"Álom és ébrenlét közt. Ismered azt a helyet?
Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmodtál.
Én ott foglak mindig szeretni."
Havazott. Azért is volt ez furcsa, mert utoljára 1789-ban esett hó. Az alacsony figura komoran nézte a messzeséget. Elgondolkodva bámult maga elé és próbálta legyőzni rémületét. Rémületét az elmúlás és a feledés homálya felett.
Lassan több helyen lyukas nadrágja bal farzsebébe nyúlt. Hideg szél támadt, megborzongott. Hasán megszaporodtak a libabőr szerű dudorok, ahogy gatyájában turkálva ormótlan, bütykös bal kezével legalább tíz centire letornázta ruhadarabját. Öve már évek óta nem tartott semmit. Nem is igen volt, csak egy többször összekötözött évről évre rövidülő kenderkötele. Nem találhatta meg, amit keresett, mert fejét csóválva, jobbjában lévő baltáját beleállította az öreg tölgybe és hozzálátott, hogy a többi lyukas zsebét is kiforgassa.
A távoli egykor zöld hegycsúcsok lassan elvesződtek az egyre sűrűsödő hóesésben. Lábfejét alig takaró bocskora körül boszorkánytáncot járt a szitáló hó. Micsoda idő – gondolta - Nem egy goblinnak való ez. De kitartóan keresett tovább. Végül megtalálhatta, mert savószín szemeiben mosoly bujkált, bár egy arra járó ember bizonyára így is felzokogott volna rémületében. De nem járt már erre évek óta senki. Kietlenné és halottá vált a környék az elmúlt évszázadban. Egy pillanatra felnézett. Szeme a távolba révedt. Ébren álmodott.
******
Látta a múltat, amikor még minden zöld volt. A végeláthatatlan mezőket és domboldalakat színes sátrak tengere borította. Minden sátor egy-egy lélek. Minden zászlócska, melyek ott sorakoztak a sátrak zsinórjain, miközben hangosan csattogtak a játszadozó szélben, egy-egy álom. Minden zászlócska szegélyvarrásán egy-egy öltés egy-egy mosoly vagy könnycsepp. Akkor még jöttek ide látogatók és ő akkor is innen az erdő széléről figyelte őket. Hallgatta kívánságaikat. Osztozott velük örömben, bánatban, szerelemben, csalódásban. Minden öltés egy oldal volt könyvében. Mára már csak néha telt be egy oldal és akkor is jószerivel csak saját maga írta bele gondolatait.
Jól emlékezett még az elsőre, aki letépte zászlóit, lebontotta sátrát és elment. Ekkor esett először hó. Ezután következtek a többiek. Hiába kérlelte őket könyvének lapjain, maradjanak, mégis elmentek. Nem adtak magyarázatot, nem köszöntek, csak szedték a sátorfáikat és elmentek. A sátrak helyén semmi sem maradt csak elsárgult, letarolt fű. Minél többen mentek, annál nagyobb lett a sárga folt és minél több idő telt el, annál többen mentek. A foltok pedig lassan egyé váltak hatalmas kietlen mezővé. Ezeken a helyeken sosem zöldült ki újra a fű.
Az utolsó, aki elment egy fiatal lány lelke volt. Szerette, mert neki voltak a legszebb és legmegnyugtatóbb álmai. Sokáig kitartott, sőt még egyszer közelebb is vonszolta sátrát az erdő széléhez. Évekig ketten lakták be a síkot úgy, hogy közben soha sem találkoztak. Nem lehetett, mert valószínűleg megrémült volna tőle. És a lány oly gyönyörű volt, oly csinos és oly tűzrőlpattant, hogy megszakadt volna a szíve, ha bármivel is bántotta volna. Cserében viszont olyan sorokkal egészítette ki sorait, hogy a lány soha ne akarjon elmenni. Mégis elment. Egy nap, amikor véletlenül elaludt erdei kőházában. Arra riadt fel, hogy megnyikordul az ajtó. Első gondolata az volt, hogy meneküljön, de már nem volt ideje. A lány ott állt előtte. Apró teremtés volt ugyan, de hegyes állát magasra szegezte, zöld szemeit egyenesen az ő savószín szemeibe fúrta.
Remegett.
Félt, látszott a szemén, mégsem hátrált egy lépést sem. Akkor is egyhelyben maradt, amikor a görbelábú goblin felemelkedett az asztaltól, ahol írás közben elnyomta az álom.
