úr trónja felé vetette magát, de Samael gyorsabb volt. Egyetlen gyors mozdulattal fekete korbácsát Araqiel felé lendítette. A fekete bőr a nyakára tekeredett és hanyatt rántotta a porba. Ösztönösen megráztam csillagfényből szőtt bilincseimet. A mentális csapás váratlanul ért és a földre taszított. Orromból és füleimből dőlni kezdett a vér. Hiába tekergőztem, saját testem alá szorult szárnyaimtól képtelen voltam magam visszatornázni térdre. Szánalmasan festettem.

A tisztáson beállt a tökéletes csend. Senki sem nézett ránk, de a tekintetekben zavart láttam véres könnyeimen át is. Az angyalok között sokan most láttak először büntetést, a démonok pedig fájdalmasan vájták körmüket saját tenyerükbe. Ők már mind egy szálig átestek ezen vagy hasonlón, már mindannyian érezték amint szárnyukat láthatatlan erő tépi le. Mindannyian emlékeik között hordozták milyen is elhagyni a Kertet. 

Azután percek, órák, talán napok is elteltek. Egymást követték az emelvényen az angyalok és démonok. Érvek és ellenérvek hangzottak el a háború és a béke mellett. Néha dühödt kiabálás kelt hol egyik, hol másik oldalon. Olykor úgy tűnt felbomlik a rend és egymás torkának ugranak a seregek.

Végül Mikhael szavai zárták a gyűlést. Nem volt meglepő, hogy önteltségével és nagyravágyásával elindítja azt, amire mindenki várt, és amitől mindenki irtózott.

Mikhael Arkangyal, Isten fénye, az emberek szerint Szent Mihály, az akarat hordozója egyszerűen kettéhasította pallosával az emelvényt elindítva ezzel a nagy csatát, a Végső Háborút.

Sosem hittem volna, hogy Isten, mindannyiunk teremtője egyszer eljut idáig. Ott, akkor megakadályozhatta volna ezt az egész őrületet. Egyetlen szava elegendő lett volna, hogy mindenki szépen hazamennyen és folytassa az évezredes játékait az emberiség uralmáért. De nem! Mert Atyánk úgy döntött, itt az ideje, hogy szabadjára engedje pórázon tartott ebeit. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre pontot tegyen műve végére.

Dühös voltam magam is, tekeregtem béklyóimban és átkoztam Mikhaelt, Lucifert és talán Őt magát is. Haragudtam az Úrra, hiszen neki csak hat napjába került játékszereinek megteremtése. Hat rövidke kis napba, hogy berendezzen egy másik kertet, egy emberkertet, ahová néha elment szétnézni, kikapcsolódni. Ahol szórakozást talált mindennapi gondjait feledve.

De mi. Akik évezredeken keresztül gondoztuk ezeket az embereket, most arra kapunk parancsot, hogy mennyünk oda és vívjuk meg a Nagy Csatát, mintha csak ezért lett volna az egész.

A földhöz szegezve is tekintetemmel Araqielt kerestem, de már csak azt láttam, hogy Asmodeus szorosan tartja karjait és Lucifert körülállva igyekeznek vissza a mélybe. Felbolydult az egész mező. Mindenfelé elkezdtek szétáramlani az angyalok és démonok seregei. Mindenki rohant a maga kis szánalmas fészkébe, hogy ott várja ki a harsonák hívó szavát. Megnyílt a föld és az ég.

Tíz napunk maradt.

Én mégsem tudtam megmozdulni. Csak bámultam a felfordulást.

Olykor társaim, hű testvéreim talpa tiport szárnyaimra. Éreztem, ahogy elroppanak benne az apró csontok.

Üvöltöttem.

Végül elcsendesedett minden. Csak a szél zúgott.

Ismét elveszett az idő, én pedig összetörve, nehéz bilincsektől bénán feküdtem. Eleredt az eső. Elveszítettem az eszméletemet.