-Jó reggelt! – a lány hangja, mint ezernyi csengő töltötte be a szobát – Te vagy az, aki álmaimat szövi?
- Gyermek! Nem szabadna itt lenned! – hangja, mintha feneketlen szurdokból tört volna elő – És egyébként sem szabadna itt kószálnod egyedül. Tele van az erdő vadakkal.
- Szóval az állatok is álmodnak, igaz? Mint ahogy én is.
- Igen, de ők nem olyanok mint te. Az ő álmaik csak képek, őket nem én hívom ide, nem én írom álmaikat. Az állatok jönnek maguktól és mennek, de az ember ellentétben időnként újra felbukkannak. – keserűség bujkált a hangjában és félelem. Tudta, hogy egyszer bekövetkezik és azt is, hogy nem tudja megakadályozni. Karjai torz teste mellé hulltak, egykoron széles vállai meggörnyedtek, ronda pofáján elmélyültek az évezredes ráncok.
- Szóval tudod, hogy mennem kell. – a lány hangjában a visszatartott könnyek érdessége visszhangzott. – Hát tudod? És mégis engedsz?
- Nincs hozzá hatalmam, hogy itt tartsalak. Az álmok nem bilincsek, az álmok vágyak és a vágyaknak szárnyalnia kell, nem lehet kalitkába zárni őket. Ezért is tűnt el innen mindenki. Nincsenek már olyan vágyak, melyek csak az álmokon keresztül valósulhatnak meg. Megváltozott a világ. És a változás mindenkit megérint. Láthatod, még téged is utolért. Hát menj.
- Sajnálom. Annyira sajnálom. – végre megindultak a könnyei. Odarohant a goblinhoz és átölelte annak vaskos derekát. Zokogása hamarosan eláztatta gyűrött zekéjét. – Visszajövök, ígérem.
- Várni foglak gyermekem.
A lány teste lassan elhalványult. De mielőtt még végleg levegővé vált volna a goblin érdes kezével még végigsimította vékonyszálú haját.
Sokáig meredten állt még a kicsiny szoba hideg kövein. Végül a zsebébe nyúlt zsebkendő után, amikor a kezébe akadt egy papírhalom. A lány rejtette el nála, amikor odabújt hozzá. Egy legalább tíz oldalas levél volt az. Kellemes lágy írással, gyöngybetűkkel. Álmok, vágyak egész sora. Érzések, érzetek, érzelmek, öröm és bánat egyetlen levélbe sűrítve mintha ezzel is azt akarta volna sugalni, hogy nem hazudott, amikor azt mondta visszajön. És ott volt még egy kép is a lányról. Szép arca, gyönyörű szemei, ajkai mind együtt mosolyogtak rá. A goblin megtörölte kézfejével a szemét és visszazuhant az ócska faszékbe.
A kandallóban lassan kialudt a tűz pedig a benne lévő hasábokba még csak éppen belekaptak a lángok.
*******
Megrázkódott. Révetegen nézte jobbját.
Egy papírhalom volt az, amelyik mosolyt csalt Vänfast, mert így hívták az idős, őszsörényű goblint, arcára.
Mintha csak a szélnek nem tetszett volna egy ilyen csúf teremtés öröme, hirtelen szélvihar támadt és a takaros kis papírcsomó őszi levélhullásként fordult ki köszvényes kezeiből. Az öreg goblin felmordult és félelmetes viccsort küldött a szélnek miközben az, mintha kicsúfolná sárga, törött agyarait egy jókora száraz levelet sodort az arcába. A rozsdád, száraz levél morzsái eltömítették száját, orrát és olyan kegyetlen köhögési rohamot hoztak rá, hogy térdre kényszerült a már jó tizenöt centis hóban. Görcsös köhögési rohamában nem bírt a széllel és az mint egy pajkos hópelyhet ledöntötte a térdeiről. Tüdejét szorítva, görcsösen vonaglott a hóban, ütött kopott ruháját átáztatta a megolvadt hó. Jobbjával szörnyű kínok közepette kinyúlt a szétszóródott papírok felé. Ajkain vér csordult. De elérte. Könnyektől homályos szemein keresztül még ránézett a képre. A lány még mindig mosolygott. A mellére szorította, de még az önkívület határán fülébe eljutott néhány hang. A hó ropogása, egy kétségbeesett ismerős női hang: - Ne! Kedvesem segíts! Vigyük a kunyhóba, nagyanyám szerint itt kell lennie valahol az erdő közepén.
Elájult.
******
A hangok ébresztették fel. Aztán valami keserű íz a szájában. Felpattantak a szemei és egy halk nyögés hagyta el kicserepesedett ajkait. A látvány, ami elé tárult minden várakozását felülmúlta. Ott volt. Az ágya szélén ült. Kezében egy óncsésze gőzölgő folyadékkal. Először tényleg azt hitte ő az, de aztán már látta a különbséget. Kicsit kerekebb arc, más ívű szemöldök, más színű haj. Határozottan emlékezett rá, hogy az övé barna volt. Finomabb formájú orr, de a szemei, azok ugyanolyan lélegzetelállítóan szép zöldek voltak, mint az egykori lányé.
- Ki vagy te? – hangja görcsösen tört elő melkasábó.
- Cssssssssssssss. Ne beszélj most! Hallgass! Túlságosan gyenge vagy még. Ha megerősödsz, mindent elmondok majd. Addig is idd ezt meg és pihenj.
Amikor a teafőzet elfogyott felállt az ágyról és kilibegett a szobából. Szoknyája játékosan lengte körül bokáját. Apró lábfeje szinte alig érte a hideg kőpadlót. Csípője úgy ringott, mintha a szél fújná. Aztán eltűnt az ajtó résén.
Ismét elájult.
A friss hajnali levegő térítette magához. Takarója a nyakáig felhúzva. Lábánál meleg vizes palack. Kinyitotta szemeit. Valamivel jobban érezte magát és valamivel a kedve is jobb volt. Körülnézett a szobában. Ott ült a fotelben a lány, a másik, aki eljött érte, ha már a régi nem jött. Nem neheztelt rá, nem volt miért.
Egy férfi is volt a szobában. Ott gugolt a nő mellett. Kezei annak arcát simogatták, szemeiből szeretet sugárzott. Halkan suttogtak, aztán a férfi csókot nyomott a lány ajkaira. Felállt ránézett az öreg goblinra.
- Visszlát! – csak ennyit mondott, azt is félhangosan. Aztán kisétált a szobából. Az ajtóból még egyszer visszafordult. Szavait már a lányhoz intézte. – Várni foglak a másik oldalon. Szeretlek.
- Tudom kedves megyek, ha itt már végeztem. – nem váltottak több szót. Olyan volt mintha a búcsú számukra nem jelentene semmit. Mintha a búcsú csak az összetartozásukat jelentené és nem a másiktól való elszakadást. Irigyelte őket ezért.
A férfi elhagyta a szobát. Még hallotta, ahogy becsukja maga után a bejárati ajtót, aztán felbőgött egy autó motorja. Egy ideig egyre távolodott, majd végleg elhalt.
- Ki vagy te? – kérdezte a goblin. – És hogyan kerülsz ide?
- A név nem számít. Csak az, hogy eljöttem végül. Itt vagyok, mert el kellett jönnöm hozzád. Hiányoztak a fák, a mező, a madarak. Minden olyan sivár így. – lassan felemelkedett a fotelből. A köré csavart pokróc lecsúszott meztelen vállairól. Lépett egyet az ágy felé és a pokróc tovább csúszott egyre többet fedve fel meztelen hófehér bőréből.
- Meg fogsz fázni. – nyögte a vén goblin lélegzetvisszafojtva.
- Nem hiszem. – már meztelenül állt az ágy mellett. Az öreg még soha életében nem látott még gyönyörűbb teremtést nála. Igazából nem is ismerte a női testet, csak mások álmaiból. Régi poros álmokból, egy régen megsárgult könyv korhadt lapjaiból.
A lány bebújt mellé az ágyba. Meztelen teste az övéhez ért. Megsimogatta a ráncos arcot, ő pedig önkéntelen végighúzta kezét annak formás fején érintve a finomszálú hajkoronát. Nagyot dobbant öreg szíve és egy pillanatra ismét visszarévedt arra a réges-rég múlt pillanatra. Aztán a lány ajkai az övét érintették és még hallotta, ahogy a régi kandallóban fellobban a rég feledett hasábok lángja. Ajkain a lány íze keveredett a sós könnyek ízével. Nem is igen tudta eldönteni, hogy sajátjai e vagy a másik könnyei ezek. De már nem is számított. Elnyelte a végtelenség.