Már magasan járt a tavasz nap, amikor magamhoz tértem. Meztelenül feküdtem a vizes fűben. Köröttem bogarak neszeztek és tücskök ciripeltek. Az égen átsuhant egy szarka. Árnyéka egy pillanatra eltakarta a napot szemem elől.

Legnagyobb meglepetésemre alig néhány méterre tőlem Uriel arkangyal üldögélt a nedves fűben és éppen nagy gonddal egy botot farigcsált.

- Éppen ideje, hogy felkelj! – Nyugodt volt a hangja. Fogalmam sem volt mi történik. – Tudod Jeliel, mindannyian átesünk azon a ponton, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy hová is tartozunk valójában. Feltámad bennünk a kétség, hogy amit teszünk helyes e, és legfőbbképpen van e bármi értelme. Az Úr ismer téged és azért kellett maradnom, hogy elmondjam neked akaratát. Tíz nap múlva megindul a háború. Ha megszólalnak a harsonák, számít rád a kapunál. Jó katona vagy és jó angyal, az Ő gyermeke. Rád bízta a közrendűek bal szárnyát. Te fogod őket a harcba vinni. Így hát jól vigyázz mit teszel.

- Miért Uriel! Engem miért kímélt meg, mikor másokat ettől sokkal kevesebbért is kitaszított kegyeiből. Engem miért nem? – Szinte már kiabáltam, és hangom nyomán szél támadt.

- Ez a büntetésed Angyal és tudd, hogy Araqiel ott fog várni rád a csatatéren, végezd a dolgod és az Úr megbocsájt, keresd Őt a csatatéren és végezz vele! – Azzal kiterjesztette szárnyait és válaszomat meg sem várva elszállt kelet felé.

Azt hiszem Isten hosszú életében először óriásit tévedett. Igen, ott leszek a kapunál, ha megszólal a hívó jel, harcba viszem a közrendű angyalok seregét. Ha kell akár Lucifer torkát is átharapom, de egyetlen dologra nem leszek képes, nem fogom megölni Araqielt. Hiszen elpusztítani azt kit szeretünk Isten ellen való bűn. Annak idején Araqielnek azért kellett távoznia, mert megölt egy angyalt, aki egy másikra támadt. A saját fegyverét fordítom ellene, és ha pusztulnom is kell, a győztesek elégedettségével teszem azt.

Kellemes, napsütéses, tipikusan késő márciusi időjárás uralkodott. Az égen sehol egy felhő, de mégis az eső ismerős illatát hordozta a szél. Lágy szellő fújdogált, amely jótékony kézként simogatta a tél csapadékától nehéz földet. A távolból azonban már égzengés moraját hozta a szél.

A parton ültem a kalapos öreggel a kopott padon. Az elmúlt napokban sokat találkoztunk. Néha leült mellém beszélgetni. Megkedveltem.

Éppen egy újságcikkről diskuráltunk.

- Tudja, ez is, amikor egy anya megöli saját gyermekét, arról tanúskodik, - kellemes rekedtes hangja volt, azt kell mondjam, szerettem hallgatni -  hogy mennyire félreismerjük Isten akaratát. Mennyire egocentrikusak vagyunk, amikor azt mondjuk, Isten a saját képére formált bennünket. Hiszen hogy tehetné meg Isten, hogy megöli saját gyermekeit.

Rá néztem. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, amikor meghallottam az emberi fülnek hallhatatlan hangot. A kapuhoz hívó harsonák hangját. Felálltam és jobbommal megszorítottam az öreg vállát.

Elindultam a híd felé, miközben magamon éreztem az öreg értetlen tekintetét. Néhány lépés után aztán csak megálltam és a vállam fölött szóltam vissza: - Tudja öreg barátom semmiben sem különböznek az emberek tőle. És higgye el uram: Isten nagyon is a saját képére formálta az Embert.

VÉGE