******
Egy fa tövén ült. A madarakat hallgatta, a patak csobogását, nézte az olvadó havat a nap meleg sugarai nyomán. A vihar elment és a száraz föld szomjasan nyelte a hólevet. A szél még mindig hűvös volt, ezért összébb húzta magán a takarót.
Hazavágyott.
Ledobta magáról a takarót. Nem is emlékezett rá, hogy mikor szerezte a kezében lévő zászlócskát. Odasétált a kőépület ajtajához és a rozsdás kopogtatóra kötötte azt.
Érezte, most indulnia kell.
******
Autó közeledett a dombok felől. Zötyögve jött az egyenetlen úton, mögötte csóvában felverve a port. Messziről ketten ültek benne, de ahogy egyre jobban közeledett láthaták volna, ha mások is járnak itt, hogy nem egészen igaz ez.
Az autót a férfi vezette. Napellenzője lehajtva, hogy a felkelő nap ne vakítsa el. Nem sietett. Nem volt miért. Hiszen révbe ért. Ajkán játékos mosollyal nézett bele a tükörbe. Csodálattal nézte a hátsó ülésen kuporgó nőt és a karjaiban vidáman nevető csúnyácska gyermeket.
- Szerinted messze vagyunk még? – kérdezte a nőtől. Az lágy hanghordozására felnézett és elképesztően szép, zöld szemét a férfiébe fúrta. – Csak mert már nem is emlékszem, hol is van az erdő. Olyan régen volt már. Másfél év. Milyen rövid az ember emlékezete.
- Ugyan már. – a hang hallatán a gyermek hangosan felnevetett. – Ne butáskodj. Ott szemben az a sötét sáv. Az lesz az erdő. Alig egy óra lehet hátra.
- Ja, igen, tényleg.
- Még mindig olyan fura, hogy száraz minden.
- Ne aggódj drága, hamarosan minden megváltozik. – az út hátralévő részében több szó nem is esett köztük.
Amikor behajtottak az erdőben tűnt csak fel az első változás. Az öreg félig kiszáradt tölgyek között előtörtek az első magoncok és a fák között néha fel-felbukkant egy állat.
Néhány perccel később megálltak a ház előtt. A régi ajtón még most is vidáman lengedezett a zászlócska mit sem veszítve élénkpiros színéből. Mindhárman kiszálltak.
- Hol van az öreg eltemetve? – a férfi kérdezés közben átfogta a nő derekát.
- Nem tudom. Amikor visszamentem már eltűnt az ágyról. Talán egyé vált az erdővel. Talán egyé vált itt mindennel.
- Na, keressük meg azt a könyvet.
- Rendben. – rámosolygott a férfira, annak pedig összeszorult a torka ennek a szépségnek a láttán.
A könyvet végül az ágy alatt találták meg. Nyitva volt. Az üres lapon egy fénykép feküdt. A férfi lehajolt felvette a könyvet és az ágyra helyezte. Zsebéből előkotort egy ragasztót, és a képet beragasztotta a könyv legelső oldalára. Amikor végzett a nő a mózeskosarat már elhelyezte az ágyon. Szemeiből könnyek csorogtak. Még egyszer végigsimogatta az emberre alig hasonlító arcot. Csókot nyomott a homlokára. A férfi nézte őket és elképedve látta, ahogy a gyermek savószínű szeme lassan zöldbe vált.
Megfogta a nő kezét. – Gyere menjünk!
- Ugye nem lesz baja? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Ez az ő világa, ez az ő helye. A mi világunkban csak meghalna a lelke és akkor ez az egész nem érne semmit.
- Akkor is hiányozni fog.
- Találkozunk még vele.
Kisétáltak a házból kéz a kézben. A férfi is felakasztott egy zászlócskát a kopogtatóra, aztán beszálltak az autóba és elindultak a poros úton. A következő domb tetején a férfi lefékezett. – Nézd csak! – mutatott az út szélére. – Látod, zöldül a fű?
- Istenem, hát mégis sikerült ….
- Pszt! Hallgasd csak. Kopogtatás.
- Mi ez? – a nő közben letekerte az ablakot és félig már kint is lógott. – Olyan mintha…
- Igen, olyan mintha valaki éppen leverne egy sátorkarót.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése